„Rőffel akar folyadékot mérni és unciával szövetet, aki Szomory Dezső darabjában tragikumot, vonalvezetést, elvont drámai gondolatot és irányt, erkölcsi tartalmat vagy életábrázoló példát keres.”
Egy híján száz éve, 1912-ben óvta ezekkel a sorokkal Karinthy Frigyes Szomory Dezső máig sikeresen játszott darabjától, a Györgyike drága gyermektől a Vígszínház rajongó nézőit. Az író tizennyolc esztendővel későbbi drámája, a Takáts Alice – amit hosszú szünet után most mutattak be a Budapesti Kamaraszínház Shure Stúdiójában – akkor került színpadra, amikor Szomory már túl volt önként választott, de kényszerűségből több mint másfél évtizedig tartó párizsi évein, túl látványos sikereken és kínos bukásokon. A színháztörténész szerint a leghiggadtabb és a közönség által is a legelfogadottabb Takáts Alice „mintha rehabilitálná. Mindenki örvend a sikernek, a közönség is, a színház is, a sajtó nagy része is. Sőt, mintha az író maga is örvendene.” (Magyar Bálint: A Vígszínház története, Szépirodalmi Kiadó, 1979)
De vajon miért kellett (volna) Jászai Mari szeretőjét, a Hermelin és a II. Józsefcsászár szerzőjét, a korszak színpadi nyelvének merész megújítóját, remeknél remekebb novellák íróját rehabilitálni? Csak azért, mert az itthon katonaszökevénynek tekintett, honvágy gyötörte emigráns hazatérése után a hazai jobboldal vehemens támadása nem kedvezett a dekadensnek bélyegzett, zsidónak tekintett Szomory befogadásának? Előző darabja, az érdektelen cselekményt némi malíciával feldúsító, inkább retorikus, mint ironikus Szabóky Zsigmond Rafael bukását, a Jászai Mari személyéhez, szerelméhez kötődő A nagyasszony botrányba fulladt felújítását megszenvedő író, két évtizedes pályával a háta mögött végre újra megízlelhette a siker örömét. A hosszú hallgatás után Mikes Lajos biztatására írott darab bemutatóját nem csak a Vígszínház közönsége fogadta hálásan. Elismerően szólt róla a korabeli kritika is. A Nyugat nagy tekintélyű kritikusa, Schöpflin Aladár, mintha kimondatlanul is Karinthyval polemizált volna, amikor kritikáját a Takáts Alice értékelésén túlmutató főhajtással kezdi: „Szomory Dezső drámaírói művészete lehiggadt, de egyúttal el is mélyült, anélkül, hogy zengéséből valamit is vesztett volna. Közelebb ért az igazi drámához.” (Nyugat, 1930/6.)
Közelebb ért, vagy célba ért? A vita azóta sem dőlt el. Vitathatatlan, hogy Takáts Alice doktorkisasszony titokzatos története nem tartozik sem az írónak a század elei budapesti polgárság groteszk vonásait tapintattal gúnyoló szatírái és könnyű kézzel bonyolított komédiái közé, de nem folytatása a széles körben vitákat generáló, ám kompromisszumokra alapozott happy enddel nyugtató női karriertörténeteinek sem. Alice, akit közvetlen környezetében is csak ritkán mernek Licinek nevezni, Györgyikével, a szerelmes színinövendékkel vagy Bellával, az énekesnői pályára készülő grófi szeretővel szemben nem a család sugallta-segítette előnyös házasságban keresi a megoldást. Orvosként is, nőként is saját lábán áll, és drámahősként is a nehezebb utat választja. Szakmájában már a cselekmény kezdetét megelőzően bizonyította egyenjogúságát, a berlini klinikán töltött sikeres évek után Budapesten professzorának helyettesítéssel is megbízott asszisztense. Nőként pedig szépségével, különös kisugárzásával szinte minden környezetében élő férfit elvarázsol, vagy legalábbis megperzsel.
A múltban és jelenben párhuzamosan kirajzolódó cselekményt Alice három különböző kapcsolata mozgatja. A legszimplább a professzor jóképű fiához fűződő, szexualitásra korlátozódó viszonya, a leghalványabb az idősödő professzor legkedvesebb tanítványa iránti, inkább csak sejtetett vonzódása. A legfontosabb és a legtitokzatosabb az a soha nem realizálódó tegnapi szerelem, ami a doktornőt berlini kollégájához, egy bizonyos Markovits nevű, csak a darab záróakkordjában színre lépő, zseniálisnak mondott vegyészhez fűzi. Nem csak a kettőjük kapcsolata rejtélyes, a bűn is, amiért a férfit Berlinben két év börtönbüntetésre ítélték, s amit valójában nem is ő, hanem az orvosnő követett el.
De vajon ténylegesen – jogilag, erkölcsileg – bűn-e az, aminek következményeit mindketten viselik, vagy csak az Ibsen-drámák struktúráját követő, a későbbi konfliktust generáló drámai mag aktuális megfelelője? Evidens, hogy az orvosnő nem érdekből és nem gyilkos indulattal, hanem szánalomból, részvétből szabadította meg fájdalmaitól örökre egy szerencsétlen betegét. Markovitsról viszont joggal feltételezhető, hogy hirtelen felindulásból, de a legtisztább szándékkal, az orvosnő iránti szerelemből, barátságból vállalta az el nem követett bűnért a felelősséget. Valójában Takáts Alice morális szempontból nem a további szenvedéstől megkímélt pácienssel, hanem a helyette bűnhődő férfival szemben követte el a lelkiismeretét két éve terhelő drámai vétséget.
Nem csak a cselekmény egyes mozzanatai, a konfliktus mozgatórugói is jobbára túlhaladott magánügyek, agyontárgyalt – de sok tekintetben máig vitatott – etikai problémák a női egyenjogúságtól az eutanáziáig, társadalmi keretben. Lehet, hogy van valami igazuk azoknak, akik a cselekményt szálazva fél évszázad múltán (is) az írónak a húszas években bekövetkezett „társadalmi-művészi iránytévesztésére” hivatkoznak, és ennek tudatában „igencsak másodrendűnek” ítélik Szomory darabját? (Szántó Judit, Színház, 1987/8.) De akkor mivel magyarázható a mű kalandos utóélete, ma is felkavaró feszültsége? Hogy aki először találkozik dr. Takáts Alice-szal, az is úgy érzi, nem csak neki, Szomorynak is megvan a megfejtendő titka. Ha valaminek, hát ennek érdemes nyolcvan esztendővel a mű születése után a nyomába eredni.
Mintha a színháztörténetből is kimaradt volna, de szerencsénkre Réz Pál részletesen ír róla Szomory-könyvében (Arcok és vallomások sorozat, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1971), hogy a zsidótörvények korlátozta színházi életben mégiscsak akadt egy rés, amin keresztül a zsidó származású író szülötte, Takáts Alice még a fasizmus tombolása idején, 1939-ben is újra kiléphetett megfiatalodott közönsége elé. A kirekesztettek társulata, a Goldmark teremben színházat, sőt operát is játszó OMIKE társulat Pap Károly, Molnár Ferenc darabjai mellett a feledéssel dacolva színre hozta Szomory kései drámáját is. Főszereplőnek – több jelölt közül – maga a szerző választotta az ígéretes tehetségű fiatal színésznőt, Rosty Magdát. A siker némi vigaszt, a bevétel némi – nagyon szerény – kárpótlást jelentett a kamarából kizárt és a nyomor szélére sodródott szerzőnek. A mű színpadi sorsának jobbra fordulását, a nagyon várt szakmai elégtételt azonban az éhezésben legyengült szervezetű, szívbeteg író már nem érhette meg.
Pedig az 1946/47-es évadban a Vígszínház kamaraszínháza, a Pesti Színház Góth Sándor rendezésében felújította a hajdan sikeres drámát. Az előadás sztárja, Mezey Mária méltó örököse lehetett az ősbemutató joggal ünnepelt Takáts Alice-ának, Gombaszögi Fridának. Mezey feltételezhetően elhitte és elhitette, amit Schöpflin Aladár állított, hogy az orvosnő „rendkívüli ember, nagy lélek, nem mert bizonyos dolgokat csinál, és bizonyos dolgok történnek vele, hanem azért, ahogy az életével szemben áll s ahogy a maga problémáit elintézi. A lélek mértékét a feszültség adja meg, amire képes és Takáts Alice-ban az első pillanattól az utolsóig a pattanásig erős feszültség dolgozik.”
Különös, és talán nem is egészen érthető, hogy a felújítás sikerét évtizedek múltán felidéző kritika mégis úgy emlékszik vissza az előadásra, hogy a társulat összteljesítménye különb volt az egyes művészek alakításánál. Hiába szépítjük Szomory iránti tisztelettel és némi nosztalgiával Takáts Alice sorsát, valójában még a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben ránk köszöntő Szomory-reneszánsz is inkább a komédiáknak kedvezett, és nem szolgáltatott igazságot a kora erkölcsével több síkon és szinten szembekerülő doktornőnek. Igaz, 1985-ben Békés András és Gosztonyi János főiskolai tanítványainak feltehetően jól sikerült főiskolai vizsgaelőadása nyomán előkerül a gondolat, miszerint Szomory darabja megérdemelné, hogy – végre, újra? – más színházban is műsorra tűzzék. A gondolatból két évvel később születik bemutató, méghozzá a korszak drámáinak javát – Bródy Sándor, Füst Milán darabjait – előszeretettel és tehetséggel játszó Madách Kamara Színházban. Ám jellemző a közvélekedésre, a darab szakmai besorolására, hogy az íróval és az üggyel egyébként rokonszenvező újságíró is megkérdezi a rendezőtől, Puskás Tamástól, miért éppen Szomory, és miért éppen ez a nagyon régen nem játszott drámája. A válasz – a dráma költői szövege, a Szomory-nyelv dicsérete – kézenfekvő. A folytatás kevésbé. Utólag inkább meglepő, mint meggyőző, hogy a hősnővel azonos életkorú Puskás Tamás a felnőtté válás drámáját, a felnőtt tudatosság és az ifjúkori hit konfliktusát fedezi fel a darabban. Sőt, férfi létére – Flaubert nyomán – arra hivatkozik, hogy „Takáts Alice én vagyok”. (Esti Hírlap, 1987. IV. 18.)
Az előadás egyik bírálója, Gyertyán Ervin ezzel szemben „modern, előremutató, bizonyos értelemben a kort is megelőző gondolatok, egy izgalmas pszichológiai helyzet és egy avítt, ócska, már 1930-ban is anakronisztikus viktoriánus erkölcs” sajátos egyvelegének tekinti a darabot. (Népszabadság, 1987. VI. 2.) Úgymond „paraszti ésszel”, valójában a felvilágosodott huszadik század végi polgár intellektuális fölényével utasítja el a humánus indíttatású, ezáltal menthető és mégis menthetetlen gyilkosság egyértelmű megbélyegzését, és a hősnő nem kívánt terhessége következtében létrejött – annak idején megoldhatatlannak vélt – dilemmát. Bár ezzel az elemzéssel ma már nem nagyon lehet egyetérteni, Gyertyánnak az előadás táplálta hiányérzete mégsem alaptalan. Hitelesebbnek és hatásosabbnak érezné magát a darabot is, ha a rendező némi realista iróniával gazdagította volna az előadást. A kritikus dicséri, de ugyanakkor meg is kérdőjelezi a főszereplő, a szép és tehetséges főiskolás, Nagy-Kálózy Eszter alakítását. Nem annyira színészi teljesítményét, mint a szereposztás koncepcióját vitatja. A fiatalság a színpadon behozhatatlan előny, de az elődeinél és a szerepnél is sok évvel fiatalabb színésznő a kritikus szerint nem tudta hitelesíteni írott múltját. Kimunkált, érzékeny alakításából – Gombaszögi és Mezey Mária után – nem született legenda, és talán a félsikernek is része lehetett abban, hogy a remek szerepdarab újabb negyedszázadra visszakerült a könyvespolcra. Méghozzá nem is a kánonban szereplő örökzöld klasszikusok, hanem az elismert szerzők mellőzött, vagy tapintatosabban marginalizált darabjai közé. Erre utal, hogy a Budapesti Kamaraszínház idei felújítását rendező, a kor irodalmában és humorában is járatos Benedek Miklóstól a riporter megint csak némi gyanakvást sejtető, sugalló szkepszissel azt kérdezte: „A darab találta meg önt vagy fordítva?” A rendező régi színházi és olvasmányélményére, Kosztolányi és Schöpflin elismerő véleményére hivatkozott, és arra, hogy tulajdonképpen a Takáts Alice-t játszó Nagy Cilinek keresett egy jelentős női szerepet.
Valószínűnek tartom, hogy ennek ellenére Benedek sem számított arra, hogy a bemutatóról elsőnek olvasható kritika sokatmondó – és igazságtalan – címe Téves diagnózis lesz. A cikk szerzője a neten arra hivatkozik, „több oka lehet annak, ha egy darabot ilyen keveset játszanak. A leggyakoribb azonban mégiscsak az, hogy nem jó.” (7 óra 7) Az alapszituáció drámaiságát, a konfliktust és a középponti karakter érdekességét – Szomory „édes-bús költői szövegével” együtt – még csak-csak elismeri a bíráló, de a darab igazságát és időszerűségét (véleményem szerint) túlságosan nagy vehemenciával vitatja.
És ez az a pont, ahol több mint nyolcvan esztendő után érdemes visszakanyarodni Karinthyhoz. Ismét megkockáztatni, hogy Szomory darabja nem elvont drámai gondolatával, konkrét – korhoz és karakterekhez kötött – vonalvezetésével hat, nem ebben él a mű máig érvényes és főként hatásos igazsága. Feltételezhető, hogy magát az írót sem az azóta bulvártémává koptatott eutanázia-probléma foglalkoztatta, és nem is a hősnő váratlan, nem kívánt terhességének már akkor is kiküszöbölhető kényelmetlensége izgatta, hanem a modern nő függetlenségének és kiszolgáltatottságának embert próbáló ellentmondása. Nem a hősnő berlini titka, hanem az ezt lépésről lépésre jobban kibontó jelenetek folyamatos és fokozódó feszültsége érzékelteti, hogy Alice-nak nem csak a környezetében élők, de a nézők előítéleteivel is meg kell küzdeni.
Benedek Miklós a Fideliónak adott nyilatkozatában utalt arra a korra és a kor, illetve a közönség elvárásaira is jellemző színháztörténeti mozzanatra, hogy a Vígszínház igazgatója, Jób Dániel megpróbálta volna átíratni a darabot, arra kérve Szomoryt, hogy változtassa a dráma megoldását happy endre. Az író, Benedek közlése szerint „majdnem a késébe dőlt, de végül mégis átírta”. Ugyanennek a sztorinak részletesebb és valószínűleg hitelesebb változata Réz Pál korábban idézett könyvében, méghozzá a Szomoryt okosan patronáló szerkesztő, Mikes Lajos előadásában szerepel. Innen tudható, hogy Szomory három drámaterve közül Mikes választja ki a Takáts Alice-t, és ő beszél róla Jóbnak. A direktor biztatása máris lelket öntött az íróba. „Három nap múlva már kész tervvel jött, két hét múlva már felolvasta az első felvonást, s rá egy hétre a másodikat. A harmadiknál aztán megakadt a dolog. Dezső ugyanis úgy írta meg, hogy Alice Markovitssal megy el, s hogy egyszer majd visszajön Györgyhöz – megmutatni a gyerekét. Jób vitatta, hogy ez lenne a helyes megoldás. Dezső először hallani sem akart róla, hogy más harmadik felvonást írjon. De azután tovább beszélgettünk, s aztán megtalálta azt a formát, hogyan lehetne a második variációban is kifejezni azt a gondolatot, amit ő eredetileg is ki akart fejezni.” Így alakult ki, további vívódás és keserves munka során a hősnő – és a szerző – kompromisszumot kerülő keserves döntése. Ez olvasható a drámák Réz Pál válogatta kötetében (Szomory Dezső: Hét játék, Szépirodalmi Kiadó, 1991), és ezt a legkevésbé megnyugtató sorsot játszották el az első XXI. századi előadásban is. Alice – legalábbis egyelőre – magányra ítéltetett és terhesen, férfi nélkül vállalja a jövőt.
Nem ünnepi hangulatú premieren, hanem szimpla, hétköznapi előadáson láttam Szomory darabját. A Shure Stúdió kis nézőterén természetesnek tűnik a telt ház. De ennél megragadóbb és meggyőzőbb volt a nézőtér feszült csendje, a fogadtatás forrósága. A közönség elragadtatottan ünnepelte a tehetséges, nemrégiben tanárához s a Nemzetiben volt igazgatójához, Jordán Tamáshoz Szombathelyre szerződött Nagy Cilit, akinek feltétele volt, hogy előzőleg még eljátszhassa Szomory darabjának főszerepét Budapesten. Nagy Cili nemcsak szép és vonzó, szemmel láthatóan öntudatos és temperamentumos leányzó, de színészi eszköztára is ígéretes. Vitathatónak inkább az tűnik, hogy – mintha a dráma előző rendezőjének, Puskás Tamásnak a koncepcióját fogadta volna el – játékában ő is a felnőtté válás drámájára koncentrál. Az előadás egészéből viszont egyáltalán nem következik, hogy Benedek számára is ez lehetett Szomory leglényegesebb mondanivalója. Hiszen ez a Takáts Alice már színre lépése pillanatában, sőt a színpadi cselekmény kezdete előtt is beérkezett ember, megbecsült orvos, felelős, felnőtt. Ezt a rangot nem csak a húszas években, de ma sem nagyon lehet csitriként elérni! Nagy Cili nem csak fiatalsága okán tapasztalatlanabb a megírt figuránál, de formátumát tekintve is súlytalanabb. A ritkán fogyasztott pezsgő hatására kiszakadó, túlságosan is őszinte vallomása nem életkori, hanem nehezen hihető, a lány jelleméből nem nagyon következő magatartásbeli gikszer.
Benedek Miklós stílusérzékét dicséri, hogy bár a szereplők különböző szinten és mélységben formálják meg Szomory figuráit, egyetlen hamis hangot sem hallani az előadásban. Szomory nyelvének zenéjét Nagy Cilin kívül a Tardy-Koós professzort játszó Dunai Tamás találta el legjobban. Dunai személyisége akkor bontakozik ki igazán, akkor válik tanárból férfivá, amikor saját fia legyőzött riválisaként hangot ad korábban fegyelmezetten titkolt érzelmeinek. Németh Kristófnak, a professzor fiának győztesként könnyebb dolga van, szerepének egyetlen buktatója – Németh sikeresen megoldott színészi próbatétele – a szexuális kapcsolat harmóniáját megingató egyensúlytalanság leplezése és leleplezése. Dolmány Attilának a zseniálisnak mondott Markovits szerepében ennek az érzelmi képletnek éppen az ellenkezőjét kell elhitetnie: egyetlen jelenetben bizonyítani a doktornőért hozott szerelmes áldozatának értelmét, illetve a viszonzatlannak tűnő szerelem fényében mutatkozó értelmetlenségét. Andai Györgyi meglepő módon nem is egy, hanem a darabban észlelhető logikai törés következtében két Markovitsnéval, egy szánni és egy szeretni való teremtéssel szembesíti a nézőt. De hadd tegyük rögtön hozzá, hogy mindkettőt ugyanazzal az átélt empátiával játssza. Az első felvonásban a tanár otthonába betolakodó, kellemetlen perszóna, a harmadik felvonásban, saját környezetében már inkább visszafogott, minden áldozatra kész szerető édesanya. Más kérdés, hogy a két mamafigura egyikéről sem hihető, hogy egészen vagy félig analfabéta lenne. Bár a Takáts Alice nem komédia, de majdnem minden jelenetében megcsillan az író humora. Legerőteljesebben a doktornő édesapja képviseli a „klasszikus” vígjátéki jellemrajzot és stílust. Újvári Zoltán harsányabb színekkel mintázott papafigurájában a szerencsétlen szerencselovag gátlástalansága és a lányára büszke apa elégedettsége között rutinosan és majdnem minden epizódban megfelelő arányérzékkel egyensúlyoz.
Dévényi Rita talán egy árnyalattal szürkébbre, szerényebbre álmodta meg a professzor otthonát, mint ahogy azt Szomory a szobalánnyal, szakácsnővel, sofőrrel és inassal ellátott, elegáns környezetben elképzelhette. A villa tetszetős rácsos vaskapuja viszont jelzi: kiket választ el és kiktől ez az egész színpadképet meghatározó berendezési tárgy.
FÖLDES ANNA
