Egy rendszer valósága nem felel meg az ideológiájának. Nagyon röviden ennyiben is összefoglalható Kleist Kohlhaas Mihály történetét feldolgozó kisregényének lényege. Kleist ezúttal is a művészi gondolkodását meghatározó egyik alapvető létproblémával foglalkozik: a XVIII. századi abszolutizmusban csírázó polgári állam lényegi kérdésével, a jogbiztonsággal, a törvények érvényével, betartásával, illetve ezzel kapcsolatban a lázadás jogával. Akárcsak például a Homburg hercegében. Amikor Sütő András a hetvenes években Egy lócsiszár virágvasárnapja címmel színpadra írta a művet, fővonalaiban hasonló problémákat fogalmazott meg allegorikusan rejtve, de igen világosan. A fő hangsúly akkor természetesen a lázadás vagy beletörődés, a nyílt ellenszegülés vagy a taktikázó, túlélésre játszó magatartás erkölcsi dilemmájára esett, amely szükségképpen értődött akkor egy erdélyi író művében elsősorban a kisebbségi magyarság követendő magatartására. Mindenki tudta, hogy a Ceauşescu-rendszerben lehetséges életvitel megfogalmazása a darab célja, tétje, akárcsak a Káin és Ábel általánosabb, elvontabb problematikája esetében. (Érdemes arra is emlékezni, hogy nagyjából ekkoriban írta Hajnóczy Péter első kötetének címadó, programatikusnak számító novelláját, A fűtőt, amelyben egy az akkori korba áthelyezett Kohlhaas-történetet írt meg egy fűtő keserves megpróbáltatásairól, mert a jogát szeretné érvényesíteni. Ez a novella a létező szocializmus lényegére, általánosabb problematikájára – benne persze a Kádár-rendszer elvtelen prakticizmusára is – kérdezett rá.)

Tasnádi István a kilencvenes években vette elő ismét a Kohlhaas-témát. A Közellenség legszembetűnőbb motívumának az látszott, hogy a botrányos eset két legjelentéktelenebb szereplője szemszögéből láttatta a történetet: Kohlhaas két lova kommentálja, meséli, emlékezi a nagy lázadást, a nagy csalásokat, a nagy vereséget. A bravúros szövegből a Kamrában bravúros előadás született, bár valószínűleg nem szólt olyan erőteljesen, nem mondott olyan markáns véleményt a korról, mint Sütő András drámája vagy Hajnóczy novellája. Pedig akkoriban már látszhatott, hogy ismét időszerű lesz az eredeti Kleist-mű alapgondolata. A rendszerváltás a polgári értékek, a demokrácia, a jogbiztonság, a törvényesség helyreállítása jegyében zajlott. És ismét kiderült, hogy a rendszer képtelen megfelelni vallott, hirdetett elveinek, vagy ha formálisan megfelel is nekik, ez nem sokat old meg a társadalom, az emberek tényleges problémáiból. Ezt akkoriban, röviddel a rendszerváltás után, 1992-ben a Bereményi Géza átiratában, Ascher Tamás rendezésében, ugyancsak a Kamrában bemutatott Katharina Blum elvesztett tisztessége fogalmazta meg erősen és világosan. Tasnádi Közellenségében, a szövegben éppúgy, mint Schilling Árpád Kamra-béli rendezésében, a technikai ügyesség, a bravúros játék, az alakkettőzések izgalmas asszociációs rendszere emlékezetem szerint kissé elnyomta a lényeget, a lent élők, a történelmet, a minden történetet csak elszenvedők kínjait. Pedig a két ló szemszöge erre utalt volna.

Kiss Csaba és Tóth Tünde

Most Nagyváradon Tasnádi Csaba állította színpadra testvére drámáját a lassú átalakulás, megújulás kínjait szenvedő társulattal. A társulat és a közönség nevelésének, meggyőzésének, megnyerésének feladata éppoly fontos ebben a helyzetben, mint a szöveg tartalmának lehető legteljesebb, legalaposabb megfejtése, kibontása, megjelenítése. A rendezés elsősorban a darab, a történet érzelmi hatását igyekszik kiaknázni, a lehetőségek határáig fokozva. Tasnádi Csaba semmit sem bízott a véletlenre, erős elgondolásához kitűnő szakembereket hívott segítségül. A zenekíséretet adó két hegedűs számára Horváth Károly szerezte a zenét; a zörejeket, zajokat, dobolásokat, csattogásokat Borlai Gergő komponálta meg, a mozgásokat Ladányi Andrea koordinálta. Zöldi Z. Gergely üres játéktere, háttérben az éppen nem játszó, a hanghatásokat produkáló színészeket rejtő láncfüggönnyel, az időnként kihúzott kötelekkel alkalmas arra, hogy a közönség számára elképzelhetővé tegye mind a vágóhidat, illetve sintértelepet, mind az ott felidézett egyéb jelenetek színhelyeit. A szikár játéktér és a dús hangzás- és mozgásélmény szerencsésen egészíti ki, illetve ellenpontozza egymást. A stilizálás és az érzéki hatáskeltés pontos egyensúlya adja az előadás legfontosabb értékét.

A színészi játék viszont egyenetlen, illetve széttartó. Érzékelhető, hogy a társulat különféle nemzedékei nem szerves fejlődés során épültek egymásra. Az egyes alakítások minőségét mégsem csak a nemzedéki, illetve stílusbeli különbségek szabják meg. Dobos Imre pompásan építi bele Luther alakjába az erőteljes karakterformálás minden tradicionális eszközét. Egy vaskos bohózati figura álarca alatt precízen adja a nagy reformátor alakjának minden színét és visszáját, doktrinerségre hajló gondolkodásmódját és bölcsességét, ideológusi-politikusi formátumát és emberi esendőségét, a minden reformátori újítása mélyén ott lappangó középkorias, sőt ókorian biblikus gondolkodását. Az pedig rendezői és színészi telitalálat, ahogyan hozzákapcsolja Luthert Herse, a hű szolga, a meghurcolt, megalázott fuvaros – akit ugyancsak ő alakít – népi, parasztpolgári egyszerűségéhez. Kardos M. Róbert rendre játssza a szenvedélytől, belső feszültségtől átfűtött, erőteljes középkorú férfialakokat, ugyanabból az érzelmi és technikai eszköztárból dolgozik, hanghordozása, gesztusai szinte mindig azonosak, mégis mindig hiteles. Annyit mindig változik, amennyit az alak igazsága megkövetel. Kitűnő Dimény Levente a részeges, folytonos eszméletlensége közepette tulajdonképpen semmiről sem igazán tudó Tronkai Vencelként. Az úri önkényt nem ő, hanem a Várnagy képviseli, akit Csatlós Lóránt játszik erősen, pontosan. Szerepe igen fontos, benne fogalmazódik meg a rendszer felépítésének lényege, az, hogy az önkény nem egyszerűen fölülről lefelé épül ki, hanem egyszerre mindkét irányban. A szolgák önkényeskedése visszaszáll urukra, és mozgásba hozza az egész hierarchiát, Hinz és Kunz urakon keresztül egészen a fejedelemig, de tulajdonképpen még a tiszta szándékú ideológus, Luther is kompromittálódik, nem tud megmaradni eszméi magasában. Amúgy ezt a hierarchiát elég szabványos, kevéssé izgalmas eszközökkel mutatja meg Hajdu Géza (Kallheim), Csepei Róbert (Hinz), ifj. Kovács Levente (Kunz) és a fejedelmet adó Meleg Vilmos. A bevett eszközök külsődleges használata látszik a Lisbethet játszó Firtos Editen is. A két lovat Tóth Tünde és Kiss Csaba fegyelmezett lényegre töréssel jeleníti meg. Nem is próbálnak lónak látszani, nem nyihognak, nem kapálnak a lábukkal, nem rázzák nem létező sörényüket. Nyilvánvaló, hogy kettős feladatnak kívánnak megfelelni. Az alávetettek kínjait, kiszolgáltatottságát adják egyfelől, a kétféle gondolkodásmódot, a két lehetséges magatartást fogalmazzák másfelől. A Csődör gazdája lázadásával azonosul, a Kanca a női prakticizmust, megalkuvásra való hajlamot képviseli. Mindkét színész játékában erős a szenvedély, az impulzív, mindig kirobbanni kész érzelem. Tulajdonképpen nincs bennük semmi állati, annál több a naiv ösztönösség. A világ érzelmi átélése. Az ok és cél nélkül szenvedők, a kiszolgáltatottak vergődése, haragja, bánata, beletörődése.

ZAPPE LÁSZLÓ