Lehetséges lenne, hogy nem játszották Magyarországon ezt az Aiszkhülosz-tragédiát? – tettem fel magamnak a kérdést, mivel egyetlen magyarországi bemutató emlékét sem őriztem sem a fejemben – ami még a kisebbik baj lett volna –, sem feljegyzéseim közt. Gyors körtelefon tudós kollégáim körében, vajon csupán gyarló emlékezetem csal-e meg, ám senkinek nem rémlett hazai Perzsák-bemutató. Végül az OSZMI adattárához fordultam – miután a 2008-as, Kékesi Kun Árpád-féle Színházi kalauz sem tud hazai bemutatóról; persze ez annak fényében, hogy drámaként sem tartja számon, nem is oly meglepő –, s ott rá is bukkantam a keresett adatra: egyetlen egyszer, 1977-ben Pécsett, Gali Lászlórendezésében, Euripidész Trójai nőkjével együtt került színre hazánkban; az egykori kritikai visszhang szerint igencsak gyatra kivitelben, mintegy igazolva több évszázad – nem csak magyar! – általános ítéletét: a Perzsák legfeljebb érdekes kordokumentumként kezelendő, sok-sok okból azonban alkalmatlan mai közönség előtti bemutatásra. Jómagam igazán kevés görög drámáról gondolom azt, hogy ne lenne helye a mai színpadon – persze ehhez elmélyült munka, a művel szembeni nyitottság, szakmailag megalapozott, elemzői gondolkodás, röviden: értő olvasás szükségeltetne, ami sajnos a fehér holló előfordulásának gyakoriságával vetekszik mifelénk. Pedig az Antigoné–Oidipusz király–Élektra (persze csakis a könnyen emészthető szophoklészi, isten ments a jóval bonyolultabb – de mennyivel izgalmasabb! – euripidészitől!)„szentháromságon” túl hihetetlen kincsek rejtőznek ám…, csak ki kellene bányászni őket! A sivár hazai görög-játszási összképet azért az utóbbi évtizedekben jelentősen árnyalta egy-egy remek Iphigeneia Auliszban (r.: Valló Péter), Bakkhánsnők (r.: Zsótér Sándor), Médeia (r.: Zsámbéki Gábor), Trakhiszi nők (r.: Gothár Péter), Philoktétész (r.:Koltai M. Gábor), Oresztész (r.: Alföldi Róbert), a főiskolásokkal készített Alkésztisz (r.: Lukáts Andor), az összkép azonban mégis meglehetősen lehangoló. Nem mintha a fent említett „szentháromság”-ból ne lehetne új és új, fontos, hozzánk szóló jelentéstartalmakat kibontani; elég csak a kaposvári Oidipusz királyra gondolni (r.: Rusznyák Gábor) – ez az előadás az elmúlt évad egyik legfontosabb előadása volt, s komoly méltatlanság érte azzal, hogy sem a POSZT versenyprogramjában nem szerepelt (csupán az off programban volt látható), sem a Színikritikusok-díjaév végikiosztáskor nem kapott egyetlen elismerést sem. S ugyancsak az Oidipusz királyból készített tavaly igen izgalmas előadást félig amatőr társulatával a fiatal Sardar Tagirovskiaz Üllői út egyik kocsmájának pincéjében. De hol van egy Ión, egy Hippolütosz, egy Helené, vagy egy Őrjöngő Héraklész, egy Békák, vagy Nők ünnepe (hogy az Arisztophanész-komédiákat se hagyjam ki ebből a csendes dohogásból – bár a jobbára teljesen értelmezhetetlen-színvonaltalan Lüszisztraté-előadásokat elnézve azt kell gondolnom, jobb lenne, ha Arisztophanészról is elfeledkeztek volna színházaink). De a Perzsákkal más a helyzet. Minden értékét elismerve is azt gondoltam, hogy ami sok, az sok: végtelenül statikus, szigorúan történeti környezethez kötött történet (a perzsák felett aratott szalamiszi és plataiai görög győzelem megéneklése a vesztesek szemszögéből), elviselhetetlenül sok, megjegyezhetetlen-felfoghatatlan perzsa név felsorolása (két igazi, eposzi katalógus a színpadon: borzasztó!), vénséges vén perzsa roncs-öregekből álló Kar (hogyan lehet ezeket mozgatni a színen?!), hasonló korú, özvegy, perzsa királynő, két Hírnök: folyamatos vészharangkongatás, sírás, nyavalygás. Ja, a végén megérkezik Xerxész, a perzsa birodalmat pusztulásba vivő király, ő is összetörten, rongyosan, gyászba merülten. Persze Aiszkhülosz i. e. 472-ben írt tragédiája a görög drámairodalom egyedülálló alkotása:az első fennmaradt görög tragédia – hangozzék bár patetikusan, de cáfolhatatlan tény: az európai színház története a Perzsákkal kezdődik –; az egyetlen, fennmaradt görög tragédia, amely nem mitológiai témával, hanem a közelmúlt történeti eseményeivel foglalkozik. Ízig-vérig hazafias dráma, a nemzeti büszkeséget – joggal! – ápoló, a görög demokráciát (azon belül is elsősorban persze Athént) felmagasztaló tragédia. Az előadás korabeli közönségének soraiban nyilván szép számmal voltak azok az athéni polgárok, akik személyes élményeiket élték újra a színházban, hősi tetteik megörökítéseként nézték a Perzsákat. Ebből a közönségből a kimondhatatlan és megjegyezhetetlen perzsa nevek valószínűleg egyenként és összességükben is elégedett bólintásokat, vagy akár mámoros diadalordításokat is kiválthattak („igen, őt is mi győztük le!” „ott voltam! ellene is megvédtük hazánkat!”), ám ma jó szívvel legfeljebb álmatlanságban szenvedőknek ajánlható ugyanezen listák elolvasása (vagy meghallgatása), színházban azonban nyilvánvalóan minden rendező és színész rémálma – gondoltam.

Samuel Finzi és Wolfram Koch (fotó: Iko Freese)

És akkor most itt van Dimiter Gotscheff Perzsákjaa berlini Deutsches Theaterben, amely immár évek óta az európai színpadok egyik sztárelőadása, Zürichtől Párizson, Milánón, Londonon, Krakkón, Luxemburgon és Bécsen át díjesővel és óda-kritikákkal elhalmozott bemutatója, nemzetközi fesztiválok vendége (ugye nem kell mondanom, hogy hozzánk nem jutott el? – de én bizakodó vagyok, talán egyszer még erre is sor kerülhet…). Mint talán a fentiekből már kiderült, a görög színház és azon belül Aiszkhülosz őszinte tisztelője vagyok, mégis kétkedéssel fogadtam a fenti híreket, az óda-kritikákat, s még az sem győzött meg igazán az előadás kiváló minőségéről, hogy a neves német kritikai folyóirat, a Theater heute szakírói a 2006–2007-es évad legjobb német nyelvű előadásának díjával tüntették ki.

Így amikor márciusban lehetőségem nyílott rá, hogy berlini utazásomat a Perzsák előadásának napjához igazítsam, rövid habozás után – amelynek oka nagyon prózai (pontosabban: színházi) volt: ugyanazon az estén a szomszédos Schaubühnén az Oidipusz Kolónoszban ment Peter Stein rendezésében, Klaus Maria Brandauerrel a címszerepben… – úgy döntöttem, megnézem az előadást.

Éjfekete, vészjóslón hatalmas, üres színpad, a háttérben egy körülbelül nyolcszor három méteres, ormótlan, fehéres-sárgás fal fogadja a nézőt. Aztán ez a fal megmozdul és elindul felénk, s hamarosan kiderül: egy téglatestről van szó, amely előre-hátra és körbe is forgatható. Egyszer csak az időközben merőlegesre fordult fal tövében megjelenik két bohócfigura – hózentrógeres fekete nadrág-, fehér ing-, nyakkendő-egyenruha mindkettőjükön –, s valami halandzsa nyelven elkezdenek röhögcsélni, veszekedni, civakodni, megpróbálják a másikat elsodorni a fallal, két oldalról nekifeszülnek, tolják, forgatják őrült nekiveselkedéssel, kiabálnak, talán szidják egymást ezen a karattyolós nyelven, de mindenesetre nagyonjól érzik magukat ebben a semmi-értelme-cselekvéssorban. Mit mondjak, igazán megdöbbentő felvezetés ahhoz a tragédiához, ahol a szöveg egyetlen pillanatra sem enged tragikus szorításából! Már-már műsorváltozásra gyanakodnék – nyilván elfelejtettek a bejáratnál szólni, hogy bohócelőadás lesz ma este –, de ahogy egyre jobban belemerülnek „bohócaink” ebbe a végtelenített, egymást kiszorító-megalázó játék-harcba, szavak nélküli ordítozásba, lassan lefagy arcomról a mosoly: nagyon is komoly, élet-halál harcról van itt szó! A határ(ok) tologatása, erőszakos megváltoztatása a háborúk egyik állandó célja és eredménye. A másik területének elvételében, a közönyösen, defenyegetően magasodó fal-határ alá-mögé szoruló ellenfélre váró világos pusztulásban így már egyáltalán nincs semmi mulatságos… És elkezdődik Aiszkhülosz tragédiája. Négy szereplő: két nő és két férfi. A perzsa vének Kara egyetlen, mindvégig rezzenéstelen arcú, végtelenül keserű hangú nő (Margit Bendokat). Hangjában, mozgásában semmi érzelgősség, semmi patetikus aggodalom, semmi hisztérikus várakozás az egyre valószínűbb rossz hírekre. Száraz, tárgyilagos szembenézés a sorssal, amit kiemel alegtöbbször szoborszerű mozdulatlanság. Folyamatos jelenléte, mindenre odafigyelése, a fal mozgatásában csak egyszer – a Dareiosz szellemének előhívásakor – való részvállalása fokozatosan erősíti magányát. Az őt körülvevő, befolyásolhatatlan eseményekkel kapcsolatos, egyre nyilvánvalóbb távolságtartása az elkerülhetetlennel való találkozásra való felkészülés.

A nagyon is fiatalos, özvegy anyakirálynő, Atossza (Almut Zilcher) fekete ruhájához először még magas sarkú cipőt visel, ezzel is hangsúlyozva, hogy egyáltalán nem az a gyászba-elkeseredettségbe süppedt, a reménytelenségtől szinte haldokló vénasszony, akinek a tragédia szövege alapján minden nehézség nélkül magunk elé képzelhetnénk. Ő folyamatában jut el a végső összeomlásnak, a perzsa birodalom pusztulásának megértéséhez. A szöveg szerint neki kellene lelket öntenie a reményét vesztett Karba, neki kellene segítő tanácsokat kicsikarnia az Alvilágból előszólított Dareioszból, végül a csatákból vesztesen megtérő Xerxészben neki kellene a jövőbe vetett hitet erősítenie. Mindezekből semmit nem látunk Gotscheff színpadán. Egy minden uralkodó-özvegyi, egykori királynői magasztosságától megfosztott, hús-vér nőt látunk, aki hétköznapi, szenvedő nőként járja be a szeretteitől való megfosztatás tragikus útját. Persze ott van – valahol a háttérben, talán valahol a fal mögötti, beláthatatlan múlt-mélységben – az egykor volt hatalmas birodalom dicsősége is, de mindössze egyre gyengébben ható, propagandisztikus szlogenként: a nagy egész összeomlása nagyon emberi, nagyon hétköznapi sorstragédiákban testesül meg.

Az előadás kulcsa a két kitűnő női alakítás mellett mégis a férfiszerepek értelmezésében keresendő: Wolfram Koch és SamuelFinzi (az előjáték-prologosz bohócpárosa) előbb a Hírnökök szerepében lép fel, majd Wolfram Kocht Dareiosz, Samuel Finzit Xerxész szerepében is viszontlátjuk. Se maszk, se más eszköz (arcfestés, átöltözés) nem kell a szerepváltásokhoz: a két hírnökbeszédet összevonják – ez nagy ötlet! – s együtt, hibátlan (!) együtt-megszólalásban mondják el, a színpad elejéig húzott-tolt fal előtt, karnyújtásnyira a nézőktől ezt az igen hosszú szöveget. Dareiosz a tébolyult forgásra kényszerített fal tengelyében jelenik meg egy váratlan pillanatban: apró öregember, rémült és magányos, nincs köze sem egykori népéhez, sem feleségéhez, Atosszához, így azután jóslatai-gyászsirámai is egyedül nekünk szólnak, a királynő valahol messze, hátul, a szín mélyén rója fel-alá útját megállíthatatlan monotonitással. Xerxész ugyanilyen kisember-kétségbeesettséggel érkezik a darab végén; az Aiszkhülosznál oly hangsúlyos rongyossága – a Nagy Király tépett ruhában, rongyokban nem más, mint a vereség, a pusztulás képbe fogalmazása a görög színpadon – Gotscheffnél sajátos, remekül „beszélő”, többjelentésű képbe fogalmazódik. Xerxész hózentrógere alól hiányzik az ing – Dareioszé alatt nyakkendő és ragyogó hófehér ing feszült –, mezítelen felsőteste a semmit nem takaró nyakkendővel nemcsak kifosztottságát és megalázottságát szimbolizálja, de visszautal a kezdőkép bohócainak szedett-vedett öltözékére is. A cselekmény, e tragikus-groteszk, de mindent elpusztító háborútörténet végére érve döbbenünk rá, hogy bármelyik szerepükben össze lehetne cserélni a férfiakat: dicső király, vesztes hadvezér, hírnök, hőzöngő polgár; teljesen mindegy. Mindre jellemző Gotscheff színpadán az értelmetlen, ostoba és legtöbbször pusztító ágálás. Alapvetően jól érzik magukat, bárhogyan alakul is életük, sorsuk; s ha még hatalom is kerül a kezükbe, az a háború. Most és így nyer értelmet a két nőalak éles elkülönülése: ők nem kicserélhetők, ők valóban szenvednek. Szenvednek anyaként és feleségként, özvegy királynőként és népként.

Szólni kell az előadás hibátlan világításáról, a történetet önállóan is elmesélni hivatott fénykezelésről: a hirtelen elhalványuló, majd ugyanígy felerősödő, a nézőt a forgó-félrehúzódó fal mögül arcul csapó fénynyalábok zavarnak, sokkolnak, vagy elbizonytalanítanak a látvány értelmezésében: mikor, kit látunk? Az árnyékok olykor groteszk, olykor félelmetes hatalmassá növelése már logikusan következik ennek a minden pillanatában logikusan végiggondolt előadásnak a szerkezetéből.

KARSAI GYÖRGY