Szabó K. Istvánról kevesen tudják, hogy mielőtt Marosvásárhelyen román szakon rendezői diplomát szerzett, Zilahon magyar tanítóképzőt is végzett, azonkívül költő, műfordító, szerkesztő, újságíró, sőt a reklámszakmába is belekóstolt. Az azonban köztudott, hogy alig 22 évesen rendező lett Székelyudvarhelyen, s 23 éves korától már művészeti vezetőként országosan és Magyarországon is megbecsült együttessé fejlesztette a friss alapítású Tomcsa Sándor Színházat, amelytől hét év után, 2006-ban távozott. A temesvári Csiky Gergely Színház után, ahová az akkori igazgató, Demeter András hívására szerződött főrendezőnek, 2007 és 2009 között a bukaresti Arca független színház direktora, 2011. június 17-e óta pedig a megújuló Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Társulatának művészeti igazgatója.

Csak júniusban töltötted be a 34. életévedet, de máris egy olyan színházművészi és -vezetői pályafutást tudhatsz a magadénak, amely egy másfélszer ennyi idős, sikeres színházi embernek is díszére válna. 22–23 éves korod óta gyakorlatilag társulatokat formálsz, a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház egyértelműen ennek, vagyis neked köszönhette az „első aranykorát”, majd főrendező lettél Temesváron. Mi volt e váltás konkrét oka? S röviden: mi történt veled azóta, amióta elszerződtél Udvarhelyről?

A váltás oka, ha úgy tetszik, színházon kívül keresendő. A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház önállósodását szorgalmazva, igencsak megromlott a viszonyom a városvezetéssel, pontosabban a város akkori polgármesterével, Szász Jenővel, aki – tekintettel arra, hogy akaratának ellenében történt e számunkra, a színház számára létfontosságú lépés – nem volt hajlandó aláírni színházvezetői kinevezésemet. A több mint egyéves huzavonába belefáradtam, és annak tudatában, hogy e terméketlen viszony mögött sokkal fontosabb teendők vannak, s jelenlétem ebben a formában csak hátráltatja az építkezést, célszerűnek láttam továbbállni. Pár év távlatából, még mindig vegyes érzelmekkel mérlegelem e döntésemet: kísért a hely szelleme, az emberek, az első alkotói évek varázsa, ugyanakkor jelentős szakmai előrelépést jelentettek számomra a távozásomat követő évek. Temesváron két évig tevékenykedtem, Bukarestben a független színház lehetőségét kerestem. A temesvári román Nemzeti Színházban rendezett Marlowe-darab, a II. Edward, a nagyszebeni Nemzetiben színre állított Marius von Mayenburg-mű, A hideg gyermek, a bukaresti Arcában megvalósított Sarah Kane-bemutató, a Szétbombázva, de a bonni Euro Theater Centralban rendezett Kísértés című Václav Havel-dráma vagy Enquist A földigiliszták életéből című művének megrendezése mind élménydús munkák ebben a periódusban. Az utóbbi két évben főállásban a Piatra Neamţ-i színházban dolgoztam, de megfordultam Nagybányán, Nagyváradon, Brailán, Szekszárdon, és Székelyudvarhelyre is visszatértem egy-egy munka erejéig.

Marosvásárhelyen román rendezői szakon végeztél, és az utóbbi időben zömében román és német nyelvű előadásokat állítottál színre Románia számos színházában, Németországban, sőt legutóbb Magyarországon is, a szekszárdi német színházban dolgoztál. Lehet-e bármiféle általánosítható különbséget vagy akár egyezést felfedezni a különböző nemzetek, illetve nemzetiségek tradíciói, színházi nyelvezete tekintetében? Ha igen, mi az? Ha nem, milyenek e téren a tapasztalataid?

Úgy érzem, mégiscsak a szerencse kegyeltje voltam, még akkor is, ha magyar szakképzés hiányában, román kaptafán formálódtam. Örülök, hogy lehetőségem nyílt meríteni egy másik kulturális forrásból is. Klisészerű az a megállapítás, hogy a román színjátszás jobb a magyarnál. Nem tudom, hogy jobb-e vagy rosszabb. Más.

A román színjátszás – és most azokra a műhelyekre gondolok, amelyek tényleges hordozói a sajátos román színházi címkének – szabad asszociációkra épít. Ez néha felületességről, de sokszor jó megérzésről, intuícióról, szabad véleményformálásról tanúskodik. Ebben áll a nagyszerűsége: a játék szabadságában, az energiakezelésben, a formák lebontásában és azok újraszerkesztésében.

A magyar színház ragaszkodik a tradíciókhoz – bár ez a magatartás az élő színház esetében anakronisztikus –, intellektuálisabb, ennélfogva tartózkodó, és a kevés magyarországi tapasztalatom csak azt az érzést erősítette meg bennem, hogy a magyar színész nem hajlandó átlépni saját árnyékán, bár ehhez az is hozzátartozik, hogy én még nem dolgoztam olyan társulatokkal együtt, amelyek előadásai az utóbbi időben meggyőztek a magyar színjátszás nagyszerűségéről is, gondolok itt a Katona, az Örkény, a debreceni Csokonai Színház előadásaira.

Németországban a román színházakhoz képest egy rendkívül fegyelmezett játéktechnikával találkoztam, de ugyanakkor nagyon képlékeny, nyitott művészekkel volt alkalmam együttműködni. Azonkívül, hogy én egy kissé sematikusnak érzem a német színházi formavilágot, ottlétem ideje alatt alkalmam volt nagyon színes és bátor, nemegyszer provokatív, egészséges színházat látni. Mert túl mindenféle kulturális modellen, én azt hiszem, hogy rendkívül fontos szerepe van művészi megnyilvánulásainkban a tudatos provokációnak. A színháznak nem szabad belesimulnia a konvenciókba, a színház az forradalom, az éber emberi tudat megnyilvánulása.

Én feltétlenül hozzátenném a példaértékű magyarországi művészszínházak iménti felsorolásához az Alföldi Róbert színész-rendező által vezetett, színpadi nyelvezetét és világát tekintve egyaránt jelentősen megújult, nyitott szemléletű budapesti Nemzeti Színházat is, ahol – például az Andrei Şerban rendezte Három nővérben játszó – színész-nagyságokra szinte rá sem lehet ismerni, olyan fantasztikus játékkedvvel és könnyedséggel visznek bele szokatlan többletet, vállalt teatralitást a remek alakításokba. A Csehov-előadás kivétel nélkül nagyszerű szereplői közül szerintem Alföldi és Udvaros Dorottya különösképp kiemelkedik. Először azt hittem, hogy a joggal világhírű, de óhatatlanul a román rendezői iskolát képviselő Şerban színészvezetése miatt, ám azután ugyanezt a két utóbb említett művészt láttam Heiner Müller Kvartettjében is, s ott teljesen más, Müllerhez illő, mégis ugyanezt a meglepően merész, az utóbbi időben a német színházakban látható teátrális nyelvet beszélték a legmagasabb szinten.

A gyakorlatban oda-vissza hat-e a tudatos provokálás rendező és színész között? Mennyiben és hogyan lehet rendezőileg lebontani évtizedek óta megmerevedett játékstílust akkor, ha a színész ellenáll a változásnak, nem nyitott, nem akar a játszótársad lenni, s pláne nem akkora tehetségről van szó, mint a két ellenpélda, vagyis Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert? Ez különösen akkor érdekes, ha először dolgozol együtt egy társulattal, és még nem ismered őket annyira.

Nehéz kérdés, hogy lehet-e átépíteni ott, ahol ellenkezik a szerkezet. Azt hiszem, kevés eséllyel. A rendezőnek eleve kezdeményező szerepe van, ha radikalizálni akarom a viszonyt, akkor teljhatalmú játékmester: az ő feladata a témát meghatározni, a játék térképet megrajzolni, a stílust körülírni, a szabályok meg akár menet közben is kialakulhatnak. Az egész folyamat provokáció, jobb esetben oda-vissza hat, és nemcsak munkatársai, de egymás szellemi trénerei lehetünk, ha azt jól csináljuk. Ami a kövesedést illeti, azt hiszem, hogy igazán nagy találkozások ritkán vannak, ezért mindennél fontosabb időnként önmagunkkal szembesülni, és leginkább akkor, amikor úgy tűnik, hogy értjük, már tudjuk a színházat. Erről egy kedves tanárom, Radu Dobre Basarab szavai jutnak eszembe, aki mindig arra buzdított: „ha a megoldást megtaláltad, keress másikat”. A színház addig izgalmas, míg kérdez, kutat. A játék meg ne legyen erőszak, és ha valaki nem hajlandó tiszta szívvel, gyermeki kíváncsisággal tenni azt, akkor inkább maradjon ki belőle.

Mennyire befolyásolhat téged az a rendezői munkában, hogy nem tudsz például jiddisül, mely nyelven a Bukaresti Zsidó Színházban állítottál színre díjnyertes darabot, vagy hogy tudomásom szerint nem beszélsz németül sem – legalábbis ezt írják a Das rumänische Theater nach 1989 című, tavaly megjelent monográfiában? Egyáltalán, fontos-e az egy rendezőnek, hogy beszélje a színpadon elhangzó szöveg nyelvét? Ennek hiányában hogyan lehet leküzdeni a nem szó szerinti értés esetleges hátrányait?

Számomra nem fontos. Energiákat kötök le és oldok fel a színpadon, ehhez társul a képi kompozíció, és végső soron a szöveg. Hiszen ez jut el utoljára a befogadóhoz, a nézőhöz. Természetesen jól ismerem a drámai anyagot akkor is, amikor idegen nyelvű szöveganyaggal dolgozom, folyamatosan konzultálok a nyelv ismerőjével is, de nem a szövegből építkezem. Szituációkra alapozok, és az a tapasztalatom, hogy sok esetben erőteljesebben fogalmazhatok azáltal, hogy nem kell a szövegre koncentrálnom, így jobban érzékelem a helyzet igazságát.

Ha végigtekintünk az eddigi színpadi munkáid címein, feltűnik a kortárs színművek bemutatóinak nagy aránya: mi vonz ezekhez a darabokhoz – mondható-e, hogy „a klasszikusok rovására”? Mely szerzők a „kedvenceid”, és miért?

Problémák izgatnak, nem pedig drámai művek. A való világban élek, annak kisugárzását szívom magamba, és azt próbálom újrafogalmazni a színpadi költészet eszközeivel, annak reményében, hogy a reflexek reflexiókba átültetve valamiféle megértéshez: helyünk, funkciónk helyes megítéléséhez vezetnek.

Hangulatember vagyok, és ennek függvényében választok magamnak játszótársat (szerzőt) is. Egy ideje az öldöklés, nevezhetjük háborúnak is, abszurditása zaklat. Meg a tolerancia hiánya. Értem is, meg nem is. Ott lapul bennünk a készség, aztán egyszer csak, valami beteges hatásra, kényszerré válik: a másik kirekesztése, megalázása, megsemmisítése. Ezért most David Greig, Matei Vişniec és Szophoklész azok, akik segítenek a játékban.

Szophoklész a kakukktojás. S hogy állsz Shakespeare-rel, akinek a műveiben minden elképzelhető, sőt szinte elképzelhetetlen probléma megtalálható, és ráadásul talán az ő színművei a legnyitottabbak a színpadi irodalomban. Rendeztél-e már Shakespeare-t? S mi történt az új román fordításban tervezett A vihar-projekttel?

Két munkám Shakespeare-darabok alapján készült: a Macbeth, Gyakorlat és az Álom, Szentivánéjkor, még végzős iskolai éveimben. Tavaly, Piatra Neamţ-on terveztük Avihar bemutatását, a nagyszerű román Shakespeare-kutató, Volceanov György el is készített egy új, izgalmas fordítást, de a tervet végül el kellett napolnunk, mert a Prospero szerepére meghívott Constantin Cojocaru, a bukaresti Odeon Színház művésze programját nem sikerült az elképzelések szerint egyeztetni, én meg ragaszkodom a személyéhez ebben az elképzelésben. Reméljük, valamikor a közeljövőben csak megvalósul.

Októberben Chicagóban rendezel egy Vişniec-darabot. Melyik színház részéről, milyen körülmények között, hogyan jött létre ez az amerikai meghívás? Miért és ki választotta a szerzőt, mely darabjáról van szó, és ki fordította angolra? Tudod-e már, hogy kik játsszák, s hogyan esett épp ezekre a színészekre a választás?

A nagyszebeni Nemzetközi Fesztiválon találkoztam először a chicagói Trap Door Theatre egy előadásával két évvel ezelőtt. Akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy ezekkel a tehetséges, hihetetlen energiával játszó emberekkel alkalmam lesz együtt dolgozni. Aztán, tavaly felhívott Matei Vişniec, a Párizsban élő nagyszerű román drámaíró, hogy nem vállalnám-e egy kényes művének megrendezését Chicagóban, a Trap Doorban. Hogyne vállaltam volna?! A mű címe (tükörfordításban): Anyám ajkáról a fejlődés szó nagyon bután hangzik, témája a délszláv háború, központi figurái a vérengzésben eltűnt fiuk holttestét hiába kereső szülők. Joyce Nettles fordításában mutatjuk be december elején. A szereplőválogatásra majd odaérkezésemkor, októberben kerül sor, egy pár napos casting keretében.

Most, az interjú készítésekor még (egyébként 2009 óta) a Piatra Neamţ-i Ifjúsági Színház sikeres főrendezője vagy, júniustól mégis a Nagyváradi Állami Színház művészeti igazgatója. Miért döntöttél úgy, hogy ismét egy bizonytalan helyzetű, kisebbségi magyar együttes felkérésére mondasz igent?

Amikor a színház művészei megkerestek azzal, hogy ők elszántak egy minőségi lépésre, és a megrekedt nagyváradi színjátszás reformjára voksoltak, nagy megtiszteltetésnek éreztem a személyem iránt tanúsított bizalmat. Jól tudjuk, hogy nem lesz sérülésmentes ez a folyamat, de meggyőződésem, hogy megfelelő alázattal, empátiával és a szándék megvalósítását támogató szakemberek segítségével képesek vagyunk a továbblépésre annak érdekében, hogy néhány év múlva Nagyvárad színháza nagyszerű magyar és európai színházi műhellyé váljon.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTTETTE:

DARVAY NAGY ADRIENNE