A Caligula helytartójának írója, Székely János legendás alakja az erdélyi irodalomnak. Inkább filozófus (végzettsége szerint) és költő volt (kötetei száma szerint), mint drámaíró. De míg verseit bizonyosan nem sokan olvassák, sőt többi darabját sem játsszák (még érdekesebb, hogy drámáit állítólag még soha nem fordították le idegen nyelvre), ez az egy színpadi műve helyet nyert az irodalmi kánonban és a magyar színpadokon. Székely kerülte a nyilvánosságot, a közvetlen megszólalást, és egzisztencialista előképéhez, Sartre-hoz hasonlóan elutasította a dekorációkat, kitüntetéseket. Kizárólag műveiben kívánt megnyilvánulni a saját – ellentmondásos – korában. Annál érdekesebb, mit mond a dráma ma. Erről kétszer is meggyőződhettünk az elmúlt időszakban: a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat 2009-es bemutatóját ez év májusában láthattuk a Magyar Színházban, a FÜGE és a VÁDLI Alkalmi Színházi Társulás előadását pedig a Zsámbéki Színházi Bázison.
A marosvásárhelyiek előadása (amit módom volt már a bemutatókor is látni) egy a színpadra épített nyolcszögletű katonai sátorban játszódik, négy oldalt ül a közönség (velem szemben például Markó Béla és családja ült Marosvásárhelyen), és négy bejáraton közlekednek a színészek. Itt Petronius (Szélyes Ferenc) egy nagy termetű, military ruhás joviális katona, aki a római eszmények biztos hátterével érkezik Jeruzsálembe – maga a megtestesült pax romana. Nagypál Gábor a zsámbéki előadásban nem ilyen típus. Már első színre lépése pillanatában impulzív, erős akaratú, de tépelődő, gondolkodó embernek tűnik. Hosszú fekete kabátja inkább korokon kívülivé, semmint rómaivá, vagy akár katonává, hadvezérré teszi. A drámai konfliktus így valójában nem a zsidó vezetők és a római hadvezér között, hanem Petroniuson belül alakul ki, amennyiben a józan ész, a racionalitás ütközik meg a parancsuralom kívánalmaival, szemben a marosvásárhelyi előadással.
A római becsület ellenpontjaként a zsidó állhatatosság és dörzsöltség mindjárt három szereplőben testesül meg. Barakiás főpap (Marosvásárhelyen Györffy András, Zsámbékon Fodor Tamás), Agrippa király és Júdás, az államtanács tagja a zsarnoksággal, az elnyomókkal szembeni küzdelem három lehetőségét testesíti meg. Egyikük az értelmes vitában, a másik a pénz hatalmában, a megvesztegethetőségben, míg a harmadik a gyilkosságban, az akarnok elpusztításában látja a megoldást. Ha van idealizmus Székely drámájában, akkor az épp ez a mozzanat, hogy a helytartót az értelmes vita, az érvek győzik meg eredeti álláspontja, parancsa tarthatatlanságáról. A dráma első csúcspontja ez a megingás. Amikor először ad időt magának Petronius a gondolkodásra, a döntésre, a néző már érzi: ez a szobor soha nem fog bekerülni a templomba.
A leghálásabb szerep kétségtelenül Barakiásé, a főpapé. Érvei egyszerre táplálkoznak az évezredes hagyományok követéséből és a jelenkor érzékeny elemzéséből. Párhuzamos monológjuk a hadvezérrel drámaírói bravúr, ugyanaz a beszédszerkesztés alkalmas egymással homlokegyenest ellenkező álláspontok kifejtésére. És ebben az esetben a rétori bravúrral a közönség tetszését természetesen a második megszólaló váltja ki. További érdekesség a drámai szerkesztésben, hogy ez az ismétlődés még egyszer előjön a darabban: a két szárnysegéd azonos szavakkal elmondott védekezése (miközben tudni véljük, melyikük hazudik, és melyikük mond igazat – és persze ebben is csalódnunk kell) még egyszer felhívja figyelmünket a szavak értelmének viszonylagosságára.
A darab nyilván három síkon értelmezhető: az ókori történetben magában, a megírás korában (a megjelenés 1973-as évszámát az 1978-as gyulai ősbemutató követte Harag György rendezésében, Lukács Sándorral és Őze Lajossal a főszerepekben) és a jelenben, a mostani bemutatók idejében. Az ókori problematika nyilván kiolvasható a darab szövegéből. A parancs végrehajthatatlansága, önmagát elpusztító jellege csak az első szint. A főpap álma a birodalmát kereső istenről és az istent kereső birodalomról, bár ebben a kontextusban idealizmusnak tűnik, mégis megvalósult: ha nem is Mózes, de Jézus istene és a Római Birodalom történelmi léptékkel mérve nem is sokkal később, egymásra találtak.
A megírás helye és ideje is világos párhuzamokat ad: Ceauşescu Romániája és a már elfoglalt, elnyomott, de identitása maradványait még őrző erdélyi magyarság, illetve vezetőinek magatartása világos értékelést, akár iránymutatást is kaphatott a drámából. Meggyőződésem, hogy így nézte ezt a 70-es, 80-as évek magyarországi közönsége is.
A legérdekesebb azonban, hogy mit ad a mai néző számára a 2011-es előadás. És itt a két feldolgozás élesen különbözik egymástól. A marosvásárhelyiek és Kincses Elemér rendező számára nyilván az volt a legfontosabb, hogy a darabot megfossza a bemutatása korából származó, direkten politizáló rétegektől, és megpróbálja azt az eredeti történet általános emberi dimenzióit bemutatva láttatni. Ennek megfelelően, bár a szereplők aktualizált díszlet és jelmezek meghatározta közegben (mindkettő Dobre-Kóthay Judit munkája), de az ókorban mozogva jelenítik meg az általuk megformált alakokat, s a darab gondolati síkja is elsősorban a primer értelmezésre, a diktatúra emberpróbáló jellegére helyezi a hangsúlyt. Itt Caligula csak mint valami távoli szörnyeteg van jelen. A helytartó nem igazán fél tőle, hiszen ismerni véli, és bízik a távolság erejében, az önálló cselekvés (vagy éppen nem cselekvés) autonómiájában.
A zsámbéki előadás ehhez képest maga a mai magyar valóság. A bevezető jelenetek, a parancsuralomhoz szokott hódító és az okos, passzívan is mereven ellenálló ellenfél megnyilatkozásai után nem lehet kétségünk, hogy ez a darab bizony itt és most, nálunk, Magyarországon játszódik. A diktatúra kiépülése, természetrajza adja ennek az előadásnak a fő értelmezési keretét. Az előadás első harmadában világos frontok állnak egymással szemben: Petronius mint hódító és a zsidó vezetők mint a lehetőségekhez képest ellenálló megszálltak (megszállottak?). Később árnyaltabbá válik a kép: Petronius maga is a diktatúra egyik láncszemének, akár áldozatának mutatkozik. Rájövünk, az igazi diktátor maga Caligula, az éretlen gyerekember. A zsidók a másik oldalról nézve akár kisszerűnek is mondható értékeiket egy általánosabb, magasabb szintre emelve tudják megjeleníteni, ezáltal emelve a tétet is. Nem nehéz lefordítani ezt mai nyelvünkre: az általános emberi értékek (emberi jogok) kerülnek itt szembe egy a saját mindenhatóságába és mindentudásába vetett hittel. A fő dráma persze itt is Petroniusé: láncszemmé válik-e egy bornírt hatalom (még ha világhatalom is) szolgálatában, vagy meri vállalni az önálló cselekvést – akár élete árán is. Mikor manapság sokat meditálunk, polemizálunk az egypólusú hatalom kiépülésén, ezt legtöbbször saját gondolati körünkön belül, saját veszteségeinket mantrázva tesszük meg. Ilyen értelemben sokszor hiányzik belőlünk az a fajta empátia, hogy megpróbáljuk megérteni azoknak az érveit, akik maguk is csak szemek egy láncban, maguk is csak sodródva, vagy éppen nagyon is tudatosan vesznek részt egy tömegeket elnyomó, csak kevesek számára előnyöket biztosító, bár sokak által modus vivendiként elfogadható rendszer kiépítésében. („Nézzük, itt van Róma, közös hazánk. Bár elismerem, inkább az nekem, mint nektek.”) Petronius drámája elsősorban az övéké: annak belátása, hogy istenként tisztelt vezetőjük valójában kicsinyes bolond, akinek ad hoc, néha egymással is ellentétes döntései (hiszen még meg sem érkezett a futár a felmentő ítélettel, már ott a másnapi elítélő) végső soron a birodalom teljes dezintegrálódásához, széthullásához vezetnek. Egyben azt is megfogalmazza az előadás, hogy a diktatúra, még ha szükséges is egy adott történelmi pillanatban (mint a túl nagyra nőtt Római Birodalomban), törvényszerűen megtermi a maga sárkányfog-veteményét, a maga kisszerű akarnokait, akik akár helyi, akár legfelső szinten diszkreditálják a még éppen csak kiépülő hatalmat. Aki belső emberként szembefordul vele, vagy semmi jóra, vagy éppen az idő és a távolság erejére számíthat. Petroniusnak, bár nem reménykedik benne, tulajdonképpen happy end adatik, „saját testőrei (…) szitává szúrták, takonnyá taposták” a diktátort. Mégsem boldog. A bukás pillanatában emelkedik heggyé saját bűne, két segédtisztjének (akik közül az egyik biztosan, de mint ekkor kiderül, mindkettő ártatlan) meggyilkolása, akikkel csak azért történhetett meg mindez, mert neki hatalmában állt. Nagypál Gábor formátumos Petronius. Nem olyan paternálisból gondolkodóvá váló, mint Szélyes Ferenc a marosvásárhelyieknél. Robbanékony, impulzív alkat, így az ő esetében nem nehéz elhinni azt a változást, ami a lelkében végbemegy. Hiszen kezdettől látjuk (illetve úgy látjuk), hogy alkata miatt nem zárt személyiség, örömmel vesz részt a vitában, párbeszédben, hajlandó meghallgatni a másik felet. Eltanácstalanodásában is határozott tud maradni abban, hogy cselekedeteit megpróbálja erkölcsi kritériumokhoz kötni, nem akar bábja lenni sem a jó, sem a rossz hatalomnak. Formátumos alakítás az övé, és nem kevésbé az Fodor Tamásé Barakiás szerepében. Az okosság, a simulékonyság és az állhatatosság egyidejű megjelenítése teszi emlékezetessé szerepformálását. Nem lehetett könnyű dolga a rendező Szikszai Rémusznak a deklaráltan alkalmi társulat összhangjának megteremtésében (bár azért többen együtt játszanak a Stúdió „K”-ban), de munkáját siker koronázta.
Érdekessége a darabnak, hogy kizárólag férfiszerepek vannak benne, nőkről még csak említés sem esik. Talán ezt akarták ellensúlyozni a zsámbéki díszletekkel, amelyek lényegében különböző (méghozzá szélsőségesen különböző korokból származó) nőábrázolások. Van itt willendorfi, a milóira hajazó Vénusz, de egészen modern alkotások is (díszlet: Varga-Járó Ilona és a rendező). A nők fizikai jelenlétének hiánya talán arra utal, hogy ez az egész vircsaft nem volna, ha a politikában nem a férfiak dominálnának.
Ennél is rejtélyesebb a zsámbéki előadás befejezése. Örök kérdés (és a darabot értelmező rendezők számára alapvető), hogy mi is van a dobozban, ahol a császár szobrának kell lennie. (A marosvásárhelyiek előadásában nincs ilyen kérdés, mert ott végig látjuk az arany fiúfejet, ide-oda rakosgatják, néha gurigáznak is vele.) Láttunk már olyan előadást, ahol a doboz üres volt (például a kecskemétiek idei produkciójában). Itt viszont egy formalinban konzervált, szűk edénybe szorított magzat került elő, talán azt érzékeltetve, hogy a diktátort, a diktatúrát még embrionális korában kell elpusztítani, esetleg a politika jövőért viselendő felelősségét jelezve.
Jó volt látni a marosvásárhelyiek Caligula-előadását, látni egy összeszokott, színészi eszközeit meglehetős biztonsággal alkalmazó társulat előadásában. És megdöbbentő volt látni a zsámbéki előadást a maga (magyar) valóságában.
HACSEK GÁBOR
