Ibsen drámája színrevitelének alapkérdése, hogyan lehet szervesen összekapcsolni Nóra történetét és azokat a körülményeket, amelyek közrejátszanak a főszereplő sorsának alakulásában. Hogy az előbbi önmagában is érdekes legyen, de érződjék a körülmények hatása. Legtöbbször ugyanis az előadások kifejezetten Nóráról szólnak – nemcsak azért, mert a szerepet olyan formátumú színésznő játssza, aki fókuszként magára vonja figyelmünket –, s kevésbé érezzük annak a miliőnek a szerepét, melyben Nóra él, legfeljebb a férj, Helmer merevsége jelzi azokat a korlátokat, melyekkel Nóra szembesül.
A vendég Szekeres Csaba szabadkai rendezésének érdeme, hogy Nóra viselkedését elválaszthatatlanul összeköti azzal a miliővel, melyben a dráma főszereplője él. Szándéka nem vagy a polgári házasság kudarcának, vagy a helyét kereső nő lázadásának „tézis-dráma”-ként (Németh Antal) való bemutatása. Ez az előadás is Nóra történetéről szól, de annak az élettérnek is pontos ábrázolása, amely Nórát körülveszi. S ebben elsősorban az előadás díszlete (tervezője Szilágyi Nándor) nyújt számára támpontot azzal, hogy az író elképzelte „csinos és ízléses” jómódú polgári lakás valójában csak látszata az ibseni enteriőrnek. Látszatra csinos, lényegében azonban a férj egyszemélyes ízlését tükrözi. A falakon, a zongorán, a székeken, mindenütt a férj mellényét (jelmez: Pesitz Mónika) díszítő virágos minta látható. Ezt a látszatcsinosságot tovább erősíti a szoba hangsúlyozott kulissza jellege. Mindez közrejátszik abban, hogy érezzük, Nóra (Kalmár Zsuzsa) már-már idegesítő csicsergése is megjátszott boldogság, látszat csupán, amellyel az aláírás-hamisítás bűnét, élete nagy s veszélyes titkát akarja leplezni mind környezete, mind pedig önmaga előtt.
Hogy azonban ne legyenek illúzióink sem Nóra viselkedése, sem a miliő vonatkozásában, arra az előadás indítása előre figyelmeztet. Egy zenedoboz bábjaiként kelnek életre a dráma szereplői, s ez a babavilág a történet fordulópontjáig, Nóra távozásáig az előadás miliőt meghatározó tényezője marad. Ezt csak fokozza az a remek ötlet, hogy nem csak a szereplők viselkednek babákként; Nóra gyerekei hús-vér szereplők helyett játék babák, akiket éppen úgy lehet becézgetni, szeretni, mintha élnének. Így nyer értelmet a mű eredeti címe is, a Babaház; úgy érezzük magunkat, mintha kishúgunk vagy leánykánk játékai között lennénk.
Ezt a hamis idillt, melyben a becsület is csupán látszatból fontos, kellene robbanásszerűen megsemmisítenie Nóra felismerésének, miszerint ő egy látszatvilágban élt, játékszer volt csupán Helmer számára és kezében. Kellene, de az előadás ezzel némileg adósunk marad. A vállalt babaszerepet egzaltáltan élő Nóra lázadása kevésbé szenvedélyes, mint várnánk. Mintha ez a gesztus is csak látszat lenne, holott épp a látszat elleni lázadást kellene kifejeznie.
Ha a befejezés kellően döbbenetes lenne, akkor a mintegy másfél órányi, egyrészes szabadkai Nóráról nyugodtan elmondhatnánk, hogy a rendezői alapkoncepciót pontosan megvalósító előadás. De ettől függetlenül is figyelmet érdemel. Kalmár Zsuzsa remekül ábrázolja a gyermeklelkű Nórát, a magával elégedetten nassoló nőt. Van gondja a szerepet hitelesítő apró gesztusokra, de elsősorban a dráma híres tarantella jelenetében remekel, melyben kétségbeesése és dacos elszántsága mutat drámai erőt. Mess Attila egyértelművé teszi, hogy Helmer nem önmagában veszélyes, hanem a környezet által, amit mesterkélt életszemléletével hozott létre, s amellyel a gyerekké, sőt bábbá degradált Nórát körül zárta, szerepjátszásra kényszerítette. Nem saját rigolyáival, sokkal inkább egy rendszer létrehozójaként jelent életveszélyt. S ezt Mess úgy pontosítja, hogy érezni, Helmer is annak a látszatvilágnak az áldozata, melynek játékszabályait maga találta ki. Szilágyi Nándor a szokásos fess házibarát helyett olyan Rank doktort alakít, akibe a lélek csak hálni jár, csupán árnyéka önmagának. Épp ezért hangsúlyos pillanata az előadásnak, amikor Nórát szenvedélyesen magához öleli és megcsókolja. Ez után egyértelmű, hogy Nóra tőle nem kérhet kölcsön pénzt adóssága törlesztésére. A darab két dramaturgiailag végtelenül fontos epizódszerepét, az évek után feltűnő barátnőt, Lindénét Körmöci Petronella, az intrikus Krogstadot pedig Péter Ferenc játssza. Előbbinek az egzaltált Nórával szemben a realitást kellene képviselnie, de passzivitása folytán csak a figura fásultságát érezzük, kivált Krogstaddal való viszonyában, akit Péter Ferenc viszont épp a szerep túljátszottságával tesz kérdésessé. (Ebben a jelmez is segíti.) Inkább nyomorék részeges csavargó, mint lecsúszott banktisztviselő benyomását kelti. Kár, mert túlzásaival a jól megválasztott gesztusait is rendre felülírja.
GEROLD LÁSZLÓ
