Két út, két lehetőség, mellyel tovább tágíthatók a kortárs cirkuszművészet amúgy sem szűkös keretei, tovább színesíthető amúgy is színes kavalkádja, megújítható tradíciója. Az egyik kilátástalan sorsú fiatalokat felkaroló tehetséggondozó programmal kapcsolja össze az akrobatika olykor fizikai törvényeket meghazudtoló, lélegzetelállító varázsát. Az így született produkció pedig – néző és előadó számára egyaránt – egy terápiával is felér. Ők a Circolombia Kolumbiából. A másik a negyedik elemet is bevonja a föld, a tűz és a lég mellé produkciói köré: vízzel (mégpedig nem is akármennyivel, cirka 200 ezer literrel) árasztja el a cirkuszporondot, hogy ott konstruálja csodáit. Ez Sevcsenkó vízi cirkusza Oroszországból.
Felicity Simpson 1995-ben alapította cirkuszművészeti iskoláját Cali külvárosának utcagyerekei számára. A Circo para Todos alapítványi iskola több ezer, a szegénység és kilátástalanság elől legtöbbször bűnözésbe és drogba menekülő gyereknek ad lehetőséget az újrakezdéshez. A vészterhes sikátorok világából kiválasztottak többéves ingyenes, ám igen kemény cirkuszi képzésben vehetnek részt.
A Circo para Todosból került ki az a 16 artista is, akik most estéről estére főszereplővé avanzsálnak. Az utcagyerekekből verbuvált csapat nemcsak elképesztően tehetséges, de rendkívül színes is. Felicity sem uniformizálni nem akarta őket (már választásával sem) egy műfaj nevében, sem teljesen elszakítani őket saját közegüktől. A cirkuszt formálta, hajlította hozzájuk – hagyta, hogy a varázs és öröm világát átszője az a lét és formakultúra, amiből jönnek. Hagyta, hogy abból építkezzenek, ami belőlük fakad, amit magukkal hoztak. Így marad produkciójuk vad és nyers, (háttér)zenéjük, stílusuk a hiphop, a reggaeton és a break. Az utcai élet hangulatát, veszélyességét prezentálják szaltóikkal, halálugrásaikkal. Néhol dramatizálják egykori életüket, olykor saját szavaikkal mesélnek róla, máskor csupán az utcai táncon keresztül mutatják be azt. Szimbolikus erővel idézik meg két banda (a jó és a rossz) utcai harcát. Előadásuk vége felé haláltáncukat is eljárják ember nagyságú csontvázbábukkal, zseblámpákkal, gyertyákkal – mementóként a múltra, egykori, kevésbé szerencsés társakra, és arra a pusztító, örvényszerű erőre, amely mindannyiuk sarkában ott loholt. A városnegyedükről készült, vetítővászonra kivetített videomontázs szintén mementóul szolgál.
Nemcsak a közös munka, de a közös sors és a közös múlt is összerántja, összetartja őket. Ismerik egymás minden egyes rezdülését, gondolatát. Előadásukban a legszebb talán épp ez az egymásra hangoltság, ez a csapatszellem énekesek, táncosok, akrobaták és kötéltáncosok között. Ennek is köszönhető az a nem mindennapi összhang és szinkronitás, amely produkciójukat jellemzi. A leghajmeresztőbbek a kötélakrobaták, akik fittyet hányva minden fizikai törvényre olyan elképesztő ritmusban rugóznak és ugranak, hogy kötelük is másodpercnyi pontossággal rezdül és leng együtt velük, pedig mozgatóik még csak nem is egyforma méretűek.
Itt mindenkinek megvan a helye, szerepe – énekesnek, táncosnak, akrobatának, rappernek. Mindamellett csapatjátékuk szépségét az is adja, hogy mindegyikük, legyen akár megtermett, zömök, akár apró, filigrán, éppúgy ugrik és pördül a levegőben, miközben termetéből, temperamentumából adódóan persze mégis teljesen másképp, így lesz a sok „ugrabugra” mégis változatos. No meg az eszközöktől: van itt kifeszített kötél, ugrókötél, ugródeszka, körhinta, karika stb.
Magyar vonatkozása is van a mára már nemzetközi hírű produkciónak. Kristóf Krisztián, a Fővárosi Nagycirkusz művészeti vezetője Madridban figyelt fel a kolumbiai társulatra, amelynek vezetői fel is kérték, segítsen csiszolni előadásukon, melyben a szereplők valóban a saját életüket játsszák el. Ennek eredményeként tavaly év végén már látható volt Circolombia néven egy produkció, ezt azonban még „felpuhították” állatszámokkal, bohócokkal, hogy a cirkusz hagyományos közönségének, a kisgyerekekkel érkezőknek is tetsszen. Ám Budapesten készült el az előadás jelenlegi formája is. A társulat 3 héttel korábban érkezett hozzánk, és itt Kristóffal együtt rakták össze az alapjaiban már létező előadást. Nálunk debütált előadásukkal a londoni Roundhouse-ba, Európa vezető színházába mennek, majd Hollandiába, Belgiumba, New Yorkba és Párizsba.
És nem alaptalanul válhattak ilyen népszerűvé: nemcsak tehetségesek és latinos temperamentumúak, de egyszerre könnyedek, lazák, miközben érzékeltetik produkcióik súlyát, nehézségét, a befektetett munka mennyiségét. Olykor még hibázni is mernek, nem esnek kétségbe tőle, csak épp rögtön korrigálják, és gyermeki mód ünneplik/ünnepeltetik teljesítményüket. Merthogy büszkék rá. Emberiek maradnak emberpróbáló mutatványaik közepette is.Ugyanakkor zabolázottan is zabolátlanok, akiknek soha meg nem áll a lába: állandó lendületben vannak, energiától duzzadnak, és bizonyítási kényszer munkál bennük. Elképesztő energiájuk már-már katartikus erejű, de minimum doppingoló hatású.
Érezhetően, láthatóan imádják, amit csinálnak, ebben teljesednek ki s érzik otthon magukat, ráadásul még az új élet lehetőségét is ennek köszönhetik. Fiesztahangulatba torkolló előadásuktól a néző is megrészegül, örömük ránk is átragad, néhányan még táncra is perdülnek.
Céljuk azonban több, mint a szórakoztatás; üzenetet hoznak és vallomást tesznek a felemelkedés, a kitörés lehetségességéről, a determináltsággal való szembemenés értelméről – a kísértések (drog, bűnözés stb.) és a körülmények elleni harc sikerességéről. Így a csak felnőtteknek szóló improvizációs cirkusz show-val nemcsak nagyszerű és elképesztő teljesítményeket, de az utcáról, nevelőintézetből és némely esetben börtönből érkező utcagyerekek harcát és diadalát is láthatjuk.
Némi hiányérzetet legfeljebb az okoz, hogy a kérdés továbbra is nyitva marad: mi lesz azokkal a fiatalokkal, akik nem ilyen tehetségesek, akik nem tartoznak ebbe a tizenhatba, azok közé, akiknek sikerült ilyen módon kitörni, s legyőzni a nekik rendelt sorsot.
Simpsonékkal ellentétben Sevcsenkóék vízirevüje viszont felvállaltan „csak” szórakoztatni és elkápráztatni akar. Azt viszont minél nagyobb mértékben. És a hatás érdekében mindent be is vetnek. Szó szerint is: a vízbe szinkronúszókból kreált sellőlányokat, majd fókákat és krokodilt eresztenek. A produkciók köré pedig káprázatos látványvilágot és atmoszférát teremtenek.
Bármit képesek elénk varázsolni: mesevilágtól (hableányok, karibi kalózok) a maja, viking és afrikai törzsi kultúráig. Szabadon szárnyalnak (pontosabban most inkább siklanak) térben és időben. Igazán ebben erősek.
És ha már vízzel árasztották el a porondot, kiaknázzák a víz minden vonatkozását, felsorakoztatnak mindent, ami a vízzel kapcsolatban az ember eszébe juthat: a már említett sellőkön, kalózokon, vikingeken, fókákon, krokodilon kívül szappanbuborékokat, vízipisztolyt, víziszörnyet, szörfdeszkát. Az artisták is hol csónakon, hol kenun, hol meg tutajon érkeznek.
A Cirque du Soleil-féle teljességre és összhatásra törekednek. Itt is olykor operaénekes kíséri a számokat. Látvány, zene, teljesítmény tökéletes összhangban és kompozícióban.
A remek artistákkal, egykori sportolókkal és kiváló tervezőkkel olykor valóban emlékezetes látványt teremtenek. Különleges a vízből előmászó hableányok, vagy a vízből ki-, majd égbe emelkedő, s ott pörgő/repdeső bárszékek látványa, ülésükön egy-egy légtornászlánnyal.
Bár a teret, látványt, kompozíciót illetően unikális, a számokat illetően hagyományos Sevcsenkóék produkciója. Van erőművész, légtornász, és vannak idomított állatok minden mennyiségben (fókák, krokodil, kígyó, macskák, galambok), szalag, kötélugrás, biciklizsonglőrök mini, óriás és egykerekű járgányokkal, dobozzal és lepellel nőt eltüntető bűvész, halálhinta. Felsorolni is nehéz, mi mindent ki nem találtak s válogattak össze szórakoztatásunkra és elvarázsolásunkra.
Az igencsak változatos produkciókat egy elmaradhatatlan cirkuszi elem, a bohócszám választja el egymástól és fogja egységbe. A klasszikusan kétballábas, kotnyeles és mások orra alá mindig borsot törni akaró bohóc csetlés-botlásai, szerepjátékai (a legmókásabb, egyúttal legeredetibb, amikor bohócunk, megirigyelve a fóka sikerét, fókának öltözik), valamint a nézőkkel való incselkedése a gyerekek tetszésére bizton számíthat.
Az előadás érdekessége, hogy megállás és konferálás nélkül váltják egymást a műsorszámok, a társulat pedig nagyon fiatal. A 42 tagú csapat átlagéletkora 22 év.
Ez a gyors, fiatalos tempó meg is követeli a professzionalizmust, ami az egész előadást jellemzi. Nem is lehet panaszunk, minden tökéletes, kompakt, ám egyúttal némileg steril is. (Hibázni is csak a fókák hibáznak, na meg az ügyefogyott bohóc, de ő hivatalból.) Mert itt aztán semmit nem bíznak a véletlenre és az improvizációra. Attrakciókat, nagyszerű emberi teljesítményeket mutatnak nekünk, emberi színeket, egyéniségeket nem. Az emberi faktor és az előadók személyisége csak nagyon kis részt számít. Merthogy itt mindent a hatásnak rendelnek alá, amit olyan mennyiségben kapunk, hogy szinte belefárad a tekintet. Van itt minden: fény- és hangeffektek, csodás kosztümök és smink, tűzijáték, élőzene. Egy idő után azonban elzsibbadnak érzékeink, és telítődünk az élménnyel, befogadóképességünk lassanként nemet mond.
A technikailag is bonyolult előadás rendkívül impozáns, lenyűgöző, mégis, itt is azok a legszuggesztívebb és legemlékezetesebb részek, amikor maga az ember, az előadó és teljesítménye válik a főszereplővé, azt hagyják érvényesülni. Ilyen például az aranyra festett testű erőművészek egymást emelő, s különféle kompozíciókba rendeződő hármasa, az egyik artistanő meghökkentő hajlékonysága és tüzes karikaszáma, a macskaidomárnő eredményes harca egy elkanászodó makacs jószággal.
Az utóbbi évtized legnagyobb cirkuszi sikere a Fővárosi Nagycirkuszban az orosz vízi cirkusz 2003-as vendégszereplése volt. Akkor több mint 120 ezer néző látta a produkciót. A nagy sikerre való tekintettel a Nagycirkusz most újra meghívta a társulatot. Kétrészes előadásukban Sevcsenkóék a káprázattal valóban nem fukarkodnak, a csoda azonban ezúttal elmarad.
(Annak pedig, aki gyerekkel megy, fontos információ – hogy tudjon a mintegy ötpercenként ismétlődő türelmetlen kérdésre válaszolni –: a krokodil és a fókák a második rész közepe táján következnek.)
MARIK NOÉMI
