Azt reméltem, jóleső meglepetés lesz e születésnapi köszöntő az ünnepeltnek, szerzőnknek – s a „kedves rokonynak”, ahogyan levelezésünkben szólítottam egy bugyuta rigmusra utalva. (Mert hát rokonok voltunk apai ágon, hivatalosan, a szakmai nyilvánosság előtt azóta vállalva e szemérmes kötődést, hogy a magam erejéből lettem azzá, aki-ami.) Nem sikerült a meglepetés. Ő lepett meg minket. Megelőzött. Nekrológ lett a köszöntőből.

Nem volt ugyan rendben egészségileg egy ideje, de oly meggyőzően adta a javulást, hogy sikerült átvernie, elaltatni a gyanakvást, hogy mégis csak nagy a baj. Saját fizikai esendőségét ugyanazzal a szarkasztikus humorral, könnyed eleganciával kezelte, mint bármi mást a világon. Nem fontoskodott – a színházról sem. Anélkül is fontos volt, amit írt, mondott, gondolt róla. Mert nemcsak a stílusa volt egyedülálló, de a (művészi) érzékenysége is. Ezért lehetett olykor elfogult, de elfogultságaiból nem próbált általános érvényű direktívákat felállítani, kritikáival nem kultúrpolitizált. S a legvitriolosabb írásaiból sem érződött szeretetlenség a színházi szakmával szemben – ő egyszerűen beletartozott. Nembennfenteskedett – bennfentes volt.

Furcsa így múlt időben beszélni róla. Hihetetlen, hogy nem lesz ott többé a színházakban.

Most múlt időbe kéne tenni a nekrológgá lett köszöntőt is, e hangvételében akkor is menthetetlenül derűs, kedélyes, csipkelődő kortársi üdvözletet – de nem megy. (M. G. P. Muráti Liliről szóló sorozatának folytatása még itt van, ebben a számban is – hogy van-e közölhető folytatása, nem tudom. Csak azt tudom, hogy dolgozott rajta.)

A zárójelek közé szorított, immár nemcsak a -tólt, de az -iget is jelző két évszám dermesztő.

Maradjon hát még egy kicsit jelen idejű M. G. P. – s befejezetlen a búcsúvá lett köszöntés, mert az írás befejezését a sors felülírta.

SZŰCS KATALIN ÁGNES