Ízig-vérig színházi embert köszöntök a születésnapja alkalmából (pár héttel utána). Egy színházi polihisztort, aki legalább hatvan éve él a színház vonzáskörében. Mert hiszen már gyerekként elköteleződött a színháznak – nem egyik vagy másik ágának, hanem az egésznek. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, Balogh Géza elsősorban bábrendező. De emellett író, fordító, színháztörténész, színházi rendező, szerkesztő, a legrégebbi, kis megszakítással 1929 óta működő nemzetközi színházi szervezet, a bábosokat képviselő UNIMA vezetőségének tagja, számos fesztivál zsürora – s ki tudja számon tartani, mi minden még.
Még általános iskolás, amikor Lengyel György barátjával már az Othellóból mutatnak be jeleneteket, aztán a Berzsenyi Gimnáziumban Arevizor Hlesztakovját, a Bánk bánból Biberachot játssza. Ugyancsak Katona művét mutatják be a Madách Gimnáziumban, de ott már a címszerepet alakítja, és 1954-ben Ádám a gimnázium híres Madách-bemutatójában. Amikor Az ember tragédiája még hivatalosan indexen van, a drámát Lengyel György rendezésében gimnazisták óriási, tüntetésszámba menő sikerrel mutatják be a Zeneakadémia Kistermében.
Nem csoda, hogy ezek után beadja jelentkezését a főiskolára. Már akkor rendező akart lenni, de mivel rendező osztály nem indult, Básti Lajos felveszi színésznek. Keserves, kudarcokkal terhes másfél évet tölt a főiskolán, ahonnan 1956-ban eltanácsolják. Egyik munkahelyről a másikra vándorol, míg egy véletlennek köszönhetően fel nem veszik az Állami Bábszínházba. Ott sem érzi jól magát, de Szilágyi Dezső egyetemre küldi, méghozzá Prágába. 1963-ban diplomázik dramaturg és bábszínházi rendező szakon.
Nagy reményekkel jön haza, de munkahelyén gyanakodva fogadják az első diplomás bábrendezőt (akárcsak Urbán Gyulát, akivel együtt végzett), s alig kap munkát. Otthagyja a bábszínházat, és 1966-ban beáll rendezőnek a Honvéd Művészegyüttesbe, ahol minden műfajt kipróbálhatott, hiszen irodalmi összeállítástól dokumentumdrámán át a zenés szórakoztató műsorig, vígjátéktól tragédiáig mindent kellett rendeznie.
1970-ben átszerződött Békéscsabára. Elsősorban a gyerekelőadások színre állítása volt a feladata, de mást is rendezhetett. Sokszor nyilatkozta, hogy a szakmát valójában Békéscsabán – s nem utolsósorban a színészektől – tanulta meg.
Négy év – meg egy rövid kecskeméti kitérő – után útja mégis az Állami Bábszínházba vezetett (vissza). 1975-ben már illő reverenciával fogadták, ő lett az utazó részleg művészeti vezetője. De hamar be kellett látnia, hogy az adott körülmények között az utazó társulatok helyzetén, műsorán és színvonalán nem tud érdemben változtatni, ezt persze kudarcként élte meg. Ugyanakkor több jelentős, színháztörténetileg is fontos előadást rendezhetett. A színház kitűnő tervezőivel – Bródy Verával, Koós Ivánnal, Ország Lilivel s másokkal – karöltve születtek legjobb produkciói, mint például a Webern és Prokofjev zenéjére készült Két Pierrot-játék, Gogol műve alapján Az orr, a Rózsa és Ibolya, de Falla zenéjével a Pedro mester bábszínháza, az Übü király, a Doktor Faust.
1992-ben az Állami Bábszínház kettéválása után Balogh Géza pályázott a jogfolytonos Budapest Bábszínház igazgatói posztjára, de nem nyert. Érthető, hogy csalódott volt, s keserűséggel szemlélte, miként zilálódik szét az intézmény. Az 1994-es igazgatói pályázaton már nem indult.
Bár Meczner János igazgatásának időszakában nem elsősorban a színház állandó rendezői dolgoznak, Balogh Gézának jutott néhány kiemelkedő feladat, így A bíborszínű virág, A kékszakállú herceg vára s mindenekelőtt a legutóbbi munkája, A szarvaskirály, amelyet immár harmadszor vitt színre – most egészen másként, mint korábban –, s amelynél munkatársa lehettem.
Persze nem maradt munka nélkül: sokat rendezett az egyre-másra alakuló vidéki bábszínházakban, ahol nem csupán a darabok színre állítását végezte el, hanem a próbák során igyekezett átadni a fiataloknak a tudását. Közben olyan remekműve is született, mint Szegeden Az égő ház című Haydn-bábopera-rekonstrukció.
Színházi elfoglaltsága mellett 1964-től a Színházi Intézet munkatársa is lett: a kilencvenes évek elejéig a cseh, a szlovák, a lengyel, a jugoszláv és a bolgár színházi irodalmat, újságokat és folyóiratokat szemlézte. Drámákat fordított (Mrożek Emigránsokját például ma is az ő magyarításában játsszák), megszámlálhatatlan cikket publikált. A Criticai Lapoknak alig van olyan száma, amelyben ne jelent volna meg tőle írás. Nagyon nagy szerepe van abban, hogy az eredetileg képzőművészeti profilú Art Limes bábos folyóirat is lett. Társszerkesztőként ír bele, témákat és szerzőket ajánl, korrigál, mindent csinál, amire szükség van. Látszik: szívügye, hogy legyen a szakmának egy komoly folyóirata.
Elképesztő a memóriája! Élő színháztörténeti lexikon. Mindenkit ismert, mindenre emlékszik, fantasztikusan adomázik. Amikor felmerült az Állami, illetve a Budapest Bábszínház, s egyáltalán a magyarországi bábjátszás története megíratásának gondolata, magától értetődő volt, hogy ezt neki kell elkészítenie. Hónapokon keresztül dolgoztam vele, s elmondhatom: konfliktusoktól sem mentes, élménygazdag időszak volt. Kár, hogy a tudós elnyomta benne a kor átélőjét és tanúját, s A bábjáték Magyarországon-kötetbe nagyon kevés olyan személyes vonatkozású rész került bele, amelyet munka közben megismerhettem. Ezek összegyűjtésével, megírásával és közreadásával még adós!
Munkatempójából az évek múlásával sem sokat vett vissza, bár közel harminc év után már nem jelöltette magát az UNIMA végrehajtó bizottsági tagságára.
Nemcsak UNIMA-tagként, hanem a színházával is keresztül-kasul beutazta a világot, része volt abban, hogy Magyarország színházi kultúráját hosszú éveken
át a bábszínház előadásai, köztük az övéi is, képviselték külföldön. Voltak sikerei és kudarcai. Adja Isten, hogy továbbra is megélje a sikert, a kudarcot is, azaz dolgozzon ezután is töretlen erővel és kedvvel a maga, a szerettei, barátai és közönsége örömére, a mi okulásunkra!
NÁNAY ISTVÁN
