Jó évad jár Székely János immár klasszikusnak számító drámájára, a Caligula helytartójára. Az idei évadban a kecskeméti Katona József Színház játszotta, Bagó Bertalan remek rendezésében, Kőszegi Ákospompás alakításában – szinte monodrámává alakítva a történelmi-hatalomtechnikai alapvetést. Alapvetés a mű, amely éppen azért tud negyven éve mindig érvényesen megszólalni, mert költészet is és filozófia is, politika is és moralitás is. Sokkal több és jobb, mintha csak a születése körüli idő magyarság-mártíriumát, önfeladás és azonosságtudat aktualitását fogta volna be az írói optika. De a zsenialitás és az idő megoldotta, hogy fennmaradjon, s klasszicizáló, nehéz, rímtelen jambusai ellenére is mai napig eleven legyen a szöveg: maga a problematika ugyanis, sajnos, időtlen.
Erdélyi rendezők kezéből kerültek ki jobbára nevezetes előadásai, a teljesség igénye nélkül sorolva őket: Harag György, Tompa Gábor, Taub János, két éveKincses Elemér. Gyulán ŐzeLajosés Lukács Sándor, SzolnokonKézdy GyörgyésFodor Tamáskettőse felejthetetlen marad e sorok írójának is, pedig 1978-ban volt az előbbi, 1988-ban az utóbbi. A mostani, a zsámbéki hangárban bemutatott (s remélhetőleg talán majd városi kőépületbe is bejutó) előadás rendezője az a Szikszai Rémusz, aki kolozsvári kezdő színészként debütált Tompa Gábor rendezésében. S az egyik főszereplő, Fodor Tamás a római helytartót, Petroniust játszotta Taub János szolnoki rendezésében: most ő a zsidó főpap, Barakiás. Az emlékképek tolulnak, átrendeződnek, nézők és alkotók közegében egyaránt. A résztvevők maguk is egy bonyolult fénytörésben, érettebben élik és ízlelik a huszadik század egyik legfontosabb magyar színpadi művének szavait, gondolatait.
Ettől függetlenül és szerencsére, Szikszai rendezésén nem látszik ez a hagyománytól való átszellemültség. Értő módon, elmélyülten, következetesen akar láttatni egy bennünket zsigerileg érintő ügyet, ugyanakkor lazább, játékosabb, a nagyobb hellyel felszabadultan, az arányokkal, távolságokkal jól gazdálkodóan bánik az őt régóta fogva tartó darabbal. Az őrült Caligula császár parancsait a „végeken” teljesítő szíriai helytartó sima agresszív rutinnak gondolja a faragott képeket tiltó hitű zsidók templomába bevinni Caligula szobrát. (A szobor mérete, megjelenítése valamennyi színpadra állításnak sarkalatos eleme: Haragnál nevetségesen kicsi, Taubnál az egész színpadot betöltő volt. Bagónál, s többeknél is „slusszpoén” – itt azonban mindjárt a legelején kiderül, kicsi, nippszerű figurácska. A bevitel tehát nem több megleckéztető, cinikus gesztusnál a császár részéről.) Szobrok veszik körül a fiatal, intelligens helytartót: lehet finom ízlésű ember, lehet hadizsákmányként értékes műtárgyakat jó érzékkel elorzó katona. A szobrok különböző történeti időkből és stílusokból származnak: a willendorfi Vénusztól kezdve egy Jeff Koons ihlette obszcén guminőig. (Ha ők nem lennének, sivár férfi katonavilág lenne jelen. Így viszont szín, forma, keret és a „női elem” hiányára felhívó jelzés is lehet a szerepük. Varga-Járó Ilona és Szikszai Rémusz a díszlet tervezője: a történeti elmozdulások a szobrok görgethető talapzatait, faládáit odébb vivő kerekekben is mutatkoznak. Kicsit kényelmetlen minden, nem lehet leülni, az objekteket kell taszigálni. Átmeneti időben vagyunk, ki- és bevonulások közt – szép komplexitásban, stiláris egymásra hangoltságban adják vissza ezt a dizájnosan és leheletnyit stilizált ruhák, a távolibb-közelibb csoportos mozgások, a dobozok, plexiládák élei.) Petronius lekezelő, rövid, katonás utasításai lehetetlent kérnek. Hiába muszáj bevinni a szobrot a jeruzsálemi templomba, az lehetetlen a zsidók szerint. Királyuk, Agrippa beletörődő gyávasága, Júdás nevű papjuk merényletre készülő anarchizmusa nem (Tamási Zoltán és Tóth József), de főpapjuk, Barakiás szívós, állhatatos, késpenge logikája fokról fokra bedarálja Petronius saját eddigi gondolattalan meggyőződését, császárhűségét, uralmat gyakorló rómaiságát. Szinte szabadsághőssé teszi őt két felnőtt ember egymásra figyelésének folyamata, a dialógusban létrejövő megértés, mi több, szövetség a téboly hatalma ellen. Ez a folyamat, a pazar kettősök, az abszurd és a humor szövegbeli lehetőségeit maximálisan kihasználó játék a színrevitel legnagyobb újdonsága. NagypálGábor Petroniusként (és végül is beugróként, ami külön érdeme) megtalálja azt a lezserséget, kezdeti hányavetiséget, amiből aztán az intelligencia és az empátia erejével nő föl egy másik feladathoz: megtalálni azt a pontot, ahol már csak az alattvalók hűsége kreálja a zsarnokot. Mint kép, ikon is egységes a fekete, sima copfos férfi elegáns feketében, jelzett saruval: hogy aztán, igaz, a játék ideje majdnem két év, teljesen szétrombolja ez a magával és a ráruházott hatalommal folytatott őrlődés a finom külsőt is. Kiváló alakítás. Fodor Tamás csak látszólag visszafogott, fegyelmező és oktató. „Színes” abban az értelemben, hogy saját megalkudni nem tudó alapállásának fejtegetéseitől is ellép egy kicsit, a következetességet láthatni akár nevetséges bakafántoskodásnak is – villant rá olykor hangsúllyal, csönddel, motyogással. És egyszerűen nagy a színészi kísértés is a szövegpoénok kijátszására, vagyis a rendezés is használja ezt a lehetőséget: a cigaretta-jelenetért, a száraz humorú félre-megjegyzésekért, egy-egy szájelhúzásért külön hálás lehet, aki a közelben ül. Az ún. zsidó autosztereotípiák megjelenítése is egy vékony rétege ennek a játékmódnak. Ugyanakkor egyfajta iskolázás is ez, egy színészi „Leporello-ária”, melyben elképesztően gazdag regisztereit mutatja meg egy színházi mester.
Ami Petroniusból kétkedő értelmiségit és lázadót csinál, az közvetlen környezetében hamar hús-vér dráma lesz. Két segédtisztje kicsiben eljátssza az árulás és az árulás beárulásának gyakorlati megvalósulását: nem kell Jeruzsálem–Róma távolságra vetíteni a reakcióidőt. Ők ártatlanok a vétségben, maguk is gondolatkísérletként forgatták gazdájuk, Petronius beárulását: de meg kell halniuk, s Petronius lelkiismerete már semmiképp sem maradhat tiszta, hiába kímélt meg zsidó tízezreket. (Nem egyformán halnak. Rómainak tőr jár, germánnak csak hátulról fojtás. Huszár Zsolt és Kovács Krisztián kemény határozottsággal és dinamikusan láttatják a hasonló, mégis kétféleképpen gondolkodó két figurát.)
A vég: nehezen elkerülhető didaxis. Itt elég meglepő formátumban: egy üvegbe zárt magzatot is rejtett a Caligula küldte láda. Mikor már a feszültséget felváltotta az üresség, meghalt a zsarnok, nincs tovább értelme küszködni értelmetlen parancsai ellen, engesztelni vagy zsarolni sem, kiderül, hogy szobrán kívül a mindig kifejlődő utódot is elküldte. A látvány sokkja nem feledteti a gondolat hétköznapiságát. Mindazonáltal Szikszai Rémusz első színházi rendezése megérdemelten aratott nagy sikert a zsámbéki hangárban. Kívülről is rá tudott nézni arra, amiben színészként és állampolgárként egykor maga is benne volt, és publicisztikai kacsintgatás nélkül ma is érvényesen mond véleményt arról, ami most körülveszi.
BUDAI KATALIN
