Olvas kritikát?
MGP, ugye? Épp tegnap sms-eztem az egyik barátomnak, nem tudja-e véletlenül, hol és mikor lehet elbúcsúzni tőle... Fiatalon sok főszerepet játszottam, és ő szinte mindent látott és mindig írt rólam, és ha olykor vitriollal, amögött is mindig odafigyelés volt, hozzáértés, szeretet. A kritikusok általában irtó hosszan írnak a színdarabról, mutatván, hogy milyen olvasottak, műveltek, dramaturgiailag mennyire vértezettek, mi mindent tudnak róla. Emellett az egyes szerepek tulajdonságait írják le, a színészi alakításokról, tisztelet az elenyésző kivételnek, szinte egyáltalán nem esik szó. Az ő érdeklődésének középpontjában a színész állt. Tudom, hogy sokan nem kedvelték, mert nem volt simulékony, de az egész élete a színházról szólt, óriási lexikális tudással rendelkezett, és minden szaván érdemes volt elgondolkodni, még ha túlzásba esett is – aki mást mond, magának hazudik.
Önt szerette. Mindig nagyra értékelte, és soha nem mulasztotta el említeni a kicsiny, de erős jelenléteket.
Erre rettenetesen büszke vagyok. És amikor úgy látta, ez most nem sikerült, azzal minden esetben egyetértettem. Sosem fogtam a darabra, a rossz szerepre vagy a rendezőre. Nem tudtam megoldani. Pont. Ilyen volt például a Bunbury nevelőnője. Ez egy úrinő, aki tanítgatja a lányokat, MGP szerint inkább „mosónőt” hoztam benne. Ezen elgondolkoztam, és valóban, helytelen kéztartással, fejtartással, hangsúlyokkal játszottam, tökéletesen igaza volt. Változtattam is rajta.
Azért vannak még kritikák, melyeken el szokott gondolkodni?
Hogyne! Természetesen. Főként, ha leírják egyáltalán a nevemet…
Indítsunk egy pályát átívelő szereppel. Védjegye, hogy „Törőcsik Mariban” tud beszélni. Honnan eredeztethető ez?
Harmadszorra vettek fel a főiskolára, a próbálkozások közben a Nemzeti stúdiójába jártam, Bodnár Sándorhoz. Lázár Katival, Bánságival, Lukács Sanyival, Szacsvayval voltam egy csapatban. Nagy előadásokban kaptunk szerepeket, nem is kicsiket, miközben ájultan néztük Váradi Hédit, Sinkovitsot, Kálmán Gyurit, Majort…
Mari színészetétől egyszerűen eksztázisba jöttem. De azért is rajongtam, ahogy rászólt a kislányára, mikor a gyerek a Katonában csapkodta a székeket: „Ne hülyélkedj, Terézke!” Minden mozdulatáért, gesztusáért, hangsúlyáért megőrültem. A luzitán szörny című előadás egyik jelenete, melyben úgy mondott el egy monológot, hogy közben Zolnay Zsuzsa haját fésülte, belém ivódott. Mai napig kívülről tudom azt a szöveget, ami ott elhangzott. Később Győrben is játszottunk együtt, a Kurázsi mamában.
Mikor utánozta először?
Csak arra emlékszem, hogy valamelyik színház büféjében történt. Ennek híre ment, és mikor Vasziljev A nagybácsi álma című előadást rendezte a Művész Színházban, aminek Mari volt a főszereplője, azt kérte tőlem, beszéljek úgy, mint ő. Nagyon szerettük azt a munkát, de nem sok előadást ért meg a darab. Később, a Színházról színházra programsorozat keretében állítottam össze Mariból egy kis műsort, melyben sanzont is énekeltem, de aztán bármennyire kérleltek, nem voltam hajlandó. Utoljára a hetvenedik születésnapján utánoztam, Jordán Tamás összeállított egy riportot, amit alászinkronizáltam. Remegő lábakkal mentem ki a színpadra meghajolni. Sem arcra, sem alkatra, sem hangban, de még a habitusunkat tekintve sem hasonlítunk egymásra, és mégis, ha felidézem magamban Marit, úgy érzem, mintha ugyanúgy néznék ki, és ugyanúgy beszélnék, mint ő. Egyébként nem tudok parodizálni, nincs ilyen fajta képességem. Csak őt.
Magas, barna, komoly tekintetű, szép idomú lány, sztentori hanggal – valahogy így lehetne összefoglalni a pályakezdés körüli cikkek jelzőrendszerét. Hatalmas tragikakarriert jósoltak Önnek, ami be is indult, már tizenhat esztendősen Iphigeniát játszott a Pinceszínházban, vizsgáit lábdobogás fogadta az Ódry Színpadon, később Szegeden Antigonét, Miskolcon Elektrát, Győrben a Hamlet Gertrudját alakíthatta. Egyszer azt mondta, „általam ismeretlen okból leszokott rólam a szakma”…
Ami nem igaz. Valóban nagy lendülettel indultam, szépecske voltam, jó orgánumú, már Szegeden felkerültem a Film Színház Muzsika címlapjára, és valóban mindenki a nagy drámai karrier ígéretét látta bennem. Amikor kislány koromban eldöntöttem, hogy színésznő leszek, nem híres akartam lenni, hanem színész, de az ember így a pályája javán túl, hatvanhárom évesen mégiscsak elgondolkozik azon, mi miért történt. Nem régóta, de ma már pontosan meg tudom fogalmazni, én hogy látom. Mindig rengeteget számított, ki hova kerül a főiskolán, én Simon Zsuzsa és Gáti József osztályába jártam, ahol piszokmód megtanultuk a szakmát, a helyes légvételtől és beszédtől kezdve addig, hogy kell leülni egy krinolinban, a pálya kezdetén mégsem volt olyan sanszunk, mint azoknak a kortársainknak, akik színigazgatók vagy korszakos jelentőségű színházrendezők keze alól kerültek ki. Félre ne értsen, ez független a tehetségtől, hiszen a nagy formátumú rendezők annak idején nem vettek fel féltehetségeket, tehát senki nem jutott be az osztályaikba méltatlanul. Hiába kaptam azonban Szegeden nagy feladatokat, szép kritikákat, hiába dolgoztam jó munkákban tehetséges emberekkel, azok a rendezők, akik kiválasztottak, nem tudták egy színész pályáját felépíteni, mert nem ők voltak az adott korszak meghatározó egyéniségei. A másik: a hetvenes években még sok magyar film készült, állandóan hívtak, én pedig állandóan kimentettem magam, hogy próbálok stb. Meg sem fordult a fejemben, hogy ennek a sok visszautasításnak később milyen következményei lesznek. De ami a legfontosabb: harminc és negyven között egy csomó Shakespeare- és Csehov-hősnő elment mellettem, amiben a fentieken túl én személy szerint hibás vagyok. Harmincegy évesen megvalósítottam életem legnagyobb álmát, megszültem a fiamat, de utána elhagytam magam. Meghíztam, a magánéletem összeomlott és sose jött helyre, elváltam. Iszonyatosan rossz állapotban voltam, nem tartottam kondiban az adottságaimat, engedtem, hogy megtörjön bennem valami, nem úgy viselkedtem és éltem, mint az a színésznő, akinek nagy drámai pályát jósoltak. Mire észhez tértem, beléptem abba az életkorba, melyben a világirodalom mostohán bánik a színésznőkkel.
Úgy érzi, most már késő?
Ellenkezőleg. Mindenkinek el kell gondolkoznia azon, miért ott tart, ahol, mert soha nem késő, de látnunk kell a sorsunkban a saját felelősségünket is.
Én mindig, mindig színésznő szerettem volna lenni, és ma is boldoggá tesz, hogy az vagyok, tizenöt éve halálosan komolyan veszem a feladataimat, fejlesztgetem a képességeimet, egyre jobb akarok lenni! Nem mérlegelem a szerepeim jelentőségét méretük szerint, ugyanúgy megyek be a színpadra a Boldogtalanok parasztasszonyában vagy a Yerma Doloresében, mint az Alkony Madám Hologyenkójában, vagy mint régebben a Mein Kampfban, a Halál alakjában. Amikor néhány éve megkaptam az Aase-díjat, melyet Gobbi Hilda alapított „az emlékezetes percek és pillanatok főszereplőinek”, hiába próbálta az újságíró előcsalogatni a lelkem mélyéről a csalódást, csak büszkeséget éreztem. Először azért, mert nagy díjak csak főszerepekre járnak. Főszerepet pedig azok játszanak, akik „csak azt tudják” – és ezzel senkit nem akarok megbántani. A főszerepet a színész magára húzza, ettől még lehet zseniális, mint Mensáros vagy Tolnay, akiknek bármit elhittem, az epizódot viszont fel kell tudni építeni, szó szerint el kell játszani, méghozzá pedáns koncentrációval, remek időérzékkel, a másodpercek töredéke alatt felvéve egy olyan előadás stílusát és aznap esti ritmusát, hangulatát, melybe mondjuk csak a második felvonásban lépsz be. A főszerepben visz a sok szöveg, a rendező, a nagyszerű társulat, akik mind alád játszanak, hogy a végén te kiteljesedhess. Én látom a különbséget a szerepeim között: egészen más a Naftalin Mancija, mint a Pygmalion Eynsfordnéja. Az egyik Heltai, a másik Shaw – teljesen más stílusban kell megközelíteni őket, a humoruk sem hasonló. Belebújni a kikapós Agnese bőrébe, aki azért még megnézi a fiúkat, majd átbújni a Ványa bácsi dadájába… Óriási örömöt szereztem magamnak, mikor rájöttem, hogy én ezt is tudom. És folyamatosan dolgozom a nüánszokon.
Ebből az következik, hogy nem elégedetlen a Radnóti Színházban betöltött státuszával.
Nem, sőt… Ezért is meséltem el, mennyiben és miben érzem hibásnak magam. A helyemen vagyok. Szeretem a színház társulatát és Bálint Andrist is.
Amikor tíz évnyi ünnepelt vidéki lét után megfordult a fejemben, hogy mégiscsak jó lenne szinkronizálni, filmeket forgatni, megkerestem Iglódi Pistát és jeleztem neki, hogy jönnék a József Attila Színházba. És akkor én, a nagy vidéki színésznő elcsodálkoztam, hogy jé, matinés gyerekelőadásokban játszom jelentéktelen szerepeket! De nem ám karaktereket! Ócskaságokat, rosszul megírt darabokban. Ekkor hívtak meg Pécsre, a Tangóba és a Furcsa párba, amit a Vigadóban játszottunk, és amit éppen MGP hozott Ronyecz Marinak. Ezzel jöttek az újabb gondok, nem egyeztettek rendesen, a számomra fontos munkákra nem adtak ki. Elegem lett. A szabadúszást választottam, mert nem akartam olyan társulathoz tartozni, ahol kellemetlenül érzem magam. Itt aztán rám köszöntöttek ínségesebb időszakok is, mikor órabérért batikoláshoz használt spárgát kötözgettem, miközben a Vígszínházban, a Játékszínben és a Művész Színházban játszottam esténként. De örültem, hogy egyáltalán a pályán maradtam. Mikor már nagyon hiányzott a társulat, kérdőívet postáztam néhány direktornak. „Tisztelt Igazgató Úr! Kérem, az alábbiak közül ikszelje be azt a választ, melyet elfogadhatónak tart! Martin Mártát szerződtetem ( ), nem szerződtetem ( ), egyszer talán szerződtetem ( ), ha üresedés lesz, szerződtetem ( ).” Ki akartam kerülni a tiszteletköröket, de nem sikerült. Hosszú leveleket írtak arról, most miért nem alkalmas…
Szóval, tökéletesen ki vagyok békülve a helyemmel.
Mondhatjuk, hogy a radnótis tagságot Zsótérnak köszönheti?
A szabadúszás időszakában újra dolgozni kezdtem Szikorával, akivel Győrből már ismertük egymást. Ő rendezte az Álmok a császárságról című japán darabot, melyben először vendégszerepeltem a Radnótin. Ebben szúrt ki magának Zsótér Sanyi és hívott meg a Rigolettóba. És valóban, ekkor kínált szerződést Bálint András, amit azonnal boldogan elfogadtam. Azóta folyamatosan dolgozhatok Vallóval, akinek nagyon szeretem ezt a mélyelemzős, sztanyiszlavszkijos módszerét, és Zsótérral, aki pedig megtanított egy ettől gyökeresen különböző játékformára, amit szintén nagyon élvezek. Ő teljesen másképp gondolkodtatja el a nézőt, megértéséhez szükség van asszociációs képességekre, a metaforák érzékelésére. Például amikor a Jane Eyre próbáin megszólalt Wéber Kata, hogy Sarah Reednek itt hímeznie kell, eszembe sem jutott hímzőkeretet kérni. Kezemben volt egy kalapács, megoldottam azzal. Pályám egyik legfontosabb szerepe volt a Medea Kreonja. Arra külön büszke vagyok, hogy Zsótér vagy Balázs Zoltán – akivel kis híján együtt dolgoztam az elmúlt évadban, csak nem sikerült egyeztetni – nem egy betokosodott, fejlődésképtelen, nevetséges mozgáskultúrájú, rossz beszédtechnikájú kövületnek tekintenek.
Balázs Zoltán Vergilius szerepére hívta volna a Pokolba. Miután Béres Ilona kénytelen volt visszaadni a szerepet, Ön és Ladányi Andrea jött szóba. Ne mondja, hogy nem vérzett a szíve!
Ez egy ilyen pálya. Nem mondom, hogy nem bántam, de mindent nem lehet. Nem akarom, hogy úgy tűnjön, nem vágyom már nagy szerepekre. Szép lenne, ha egy-két nemes feladattal keretezhetném a pályámat. Egyébként, néhány évvel ezelőtt lement úgy egy évad, hogy nem volt bemutatóm. Akkor is jöhetett volna a Vergilius, de nem jött. Helyette megtanultam a siketeknél a jeltolmácsolást, és Gór Nagy Mária színitanodájában tanítottam színészmesterséget.
Miért épp a jeltolmácsolás?
Mert meggyőződésem, hogy a színésznek a kommunikáció, a testbeszéd minden formáját ismernie kell, mert ezáltal fejlesztheti saját képességeit is. Pár évvel ezelőtt a Radnóti erkélyén egy siket csoport nézte az egyik előadást. Ők úgy tapsolnak, hogy felemelik a két kezüket, és az összes ujjukat külön rezegtetik, mint mikor a faleveleket fújja a szél. Gyönyörű kép volt, ha eszembe jut, teljesen elérzékenyülök.
A radnótis szerepei többsége klasszikus karakterfigura, melyek megformálása Önnek a zsebében van. Mennyiben más a Zsótérral közös munka, ahol kevesebb a fogódzó?
Zsótérnál minden másképp működik. Amíg nem tudod betéve a szöveget, és nem vonatkoztattál el mindentől, ami kézenfekvő, érdemben nem is lehet hozzálátni a közös munkához. A karakterszerepeknél ösztönösen ráérzek, ki ez a figura, hogyan fog beszélni, viselkedni, néha már az olvasópróbán magam előtt látom, később pedig árnyalom és tudatosan rögzítem az alakot. Zsótérral is hasonlóképp indul a dolog, de nála elbizonytalanodom a próbák során, mert jóval mélyebb rétegeket szeretne előhozni, és mivel látja, biztosan tudja, hogy azok bennem vannak, kapaszkodik beléjük. Szereti kicsit kínozni a színészt, hogy egyre jobb és jobb legyen. Egyszer azt mondta nekem: „Mi az Martin, az olvasópróbán még jó voltál!” Mindig visszamegyek a nullára és figyelem őt, várom, hogy mondja nekem, mit csináljak. Nem azért, mert magamtól nem tudom kitalálni, hanem mert én is kíváncsi vagyok rá, mit tud belőlem kihozni az ő különleges gondolkodásmódjával. Zsótérnál az egyéniségeddel, a tekinteteddel, a szövegmondásoddal kell láttatnod mindent. Azt, hogy egyre vizuálisabb vagyok, egyértelműen neki köszönhetem. Ülök a nézőtérrel szemben, szinte mozdulatlanul, mondom a szöveget, és látom magam előtt azt, amiről beszélek. Ez az első lépés. A következő fok, hogy láttatni is tudom. Amit ő kér, az egy intenzív koncentrációs képességet igénylő szerepformálás, melyben az összes hangsúlyodnak és mozdulatodnak jelentése van.
Azt gondolnám, azok a színészek, akik már dolgoztak táncelőadásban, ilyen esetben lépéselőnyben vannak. Ön a Győri Balett előadásaiban tanulta meg, milyen fontos a színpadon a testtudat.
Az biztos. Ott jelentősége lett minden rezdülésnek, másképp használta az ember a testét, de másképp is gondolkodott. Markó mellett egy új világba csöppentem. A színpadi munka addig számomra ismeretlen rétegeibe, szokatlan kihívásokba, és a sikernek is más dimenzióiba pillanthattam bele. Olyan ováció fogadott minket mindenfelé, amiről prózai színész azt sem tudja, hogy ilyen létezik. Az igazság pillanata című produkcióval elutaztam Athénba, Párizsba… Palermóban Ladányi Andreával aludtam egy szállodai szobában. Nagyon jó csapat volt, szerettem ezt a korszakot.
Mindent megkapott Szegeden is, Miskolcon is, Győrben is. Mi vitte egyik helyről a másikra?
Akkor mentem, ha hívtak, mert az a helyzet mindig nagyon izgatott. Miskolcra Illés István csábított, onnan pedig az új győri színház miatt álltam tovább. Csiszár Imre szerette volna, ha maradok, de túlságosan feltüzelt a gondolat, hogy egy frissen alakuló színház és társulat tagja lehetek, arról nem beszélve, hogy Markó Iván is jelezte, prózai szerepben számítana rám. 78’ nyarán megszültem a fiamat, ősszel a nyitó díszelőadáson Kossuthnét játszottam a Fáklyalángban, Holl Pista és Bács Feri oldalán.
Azt mondta, mindig szeretett volna egy fiút. Más azt mondja, családot, sok gyereket, társat, otthont, kertet…
Borzasztó nehéz volt a gyermekkorom és a fiatalságom, édesanyám egyedül nevelt fel, nem érzek nosztalgiát. Én nem emlékszem egy gangra, egy házra, egy szobára, mert folyamatosan albérletről albérletre jártunk, egyik szolgálati lakásból a másikba költöztünk. Ha erre a lányra visszatekintek, ennek a lánynak a vágyaira, akkor azt mondhatom, azok teljesültek. Nem családot akartam, nem férjet, csak egy fiút. És még annyit, hogy színésznő legyek. Teljesítettem a tervet. Ezért van az, hogy még panaszkodni is lelkesen tudok.
AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
KŐVÁRI ORSOLYA
