Miguel Hidalgo y Costilla és José María Morelos szellemének
1.„Azt álmodtam, hogy az utca túloldalán feltűnik az apám. Átkiáltottam neki: Apa, milyen a halál? Mire a forgalom ellenére nekivágott az úttestnek és kiáltozva hiába figyelmeztettem; aztán felébredtem.” (Omar Torrijos emlékezése. In: Graham Greene: Ismerkedés a tábornokkal)
2.A művekbe foglalt álmok nem halnak meg. Fájdalmas és katartikus igazság ez, újra átélhetjük, kezünkbe véve Simón Bolívar válogatott írásainak kötetét. Eredetileg 1976-ban, az Európa Kiadó gondozásában jelent meg Simón Bolívar írásai címen, Manuel Pérez Vila kiváló életrajzi bevezetőjével, érzékenyen követve egy nagy történelmi személyiség útját, 22 évesen sazellemi mesterének, Simón Rodrigueznek tett szabadságesküjétől („Esküszöm itt Ön előtt, esküszöm atyáim Istenére, esküszöm Őrájuk magukra, esküszöm a becsületemre és esküszöm a Hazámra, hogy sem karomnak pihenést, sem lelkemnek nyugovást nem hagyok, amíg le nem rázom bilincseinket, amelyek a spanyol hatalom akaratából nehezednek ránk!”), egészen halála előtt közzétett utolsó kiáltványáig („Kolumbiaiak! Utolsó szavaimmal boldogságot kívánok a Hazának. Ha a halálom hozzájárul, hogy szűnjön a pártoskodás és megszilárduljon az Unió, nyugodtan szállok sírba.”). Negyed század telik el a két pillanat között. A kötet 41 szemelvénye e világtörténelmi jelentőségű 25 évbe nyújt betekintést egyetlen személyiség prizmáján keresztül. Az áttekintés éppen személyiségi szempontból teljes körű. Olvashatunk spontán kifakadásokat, politikai beszédeket, elméleti cikkeket, politikai helyzetelemzést, diplomáciai jegyzéket, szerelmes levelet, győzelmi jelentést a harctérről, egyetemet alapító okiratot, írásbeli erkölcsi és politikai vitát. És közben lassan-lassan megértjük: mindez valami más. Nem egyszerűen a szokásos történelmi szöveggyűjtemény. Hogy ezt megérthessük, egy festményre kell egy pillantást vetnünk.
Keskeny, szoros vonású, zárt arc. Mély, megfejthetetlen tekintet. Vékony, makacsul zárt száj, amely mégsem ellenszenves. A mellen határozott, bezáruló gesztussal összefont karok. Erősen kopaszodó fej, kortársai talán azért is hitték korosabbnak a valóságosnál. Ama sokat emlegetett vékony és sovány test, amely mégis méltóságteljesen tölti ki a tábornoki díszegyenruhát. Simón Bolívar legismertebb arcképe. Talán az egyik legjobb is. Mert a lényeget tükröző. Az egyszeri ember portréja forr össze a történelmi legenda esetlegességeken messze túlemelkedő időtlenségével.
Mert Bolívar legenda lett. Történelmi intézmény-ember. Kultikus hős. Dél-Amerikában nemigen van olyan ország, ahol tartomány, szövetségi állam, város, városrész vagy utca, esetleg pénznem ne viselné a nevét. És persze vannak szobrai és emlékművei. Ő a Felszabadító, El Libertador. Véres harcok, forradalmi háborúk, szökések és elárultatások után halálos betegségtől szenvedve, harcostársaitól lényegében elárulva, élete egyik legfontosabb politikai célját megsemmisülni látva halt meg, azzal a végtelenül keserű gondolattal, hogy „mindazok, akik Latin-Amerika szabadságáért küzdöttek, csupán az óceán vizét szántották”. A kortársi emlékezet szerint nem volt rokonszenves személyiség. Hírhedtek voltak dührohamai, amelyeket előszeretettel zúdított környezetére, kivéve, ha bajban volt, ha segítséget kellett igénybe vennie, mert akkor jó modorú volt, udvarias és előzékeny. Bravúros lovas volt, és ragyogó táncos, a hölgyek és a bálok kedvence. Egyesek szerint „ázsiai tehetsége” volt az alakoskodáshoz. Ám mindez eltűnt Caracasban, a Nemzeti Panteon sírjában. Maradt a győzelem. Latin-Amerika szabadsága, ha nem is olyan formában öltött testet, amilyennek Bolívar álmodta. Mégis megszületett egy világ. A maga különleges, messze sugárzó szellemi erejével. Kibomlott egy történelmi aspektus, amelynek a távolban is érthető, értelmezhető tanulságai voltak. Például Közép-Kelet-Európában, ahol az 1970-es, 1980-as években egy útját kereső fiatalember számára Spanyol-Amerika hozzátartozott a szellemi formálódáshoz, aki sokaktól tudott tanulni, Bartolomé de Las Casastól kezdve, és aki ugyancsak ebből a világból, José Martítól vette kritikusi ars poeticáját: „Ha jót kell mondanom, beszélek. Ha rosszat, hallgatok.” Van, aki számára Latin-Amerika, Bolívar mégiscsak győzelmes álma, a lélek ifjúságához tartozik.
És a könyv ezt a lélekformáló embert mutatja meg. Nem egy hadvezért. Még kevésbé egy diktátort. Hanem valakit, akinek élete a történelem költészetévé változott. A válogatás ereje abban van, hogy képes a sorslírát megmutatni, anélkül, hogy a történelmi filológia szempontjából fölróható hiányokat lehetne rajta számon kérni. Ha úgy vesszük: lüktető, elemekből építkező életrajz születik így, a szó Pablo Neruda-i értelmében.
3.„A tábornokok fél tízre tűzték ki a Moneda ostromát. De nem kezdték el az ostromot, mert azt remélték, hogy megadom magam. Nem teszem meg nekik ezt a szívességet, és ezt most már ők is látják. Közölték, hogy tizenegykor támadnak. Felszólítottam őket, halasszák el a támadást, hogy a nők elhagyhassák a palotát… Barátaim! Egyetlen forradalom sem győzhet, ha a vezetői nem értik meg, hogy bármikor is a végsőkig teljesíteniük kell a forradalom erkölcsi feladatát. De igaz az is, hogy az értelmetlen halál nem használ a forradalom ügyének… Kérem tehát a férfiakat, hogy segítsenek rávenni az asszonyokat a palota elhagyására, mert azok, akik közülünk itt maradnak, a végsőkig fognak harcolni. – (A palotaőrség tagjaihoz:) Önök, uraim, cselekedjenek belátásuk szerint. Csak egyet kérek. Ha úgy döntenek, hogy elhagyják az elnöki palotát, adják le a fegyvereiket. Szüksége lesz rájuk azoknak, akik szembe akarnak szállni az árulók lázadásával.” (Dr. Salvador Allende utolsó beszéde a Moneda-palota Télikertjében, 1973. szeptember 11-én, délelőtt 11 órakor.)
4.Mindaz, ami láthatóvá lesz, nem csak Bolívart mutatja meg hűen, hanem közegét is. Egész Latin-Amerika történelmi tudatára jellemző az a finom és nemes patetizmus, amely a könyv lapjain érvényesül. Bernardo O’Higginsnek, a chilei köztársaság megalapítójának vagy José Gervasio Artigasnak, Uruguay hősének életrajzában is találunk ilyen mozzanatokat. A történelemmé formálódó szenvedély, az eszmévé átlényegülő emberi alkat szép példái és végiggondolásra érdemes példázatai bontakoznak így ki előttünk. Túl korán szkeptikussá váló értelmiségiek számára melegen ajánlott olvasmány. A cselekvő szellemi ember példázata ez. Korunkban nem ismételhetjük és nem tanulmányozhatjuk eléggé. A bele nem nyugvóé. A cinikussá nem válóé. A törvényeknek kell az emberekért lenniük, és nem az embereknek a törvényekért – fejtegette egykoron Emmanuel Mounier. Csakhogy az úgynevezett posztmodern életérzés révén soha nem érkezhetünk ilyen világba. Bolívar és hőstársai, Bolívar és mítosztársai egy követhető szellemi magatartás etalonját tartják életben.
A kötetet három és fél évtizede Benyhe János fordította. A közelmúltban ment el, fájdalmas hiányt hagyva személye és munkássága után. Hidakat verő ember volt, egy egész civilizáció szólalt meg, vált hozzáférhetővé és megérthetővé tevékenysége által. Ő is a kodályi–bartóki világmagyarság kimunkálói közé tartozott. Tiszteletünkre emléke ezért is tarthat igényt.
5.„Emlékszem, amikor fogságba estem, brutálisan összevertek, kilenc hónapig csuklyában tartották a fejemet és hét hónapig nem vették le a bilincseimet.
Emlékszem, amikor elfogtuk azokat, akik megkínoztak. Azt mondtam nekik: Most megfizetek nektek; eljött a bosszú órája, és a bosszúm az, hogy egy hajszálatok sem görbül meg. Korábban nem hittetek nekünk, most kényszeríteni fogunk benneteket, hogy higgyetek.
Ez volt a filozófiánk, ilyenek voltunk. De gondoljanak csak bele egy pillanatig, mit jelentett Nicaraguában élni azokban a napokban.
Elnök úr, képzelje el, hogy megölték a feleségét, mint ahogyan megölték az enyémet. Képzelje el, hogy brutálisan meggyilkolták a fiát vagy a testvérét, megerőszakolták a feleségét, vagy a nővérét, vagy a lányát – és azután hatalomra kerül.
Ez bizonyos képet adhat Önnek forradalmunk vezetőinek morális tartásáról. Nem álltunk bosszút azokon, akik annyi szenvedést okoztak nekünk.” (Tomás Borge sandinista belügyminiszter beszéde a nemzetközi emberi jogi bizottság előtt. Managua, 1980.)
6„A szó legjobb formája a tett.” (José Martí)
MARTON GÁBOR
