Az Inverness szép fekvésű, édes-üde széltől fútta várában győztes hadvezérénél vendégeskedő Duncan király Shakespeare tragédiájában „Ah, nemes úrnőnk!” hódolattal fordul a vár asszonyához, mit sem sejtve arról, hogy hamarosan a Lady és férjének gyilkos hataloméhe lesz a veszte. Nem úgy a Münchner Kammerspiele színpadán. A rámenős király az udvari tánc ceremóniájára fittyet hányva lesmárolja Lady Macbethet. A megrökönyödött, de tiltakozni gyáva és esetlen Macbeth szeme láttára a két táncos nyalakodva sugdos egymás fülébe. Nem kétséges: kőkemény pásztorórát beszélnek meg (a háttérben ott áll az egész interpretációban sokféleképp kihasznált ágy). Duncan a legtöbb színrevitelkor passzívnak tűnő áldozati szerepe aktív, provokáló jelenlétté válik, Macbeth pedig a királygyilkosság felbujtójaként mintegy férfiúi bosszúval vesz elégtételt (miközben persze, asszonya unszolására, a trónt célozza meg).
Ráadásul ez a Duncan nem is Duncan, azaz nem is csak Duncan. Ő a három boszorkány egyikének szerep-kirándulása. Karin Henkel rendező és Jeroen Versteele dramaturg öt szereplőre, tizenhat-tizennyolc szerepre vonta össze/írta át a Macbethet. A listából rögvest kitűnik az is, hogy a címszerepet színésznő formálja meg (akit két éve a hamburgi Heilbronni Katicáértvolt okunk dicsérni), s a manapság szokásos gender-felforgatás, alkalmanként az életkori elmozdítás egyébként is következetes. Íme tehát a 2011. június 18-i, egyvégtében (135 perc) adott premier színlapja: Macbeth – Jana Schulz; Lady Macbeth/Malcolm/Boszorkány – Katja Bürkle; Banquo/Banquo szelleme/Gyilkos – Benny Claessens; Duncan/Macduff/Lady Macduff/Fleance/Boszorkány/Gyilkos – Stefan Merki; Kísértet/Macduff fia/Komorna/Boszorkány/Gyilkos – Kate Strong. Bár nem kapunk róla nyomtatott hírt, van természetesen kapus is (nő) a híres zörgetős-időhúzós-kapatos jelenetben. A rendezés fennhangon (akár vicces betétekkel, dialektus-csúfolóval) nyugtázza és kihasználja, hogy a közreműködők között angliai születésű, holland és svájci művész is található. A szöveg nemegyszer felváltva-ismételve pereg ékes angolul és (ahhoz képest) informatív németül (fordító: Thomas Brasch).
Mire megy ki a játék? Arra, hogy – és ilyen felfogását a darabnak jómagam még nem láttam – Macbeth mindenestül antimilitáns, harctól-hadviseléstől öklendező feminin férfi, aki a tragédia elején aratott vezéri győzelmét traumatikus összeomlással éli meg: szinte nincs magánál. A falstaffi termetű, és részint ennek folytán kissé mulatságos, puhány benyomást keltő Benny Claessens ugyancsak nem katonás, nem is katonaruhás Banquója támogatja – amennyire tőle telik – Jana Schulz már-már öntudatát vesztve elesett Macbethjét. Hófehér ingében, fekete nadrágjában a vékony, magas, szőke, gyerekesen fiatalos, csapzott üstökű Schulz úgy érkezik – magyar szem számára ez lehet a megvilágító párhuzam –, mint Boka Jánosba oltott Nemecsek Ernő, sőt nemecsekernő; aztán fokról fokra Geréb lesz, majd Áts Feri és az összes Pásztorok, és einstandolja a skót koronát. Hiába, mert nem tarthatja meg magának a Skócia-grundot.
Az egész eseménysor szertartásmesterei a boszorkányok. Köztük általában az előadás legjobbja, Stefan Merki kerül középre. A három színész – két nő, egy férfi – nem rendelkezik állandó vészbanyaöltözékkel, de az indítást mindhárman női tüllökben, balettosan, magas sarkú cipőben, egymásra pillogató némajátékként abszolválják (jelmez: Tina Kloempken). Az intráda akár Pina Bausch-paródiácskának is felfogható. Mindenképp nevetséges. Bohóctréfa is a boszorkánytréfa. Henkel végig fenntartja a parodikumot (a könnyűzenei aláfestésben, a poentírozásban), nem mindig szervesen.
A szolid abszurd beütésnél azonban fontosabb a szentivánéji Macbeth kísérlete. A boszorkányok is valahonnét az általános tudatalattiból, az univerzális éjből, a világegyetem megtépázott és kontrollálhatatlan idegzetéből kelnek életre inkább, mintsem a skót históriai ködgomolyból vagy Macbeth vízióiból. Az éjszakai tudat bármilyen alakot felölteni képes mozgékony vámpírjai élvezik, csiszolják sötét manó- és villi-küldetésüket (ezért is reanimálódnak különféle szerepekben). Stephan Mariani világítástervező az éles fényeket is képes elmosó, feketítő árnyalással kiporciózni (az oldalsó sávok eszköz- és tárgyhalmazát gondosan kerülgetve – az éppen nem játszó színészek itt időznek, bár nem őrzik szigorúan posztjukat, és nem is mindig döntenek a civil és drámába kapcsolt figyelem között).
Merki amolyan udvarmestere a démoni hármasnak. Az ötvenedik életéve felé tartó, közepes termetű, holdsarló arcú színész a színpad legbeckettibb alakja. Rémtettekre várva elébe megy minden várakozásnak, legyen akárki is aktuális szerepe szerint. Diplomatától a clownig mindenben offé. Az ifjú Katja Bürkle némi testi kínálkozással, a csapat korelnöke, az ötvenéves – egykori táncművész – Kate Strong meditatívabban, kis távolságot tartva vesz részt a trióban (hiszen bizonyos narrátori-elidegenítő feladatokat is betölt az angol blank verse időnkénti áramoltatásával). A fények a boszorkányok hol szétspriccelő, hol összeszaladó társaságát változatos szobrokká rajzolhatják. A befejezéskor például ablak-magasból a megsemmisített Macbeth hűlt helyére lenéző, félárnyékban sejlő-ragyogó angyalok. Égnek emelt karjuk mintha szárny lenne. Szép.
A lezárás egyébként is szép – egy inkább okos (de néha hebrencs) előadás koronájaként. Henkel a vészbanyák jóslásából elhagyta, hogy Macbethen csupán az győzhet, kit nem anya szült (párbaj-ellenfelét, Macduffot „idő / Előtt az anyjából kellett kivágni”). Maradt a birnami erdő, de nem amint Dunsinane hegyére hág (az angol sereg katonáinak maguk elé tartott álca-ágai formájában). Amikor a címszereplőt eléri jogos végzete – melyet szinte már ő maga is kíván vétkes, elgyötört fejére –, a díszlet magját alkotó sátor hátsó téglalap-nyílásában (itt még majdhogynem ember-bábszínházazni is lehetett korábban) serénykedni kezdenek a boszorkányok, és facsemete nagyságú leveles gallyak tucatjait kemény erőfeszítéssel behajigálva agyondobálják áldozatukat.
Muriel Gerstner Schlafender Raum feliratú sátordoboza erősíti, de nem konkretizálja a midsummernight-asszociációkat. Holtak, holtfáradtak, halottjelöltek dőlnek le benne. A szürkén-feketén elhagyatott tér mintha fotóműterem lenne, saját reflektorral, egy ággyal, lomokkal. A rendező nem mindig tudja kihasználni, jelentéssel feltölteni. Benny Claessens Banquo-árnya sokáig értelmetlenül terpeszkedik odabent. A harmincéves Claessens nem igazolja egyenletes alakítással azt a lelkesedést, amely a müncheniekhez szegődését fogadta. De meggyőző abban a két szcénában, amikor bekapcsolt mikrofonnal csapkodja fejét, szíve táját: az elektromos hang döreje-dübögése remek felidézője a kezdeti csatazajnak s a Banquo leöletését övező jajoknak. Utóbbi eseményt betoldott sportközvetítés ecseteli, enyhén elnyújtottan. Máskor is előfordul, hogy újító színpadi ötletek közt semmi sem jut a rendező eszébe, s a dráma nehézkesen forog előre következő magaslati stációjáig.
Jana Schulz csodás színésznő. Legalább annyival fiatalabbnak tűnik harmincnál, mint ahánnyal több. Amikor – nyitányként – a boszorkányok vörös festékkel kenik be a még a sorsdöntő csata után is makulátlan fehér ingét, raszkolnyikovi tekintete tébolyultan nem azt jelzi, hogy jóvátehetetlenül bekerült a történetbe, hanem azt, hogy már eddig is benne volt – mert katona, hadvezér. Thánig, királyig minden méltóságra potenciál. A színésznő a teljes két és egynegyed órát e befelé néző különleges zavarodottságban téblábolja végig. Nem illik rá a szemébe csúszó korona, mely nem sokkal előkelőbb a Burger Kingben gyerekeknek osztogatott aranyszínű papírajándéknál. Az állapot logikája mattságot is eredményez, és valamelyest elveszi az érvényességet Katja Bürkle csipetnyi erotikus motivációt csak az átöltözésekkor mutató Lady Macbethjétől.
A főalak depressziós tévedezése-révedezése késztette arra a premiert általában elismeréssel vegyes hümmögéssel fogadó német kritikusok egyikét, hogy rákérdezzen: „királygyilkos vagy paprikajancsi”-e Macbeth. Királygyilkos. Akit meggyilkol saját királyságának már a felsejlése is.
TARJÁN TAMÁS
