Kérem, olvassuk el – először?utoljára? – a Csongor és Tündét. Annál is inkább, mert többek között ennek a színjátéknak a nyelve isszédítő gyorsasággal zuhan a múltba. Színpadról hallva már-már érthetetlen. Előbb-utóbb irodalmi műemlékké válik. De azért – és erről szól jelen írás – érdemes volna egyszer a maga teljességében átélni Csongor históriáját-történetét. Nem kell, talán nem is szabad elolvasni vélhető forrásainak, fő motívumainakelőtörténetét. Nincs hasznaannak sem, ha az ugyancsak bőséges irodalomtörténeti, esztétikai tanulmányokat lapozzuk át. Sok okos találgatást olvashatunk. Sok-sok egyéni véleményt. És igen keveset arról, hogy milyen „lelki kép” rajzolódott ki Vörösmarty alkotómunkája során, amikor szinte jelmeznek, álarcnak, eszközként használva alapanyagait,megírta ezt a csodálatos költészettel körülfont, sokszínű és -rétegű történetet, két „nyugtalan” fiatal,Csongor és Tünde szerelmének históriáját.Egyetlen módszert javasolok: olvassuk figyelemmel a színjáték sorait, és főként higgyünk abban, amit a szereplők mondanak, akkor is, ha átkozódnak, vagy éppen hazudnak.
A használt szöveg a Matúra klasszikusok-sorozat kiadása (Budapest, Ikon kiadó, 1992, a szöveg gondozója Kerényi Ferenc). Sorszámozását is átvettük.
Egy nemes ifjú arcképe
Ki is ez a Csongor?A szövegkönyvben csak egyetlen helyen szerepel az „ifjú hős” meghatározás, mégpedig a „Szereplők jegyzéké”-ben. Attól kezdvea főszövegben az első pillanattól kezdve „úrfi”-ként szólítják meg: „Csongor úrfi”, „Kedves úrfi” – mégpedig mindentovábbi szereplő, akivel csak kapcsolatba kerül. Mint kiderül, ez már csak azért is természetes, mert a helyszínCsongorék családjának birtoka, illetve annak egy erősen elhanyagolt része. Hogy csak egy példát hozzunk: a cselekmény soránegy Árki nevű jobbággyal találkozik, aki így üdvözli: „Hej’ Csongor úrfi. / Kár, hogy engem még nem ismersz, / Látod, én tudom, ki vagy.” Hamar kiderül, hogy a szereplők egy része a családi birtokon él, élt vagy dolgozik. Öreg cselédasszony Mirígy, ifjú szolgáló Böske (akiből közben „Ilma” lett). Ebbe az ismerős, családi környezetbe érkezik vissza hosszú bolyongások után a színjáték első perceiben Csongor: „Minden országot bejártam, / minden messze tartományt, / S aki álmaimban él, / A dicsőt, az égi szépet /Semmi földön nem találtam.” (1–4. sor) Nyilvánvaló, hogy semmiféle „hősi” tettet nem hajtott végre. Nem királyfi. Nem ő a „harmadik fiú”, akinek minden sikerül, ami a bátyjainak nem. Hosszú vándorútján nem érte el kitűzött célját. De talán tévesen fogalmazta meg azt a bizonyos úti célt. Hogyan is találhatta volna meg itt a „földön”, e földi országokban, tartományokbana „dicsőt, az égi szépet”. – A birtokon élnek még a szülők is, velük azonban a cselekmény során Csongor – ki tudja, miért – nem találkozik.Úgy említi őket, mint „agg anyám és agg apám”. Ez a jelző azonban a XIX. század elején még nem a mai értelemben vett „aggastyánt” jelentette. Vörösmarty egy 1825-ben, tehát huszonöt évesen írott levelében így fogalmazott: „Meglett korú vagyok és semmi kilátásom.” (Ekkoriban kezdi írni új színjátékát.) Csongor szülei tehát úgy negyvenöt–ötven év körüliek lehettek. De nem is ez a legfőbb probléma. Hanem az, hogy Csongor egész életét a kudarcélmények szövik át.A színházba járók erre nem ébredhettek rá, mert az előadások szövegéből következetesen kihúztak minden olyan megnyilvánulást, amely Csongornak ezt az alapvető jellemvonását világossá tehette volna. Kénytelenek leszünk pótolni ezt a hiányosságot, különben megalapozatlan kijelentésnek tűnhetne tézisünk. A legtömörebb panasz a darab utolsó jelenetében – közvetlenül a Tünde által kiharcolt boldogság megvalósulása előtt – szakad ki belőle:„Ah, én hontalan vagyok, /S a szülők, e lét adói, / Mennyi kínnak, gyötrelemnek, / Szívemésztő üldözetnek / Szültek átkos gyermeket!”
Csongor úrfi története mindvégig telve van hasonló tartalmú, talán kevésbé elkeseredett panaszokkal. Egy „átkos gyermek” története lenne ez a mű?„Háborús eszembe hat.” (138), mondja a cselekmény egy egészen korai szakaszában. Később mindent attól tesz függővé, megtalálja-e Tündérhont s benne Üdlakot:„Ez egy kívánság éltet; nélküle / Pusztább az élet, mint egy puszta domb, / Melyen bogácsot kerget a vihar.” (831) Jóval később, amikor elaltatásából ébred – és megint elszalasztotta a Tündével való találkozást –,így fakad ki: „Mintha mély sír lettem volna / S benne lelkem a halál, / Oly sötét volt álmaimban / A sors, mely fölöttem áll.” (2062 kk.)És nem sokkal később: „Átkozottak gyermeke, / Mindeneknél átkozottabb...”(2086) Kétségbeesése nem enyhül a későbbiekben sem: „Oh, a végtelen világon / Senki nincs boldogtalan, / Én egyedül vagyok az.” (2253)Levonja addigi tapasztalatai végeredményét: „Elérhetetlen vágy az emberé, / Elérhetetlen tündér, csalfa cél” –és úgy látja magát, ítéli meg helyzetét, mintaki útja végére érve: „Most kínnal rakva, búval gazdagon, / Az elhanyatlott szívnap alkonyán!” jár (2795–2806). Ez a zaklatott lelkiállapot az utolsó pillanatokig sem hagyja el: „…a szív halála lassú, nem gyötör” (3040). S amikor a manók, ezek a „pór kezek” megkötözik, ismét kirobban belőle eddigi élete múlhatatlan fájdalma: „A fájdalom, / A kegyetlen ölyv, s a bánat / Győztek engem, s kötve tartják / Rég kifáradt lelkemet […] Ellensége én magamnak / Többet ártok, mint ölőim / Többet, mint a várt halál.” (3373) Ez az idézetsor remélhetőleg elég erőteljesen rajzolja meg Csongor úrfi egyik – eddig jórészt elhanyagolt – vonását.De hiba volna, ha ilyen egyoldalúan maradna megbennünka fiatalember arcképe.
Vörösmarty sokkal gazdagabban és részrehajlás nélkül jellemez. Nemcsak az érzelmes, néha szinte érzelgős, önsajnálattól sem mentes, világfájdalommal telt „romantikus”embert mutatja be, hanem a mindennapok durvább vonalait is felfedezi rajta.Ha csak azt az egyetlen kapcsolatát nézzük, amely a sikertelen öngyilkosságot elkövető telkes jobbágyhoz köti, látjuk a kiegészítő vonásokat is. Az ismerkedéskor feltett kérdésre, „Hogy neveznek?”, ezt a választ kapja: „Aki csúfol, / Annak Balga, másnak Árki / tisztességes, jó nevem.” (911–13),Csongor egy pillanatig sem habozik, és a csúfnév használatát választja. Már előzőleg eldöntötte, hogy olcsó szolgát fogad fel magának. Árki öngúnytól sem mentes beszámolója után „félre” ezt mondja: „Ostobának kedvez a sors, / Úgy beszélik és való. / Útitársnak ezt veszem föl.” (878) Ha mármost nyomon kísérjük közös jeleneteiket, kiderül, hogy Csongor minden kudarcáért – nem ritkán teljesen igazságtalanul –Balgát teszi felelőssé, időről időre még a testi fenyítéstől sem riadva vissza, amit indokoltnak és természetesnek tart. Így például a Hajnal párbeszédtilalmas országában, a Tündével való eredménytelen találkozás után így dühöng: „Szólj, te tőke, szólj, te szikla, / Szólj, te békasó! Mivel / Bánthatád, hogy nem felel?” (1514, kk.) Még továbbra is forr a nemes ifjúban a düh: „…A szokás az, / Hogy te most letérdepelj, / Durva szolga, mert miattad / Hágy el mindenütt szerencsém.” És hiába kér kegyelmet Balga, Csongor csak folytatja: „Nem, letörlek/ Annyi veszteségemért.” És szolgája nem tud menekülni: „Ah, kegyelmes úr, csak egy szót, / Vedd le lábadat nyakamról, / Itt találtam egy nyomot.” (1557–65)Nem kivételes ez az eset. Amikor a Balgának álcázott Kurrah Mirígy hajlékában álomport használva sikerrel akadályozza meg, hogy Csongor kapcsolatot teremthessen Tündével, a csalódott szerelmes a valódi Balgán tölti ki haragját, ugyanazokkal az eszközökkel. Íme, itt a jelenet:„Csongor(jő, s Balgát nyakon fogja) Most szaladj, ha tudsz, hitetlen.” B: „Így adod ki béremet?” Cs: „Úgy, hogy e helyen megöllek, / Áruló, ki elraboltad / Minden üdvösségemet.” B: „Semmit én még nem raboltam, / Mint imént ez egy ütést, / Ezt is jó szüből adád.”Cs: „Csúfolódol? Vessz el, álnok.”B: „Úrfi, én nem értelek.”Cs: „Nem? No, megteszem, hogy érts.”B: „Mért akarsz a földre nyomni?”Cs: „Hogy nyakadra hágjak, ördög, / És tiporjam lelkedet.” (2232–45)Ez is a nemes ifjú képéhez tartozik, a hirtelen haragból kirobbanó erőszak. Ez nem egy szentimentális, romantikus hős. Ez a korban nyilván megszokottnak tűnő úrfi viselkedése.Aminthogy a hűségesen tovább szolgáló parasztember képe is.
Még egy fontos vonás hiányzik a portréhoz.Csongor és a szerelemviszonylatának alakulásáról kell beszámolnunk.Ez látszólag egyszerű és kézenfekvő kapcsolat. Közelebbről megvizsgálva azonban a színjáték idevonatkozó szövegeit, némi meglepetés érhet bennünket. Amikor Csongor hazaérkezik kudarcos, „első” vándorútjáról, melyennem találta meg „a dicsőt, az égi szépet” (ez persze meglehetősen általános-elvont meghatározás), új célkitűzése sem sokkal pontosabb:„…lelkem vágy szárnyára kél”. Ennek a vágynak a tartalma egyelőre ismeretlen.Ekkor még azt sem tudja: időközben két terv is született, hogy családi kapcsolatba vonhassa a csinos ifjút.Az egyik terv a birtokon élő öreg cselédasszonyé, Mirígyé, aki lányának szeretné férjül megszerezni Csongort.Terve megvalósíthatatlan lesz, mert alányt – akit védekezésül egy róka ál-alakjába rejtett – elpusztítják. (Erről később bővebben kell szólnunk.) Nem ismeri/ismerheti Csongor a másik terv kiötlőjét és megvalósítóját, a „magasabb régióban” élő fiatal lányt, Tündét sem, aki a birtokról emeli „a magas tündérhazába” Balga feleségét, Böskét, hogy az, Ilmának átkeresztelve,napestigCsongor úrfiról beszéljen, „Szép szeméről, szép hajáról, / Fejedelmi termetéről, / És arról a mézajakról, / Mely dalt s csókokat terem.” (210–216) Csongor mély álmából felriadva személyesen csak akkor ismeri meg Tündét, amikor az megszégyenítve, megkárosítva menekül. Első párbeszédük ekkor hangzik el, hogy azután csak a színjáték legutolsó jelenetébenszólhassanak egymáshoz, percekkel a végső boldogság elnyerése előtt.Ez a furcsa helyzet azért állhat elő, mert újra meg újra gátként emelkedik a már az Árgirus-históriábólismert „alvás-motívum”. A játék kezdetén a Tünde által előjelzésként ültetett csodálatos almatő köré vont, ma azt mondanánk: „altató-védő térerő” akadályozza meg a párbeszédet. A Hajnal országában, a „Mirígy háza” mögötti kertben a Balgának álcázott Kurrah altatja el bűvös porral a találkozóra váró Csongort. Az utolsó jelenetben pedig,közvetlenül a Tündével való találkozás előtt, egy „új” almafa tövébena fáradt, szinte már életéről is lemondó Csongor alszik el. –Már csak ezért is furcsa, hogy amikor Paulay kidolgozta az ősbemutató rendezőpéldányát, a következőket fogalmazta meg a húzások egy részének indoklásául: „Csongor és Tünde szerepeinek igen kevéssé változatos jelenetein kellett a legtöbbet módosítani; mert tudom, hogy színpadon a legnagyobb szépséggel bíró jelenetek is vesztenek hatásukból, ha szerfelett hosszúk vagy egymáshoz hasonlók.” –A későbbi előadások gyakorlatilag ezt az álláspontot fogadták el. Így maradhattak ki azok a szövegek, amelyeket fentebb Csongorjellemzőiként idéztünk. De térjünk visszaaz első találkozás furcsa körülményeire.
Egyelőre csak annyit, hogy éppen itt, a kezdetek kezdetekor Vörösmarty szöges ellentétben építi fel ennek az első találkozásnak a körülményeit, mint azt Gyergyai tette Árgirusa számára. A História vonatkozó részét Horváth János rendkívül tömören így ismerteti: „...lassú szellő zúg, hattyúk érkeznek heten, a hetedik fejéhez szállt, ő megfogta egyik lábát, az megrázkódott, leánnyá lett;közli Árgirussal, hogy neki plántálta a fát, ő tündérek királya, s neki adja magát. Meglesz.” (HORVÁTH, 68.) – A jelenet Vörösmartynálakkor kezdődik, amikor Csongor már Mirígytől megtudta, hogy ki és miért ültette a csodálatos almafát. Ezutánmeglátja a közeledő hattyúcsapatot: „Hattyú szálla távol égből, / Lassu dal volt suhogása, / Boldog álom láthatása, / S most, mint ébredő leány, / Ringató szél lágy karján, / Úgy közelget andalogva; / Ah, tán ez, kit szívdobogva / Vártam annyi hajnalon?”,és ezután egy teljesen váratlan fordulat következik be. Mintha Csongor visszariadna a tényleges testi-lelki találkozás lehetőségétől: „Rejts el lombok sátora, / Rejts el éjfél, szív ne dobbanj, / El ne árulj, el ne rontsad / A szerencse útait.”Itt még hajlandó azt gondolni az olvasó vagy néző, hogy Csongor nem akarja zajjal/beszéddel elriasztani az érkezőtündéri lényt. Egy közbeiktatott rövid dal után(„Álom, álom, édes álom…”) az ifjú megismétli a dalkezdő sorait, majd így folytatja: „Ah, csak most ne légy halálom. (Elrejtezik.)” Mint az nemsokára kiderül, a fa mögött feküdt le és az „erőtérben” azonnal elaludt.Vörösmarty későbbi instrukciója szerint: „(Tünde s Csongor egy gyepágyon a fán belül, annak lombaitól félig eltakarva látszanak. Mirígy lopva közelít Tündéhez, s hajából egy fürtöt levág.)”Tünde nemsokára „riadtan és bosszúsan” menekül, hiába szeretné őt tartóztatni a szintén felriadó Csongor, aki szinte érthetetlenül„menekült” ela beteljesülés lehetősége elől. Pszichológusok tudnák csak hitelesen megmagyarázni, hogy miért ez a „menekülés”. Az esetlegesmegvalósulás tenné tönkre az álmokat, az elvont vágyakat?Erősebb az álmodozás vonzása, mint avalóság?
Csongor úrfi második vándorútja ekkor kezdődik. A Csongor és Tünde című színjáték tulajdonképpen ennek a második vándorútnak a története.A kudarcos első út egy megfoghatatlan, elvont vágy ábrándképéről szólt. A második viszont egy konkrét cél elérésének, az „elvesztett” Tündével való újratalálkozásnak szenvedélyes, de szinte az utolsó pillanatig sikertelennek tűnő vállalkozása.A menekülő Tünde lehetetlennek tartja ezt a találkozást: „A madárnak tolla van, / S nem repülhet annyira; / A folyamnak árja van, / S nem foly árja oly tova. / Zúgva kél a fergeteg, / S tündérhonban üdlakig, / Hol magányos búm lakik, / Míg elér, alig piheg. / [...] Így, hová sebes madár, / Fergeteg, víz el nem érnek, / Kedves, ah , hogyan jöhetnél, / Értem sors bitangja lennél!”Ilma viszontrejtélyes reménnyel segíti követésüket : „’Sík mezőben hármas út, / Jobbra, balra szertefut, / a középső célra jut.’/ Csongor úrfi, jó szerencsét.” A kétségbeesett szerelmes követi a furcsának tűnő tanácsot,ésel is jutehhez az első konkrét célhoz:a hármas úthoz.Itt csak jelezni szeretnénk, hogy a „hármas út” nem keresztút. Ilma pontos utasítása azonnal cáfolja Csongor kérdését: „Napkeletre, napnyugatra?” (Maga Vörösmarty is tisztázni igyekezett a különleges megoldást. Kéziratában a hármas út öt vázlatát rajzolta meg. Első két rajza három továbbhaladó vonal – azaz hat út – találkozását ábrázolja.) A hely különlegességét Csongor az első pillanattól fogva érzi: „…itt a hármas útvég, / Mint varázskör áll előttem”.Hát igen – a varázskör.
Itt egy pillanatra meg is fordíthatnánk: a kör = a varázs. Mindig is „kitüntetett
hely” volt,és maradt is. Formája és koncentrikus szerkezete egyaránt tükrözia világegyetemet „odakint” és a tökéletesség képzetét „odabent”. (Szent szimbólumok, Corvina Kiadó, 2009. 562.)Gondoljunk csak Stonehenge-re,az írországi Newgrange-re, a francia Carnacra, a görög Delphoi körtemplomára. Csongor számára még összetettebb a hely. Ezt a bizonyosvarázskört a „hármas útvég” alkotja, a„tévedésnek hármas útja”, mely közül„A középső a biztos út, / Oh, de melyik nem közép itt?”Márpedig, ha Ilma tanácsa érvényes, akkor csak „a középső jut célra”. Csongor egyelőre nem dönt, hanem szinte gondolkodásnélkül„(Fellép a hármas útra.)”, és ezzel a lépéssel új dimenzióba, más időszámításba jut: egyszerre csak meglátja a világot a maga furcsa egymásmellettiségében: „Hah! Mely tekintet! Egy raj a világ. / A legkisebb por mint él, mint mozog.” És szinténidőn kívül, mintegy zárójelbenfelvonul előtte a társadalmakat mozgató három erő: a Hatalom, a Vagyon és a Tudás képviselője, azaz a Fejedelem, a Kalmár és a Tudós.(Egy színházi előadásban itt a magasból lezuhanó fénycsóvának lehetne/kellene„kivágni” ezt a varázskört a hétköznapi valóságból.) Egyértelművé válik, hogy Csongor ábrándja a Tündérhonban elérhető boldogságról nem e világról való. De a Világ is megcsalja azt, aki semmi másra nem figyel. Ezt látja Csongor a hármas út varázskörével való második találkozásakor: a vélt hatalmak pusztulását. Azért történhetik ez a felismerés ilyen gyorsan, a darab cselekményének természetes időmúlása közben, mert ez a második találkozás is „időn kívül” jön létre, a varázskörszimbolikus-virtuális erőterében, amelyet azonban Csongor alapvetően más lelkiállapotban közelít meg: „Hármas útnak kétes ál köre / Mi más kebellel léptem föl reád, / Virág reményim reggelében akkor, / Most kínnal rakva, búval gazdagon / Az elhanyatlott szívnap alkonyán!”
Ide kell kapcsolnunk azt a másik epizódot – bár nem a hármas úthoz kötődik –, amikor Csongornak újra sikerül,ha rövid időre is, fentről látni a világot. Még a hármas út vidékén ismerkedett meg a három árva manóval („ördögfiak”, „barna szolgák”), és mivel lehetősége nyílik eltulajdonítanicsodaerejű hármas örökségüket(ostor, bocskor és palást), segítségükkel a magasba emelkedik, ahonnan tágas kép tárul a szeme elé: „És alattam és fölöttem, / Oldalattam és köröttem / A világot láthatám. / Egy nagy arc volt, végtelen, / Rajta millió szemek;/ Mind oly ékes, oly remek, / Hogy beszédem képtelen, / Méhdongás, szunyogzene, / Elbeszélni, amit láttam, / Ahogyan forrt fenn, s alattam / A világok mindene.”
De hát ott fent sem az „égi széppel” találkozik. Sőt igen hamar le kell onnan buknia. Nincsen
szerencséje a következő állomással, a Hajnal országával sem. Hiába lát leányalakokatfeltűnni, a beszédtilalom következtében nemcsak hogy információkat nem kaphat, de a fátyol mögé rejtőző Tündét sem ismeri fel.További útján a Jóskútból kiemelkedő és véglegesen eltűnő „leányalakot” követi. Elérkezik a pillanat, amikor a remetelét gondolata merül fel benne: „El innen a magánynak rejtekébe, / El, ahol ember nem hagyott nyomot”.Majd mikor teljesen kimerülve azt sem veszi észre, hogy saját „elvadult” kertjükbe érkezik vissza, s megalázottan kell tudomásul vennie, hogy „pór kezek” –méghozzá a „barna szolgák” – kötözzék meg, valójában második útjának teljes kudarcát éli meg.Ebből a mélységből emeli fel Tünde következetessége.„Hozományként” csodapalotát emel akopárra, ahováa Mirígy által tönkretett első „almatő” helyére egyúj „gyönyörfát” ültet. A csodapalota emelkedésének „nagy roppanására” Csongor, aki a kimerültségtől újra elaludt, elragadtatva ébred, bár a kétkedés még mindig beleszövődik az öröm érzésébe: „Mindezek / Mely hatalmas kéz csodái? / És valók-e ? Vagy talán / A hiú lég tüneményi, /S csúfolódnak álmaimmal?” Végül a második vándorút befejezéseként egymásra talál a két szerelmes:„Annyi szenvedés után / Nyugszom égi kebleden! / Sírok égi kebleden! (Megöleli.) / S szívom istenajkaidnak / Halhatatlan csókjait.” Az olvasó nagy romantikus befejezésnek ítélheti ezeket a túláradó szavakat, amelyeket Tünde hasonlókkal viszonoz.De Vörösmarty nem hagyja ennyiben sorsuk alakulását. Ettől eltérő, más hangulatban fejezi be művét, amely olvasót és nézőt egyaránt elgondolkodtathat: „(Azonban az aranyalma hull, s messziről imez ének hallatik.)Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború:/Jőj, kedves örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem.”Csongor és Tünde csak úgy lehetnek boldogok, ha kivonulnak a világból, amely számukra a boldogság pillanataiban is inkább ellenséges, mint elfogadó.
Kétségtelen, hogy a Csongor és Tündenem a XIX. század eleji tündérjátékoknak egyike, nem sokadik feldolgozása egy régi mesének. A régi köntös új felismeréseket rejt. Mesealakok helyett embersorsok alakulnak az olvasó/néző szeme előtt.Csongor egy kételkedő, széteső lelkialkatú, bizonytalan, álmokat kergető fiatalember. Majdnem mindig mások döntenek helyette. Semmiképpen sem felel meg egy bármilyen korszakban elképzelhető „ifjú hős” alakjának. Az a céltudatosság, amely belőle mindvégig hiányzik, a színjáték két másik szereplőjének van fenntartva. És mind a kettő nő. Idős parasztasszony az egyik, ifjú álomleány a másik. Mirígy és Tünde a cselekménysor mozgatója, s az utóbbi a „pozitív” értékek harcos képviselője. Olyan valaki, aki nem nyugszik bele az átmeneti, mégoly fenyegetőnek tűnő helyzetek elfogadásába.Mindent feláldoz, hogy kitűzött célját,a földi élete párjául kiszemelt fiatalembert megszerezze magának. Sorsa felett önmagának kell döntenie. Az Éj kozmikus asszonya fogalmazza meg az „öröklét” alternatíváját Tünde számára: „Legyen, mint vágytál, a kis föld hazád, / Órákat élj a századok helyett, / Rövid gyönyörnek kurta éveit.” (2741) Veszedelmes ellenjátékosa Mirígy. Hatalma egyfajta különleges tudáson alapul. Olyan vonásai vannak, amelyekethosszú évszázadokon át „boszorkányosnak” minősítettek. Mindenekelőtt az átváltozás képessége, ami általában a boszorkányhit jellegzetes eleme. Dömötör Tekla A magyar nép hiedelemvilágacímű nagyszabású összefoglalásában mindenekelőtt aztállapítja meg, hogy„a magyar falunak egészen a második világháborúig általában »volt« egy vagy több boszorkánya…. Át is változnak, ha akarnak, macskává, kutyává, békává, lóvá, esetlegtárgyakká.” (124) Mirígy is értezekhezaz átváltozásokhoz. Megtudjuk róla, hogy az egyik esetben bagoly, a másikban tehén alakját vette fel. A cselekmény során egyszer meg is fogalmazza alakváltó tervét: „Most én kővé változom, /Rút, varacskos, régi kővé. … (Leül s összezsugorodik.)” Később arról tudósít, hogy a vár falán kívüli házban „…most én lakom, cselédes, / Tiszta özvegy képiben.” (1615) Meg tudja sokszorozni magát.Kétségtelen, hogy„fordított értékvilágban” él. „Áldjon isten – megboszúllak – / E jó tétedért – megfojtlak” – mondja, amikor Csongor leveri láncait. A Pokollal is így beszél: „Átok érte, hogy feleltél, / Átok háladíj gyanánt.” (2305) De elköveti élete második nagy hibáját. (Az első alkalommal félelemből rókává változtatta üldözöttnek vélt, Csongornak szánt lányát, akit azután a manók szétszaggattak és megettek.) Végzetes tévedése, hogy a saját „hajlékában” összevész a varázserejét addig biztosító Pokollal: „Egy,meg kettő, három a szám, / Nélküled megy végbe munkám.” Ezért elveszti régi erejét, ésképtelen ellenállnia „barna szolgáknak”, akik elfogják, megkötözik és „hársfa-lyukba” gyömöszölve, meghatározhatatlanidőre fogságba ejtik, amelyből nem szabadulhat.
Csongor úrfi második vándorútján néhány olyan szereplő kapcsolódik a cselekményhez, akiket a nyomorúságos éhezők kategóriájába lehet sorolni. A sor Balgával kezdődik, akinek a földje „Elfogadja a magot, / És terem, de nem gyümölcsöt, / Durva tüskét, rossz csalánt, / S háládatlan vad zabot. / A paraj s gyom benne oly nagy, / Mint bozótban parti nád…”. (884)Felesége, Böske is elhagyta. Nem csoda, hogy öngyilkos akar lenni, de még az sem sikerül neki. Csongorhoz szegődvén, jobb megélhetést remél. És várja, hogy sorsa jobbra forduljon. Nem biztos, hogy sikerül. Már jóval később is azon panaszkodik: „Hát én mindig éh legyek, / S untalan csak szomjuhozzam? / És e gyomrot, és e torkot / Csak bolonddá tartogassam?” (2807) – A másik nyomorúságos élet a Csongor megrontására kiszemelt Ledéré. Még csak nem is ő mondja el, helyette Mirígy foglalja össze az útszélre vettetés előzményeit: „…atyád volt, / Aki téged, bennszorultat / A rettentő tűzhalálból / Másod élettel megáldott, / S már te ép vagy, ő pedig, mint / Szén az izzadó kohóban, / Vész, fogy, s tán hamvába dől. / És az árvák, / Oh, az a két gyenge gyermek, /Aki porban mász előtte, / S mint oroszlán rí az éhség / Ajkaik közt, hogy miatta / A sivány port rágdogálják. / S a szegény, e férgek atyja / Nem segíthet, nem mozoghat, / Könny helyett kínlángokat sír, / És az égre így kiált föl: / Isten, Isten! Élsz-e még?” (1677–1702) Ezért állt ki Ledér az út szélére, hogy testével keresse családjának az élet fenntartásához szükséges pénzt. Már csak ezért is túl ridegnek tűnik Horváth János jellemzése: „arramenő, könnyelmű leány” (54), „a kísértésnek nem tud ellenállni”. (62) A megélhetési kényszer áldozata inkább.
És itt vannak az örökösen éhesek: a cigánygyerekek. (Több szerepköri elnevezésük is van: ördögfiak, manók, barna szolgák.) Mi jut nekik? Mit ehetnek? „Ürgecombot! Szárcsa lábot. / Rossz ebéd! Szegény ebéd!” (481)Kicsit később: „Nincs mit inni, nincs mit enni. / Étlen, szomjan kell heverni.” (537) Értelmezésük sokfelé ágazott el. Az „ördögfiak” az első kiadás szereplőlistáján olvasható. De hát ezt a kifejezést általábana rosszcsont gyermekekre isalkalmazták. Semmiképpen sem állati lények, mint amilyennek Jaschik Álmos 1924-es jelmezterve ábrázolta őket. A Vörösmarty Összkiadás 9. kötete szerint „Eredetileg három muzsikus cigány szerepeltetésére gondolt a költő. A terv során ezekből cigánygyerekek lettek, majd – már a szereplők első felsorolásában – »árva manók, vagy manófiak«. A cigányságukra vonatkozó elképzelés a dráma végén visszatér, amikor Tünde »barna szolgák«-nak nevezi őket.” (802) De ennél több is van az ötödik felvonásban, a szokványos éhezésen kívül („Zúg az éhség ölyve bennünk.”). Hangszereiket kezdik emlegetni: „Ím, egy régi cimbalom”, mondja Kurrah. Berreh folytatja: „Én egy rozzant hegedűnek / Régi fáját hordozom.” A leltárt Duzzog fejezi be: „Három a szám! Hangotokhoz / Bodzasípomatfuvom.” Együtt a kis cigánybanda.
✳
Amikor Csongor fáradtan megérkezik első vándorútjáról, megpróbálja
szavakba foglalnilelkiállapotát: „Most, mint elkapott levél, / Kit süvöltve hord a szél, / Nyugtalan vagyok magamban, / Örömömben, bánatomban, / S lelkem vágy szárnyára kél.” – Amikor Tünde látogatást tesz az Éj birodalmában, így szólnak hozzá: „Ösmerlek,nyughatatlan lányka, te.”A történet tehát ősi mesemotívumok költői felhasználásával két nyugtalan/nyughatatlan fiatalról szól. Kibontakozó és reménytelennek tűnő egymást keresésükről. Végül a világot kizáró, kezdődő közös életükről: „Háboríthatatlanul / Így fogunk mi csendben élni, / S a bajoktól messze lenni / …Megzavarhatatlanul / Így fogunk mi kéjben élni, / S a világgal nem cserélni.” Reménykedjünk, hogy sorsuk végül is így teljesedik majd be.
SZÉKELY GYÖRGY
