Hős Achilles lemészároltatja mürmidónjaival a fegyvertelen Hectort, s a vezérét elvesztő trójai hadak tébolya okán átmeneti nyugvópontra jut a görög fővezér testvérének felesége, Heléna kiszabadítása ürügyén indított, hét éve tartó háború. Az előny pillanatnyilag a görögöknél. Előzőleg Troilus hitvese, a fogolycsere keretében átadott Cressida a görög vezérek szerelmi prédája lesz. Harcközi párviadalban Troilus alulmarad a Cressidát elszerető Diomedesszel szemben, de utóbb bosszút esküszik fivére, Hector halála miatt. Kezdetben pedig a kerítő Pandarus rátukmálja unokahúgát a trójai király fiára: innen Shakespeare-nél a színmű címe, a Troilus és Cressida. A Gyulai Várszínház előadásában, Horváth Csaba rendezői felfogásában – komédia.
Sportos komédia. Talán önreflektív látványelem, hazautalás Angyalföldre, hogy a többségi közreműködők korábbi munkahelyének, a József Attila Színháznak is otthont adó kerület sportegyesülete, a Vasas színeiben futnak ki a pályára a harcoló felek: pirosak a trójaiak, kékek a görögök. Egyetlen csapat zászlajának két alkotószíne. Ha a színválasztás tudatos, akkor azonnal a koncepció sűrűjében vagyunk. Edzőmeccs a trójai háború. Egymás ellen kétkapuznak a fiúk, az angyalföldi legények. Egy hétéves trójai edzőmeccs, valahol a Váci út és Lehel út között. Nem másért, mint hogy „az elhúzódó béke kikezdi a harci morált”. Látványütközetek zajlanak. Csapatösszeállítás ráérés és hangulat szerint. Lehet sérültet és sértettet jelenteni. A város népe pedig magaslati pozícióból gyönyörködik: mindenki tudja, Heléna sorsa nem ér meg egy végzetes háborút.
Gyulán a várépítmény kínálja az elvonatkoztatott magaslati pozíciót. Korábban, Purcărete Katona József színházbeli rendezésében egy laktanyai mosdósor két oldala képezte a demarkációs vonalat, amely fölött foglyokat cseréltek, megejtették a szükséges bajvívásokat, de a vizesblokk körbe is tudott fordulni; megkerülhető volt, tehát minden irányban átjárható. Edzőmeccs-szindróma – más látványi képletben. Purcărete bohózatként dolgozta fel Shakespeare szövegét, Horváth Csaba a drámaköltő Iliász-paródiáját történelmi karikatúrává teszi, s úgy vélem, e hangnemváltogatási láncolat végeredményének jelzésére találó a kiválasztott komédia definíció.
Ellentétben a román-francia rendezőlegenda világszínpadi nagytotáljával (generálbohózatával), Horváth Csaba – számomra jól érzékelhetően – a címhez való hűségre törekszik. A szerelmi szál kidolgozottsága árnyalt és erős, a színészválasztás átgondolt. A szerelemi vonulatnak három tartópillére van. Troilus udvarlása Cressidának, az egybekelés ceremóniája (közvetlenül a szünet előtt), Troilus féltékenységi jelenete és elárultatása (a hűségzálog továbbadása), Diomedes udvarlása Cressidának. Az első pillérhez illeszkedik az előjáték: a csatából hazatérő trójai hősök mustrája. A másodikhoz tartozó közjátékok: Cressida hűségesküje Troilusnak, elvitele Trójából, majd a cserefogoly Cressida körbekóstolása a görög vezérek által. A szerelmi epilógus: Cressida merengése a csatavilág peremén.
Krisztik Csaba (Troilus), a trójai hős nem celeb. Inkább értelmi és érzelmi szálakkal sűrűn átszőtt agyú hadilény, aki hirtelen a kételyei vagy a hangulatai fogságába tud esni, amikor cselekvést követelne a pillanat. Közben azonban teljes energiájával igyekszik megfelelni a társadalmi elvárásnak, illetve annak a képnek, amelyet önmagáról alkotott. Ezért dinamikus álceleb. Egyformán (azonos kilengésekkel) folyik le benne előbb a hódítás, majd a féltékenység érzelemrohama. Tartózkodón hevülékeny: keblében botorkálva száguldó szenvedély. Férfiasságára óvatosság, gyávaság, közömbösség, ellenszenv árnya vetül, szinte a női nem benső elfogadásának mezsgyéjén imbolyog. Mégis férfi. Talán, mert annak kell lennie. Segítséget jelent, hogy a Troilust Diomedes sátrához vezető Ulysses szerepét nőre, Sipos Verára osztották (Ulysses az egyetlen a görög vezérek közül, aki nem ölelkezett Cressidával): általa Krisztik könnyedén hagyja megfékezni féltékenysége lavináját, s a férfiszolidaritás itt talányos elegyet alkothat a nőivel.
Cressida – Tompos Kátya – kezdetben tervszerűen ellenáll, majd maga kényszeríti ki a meghódíttatását, mindkét hűségében (kendős kapcsolatában). Notórius álfogoly. Keresi az alávetettséget, amiközben az idegrendszere a velejéig autonóm: egyazon minutumban, amelyben feloldódik, tovább/távolabb is surrannak vágyai a férfijén. Bársonyos bujaság parázslik a szemgödre mélyén: egyszerre önimádó és önemésztő dekadens. A finálé közeledtén, az általános öldöklésben a rendező közszemlére teszi. A színpad szélén, kettős pellengéren ül: vélhesse a bárgyú nyárspolgár néző hoppon maradt cédának, árokpartra vetett szexbábunak, ugyanakkor kelljen elszenvednie a beleérző férfi/női közönség szánalmát. Azokét, akik tudják: a gyönyörét kényszeresen kergető test a lélek szenvedélyének parancsára cselekszik. Az alanyi szerelem ez, amely egyedül önmagával magyarázható, minden külső, oksági megközelítése hamis. A szánalom annak szól, hogy ebben az egyetemes szerelemben, amelyben nyárspolgári szemmel a tisztesség tűnik plátóinak, a nő a valóságban nagyon mély, szintúgy alanyi mulasztásban él: a testére járó férfiak egyikének sem tudja önmagát bevallani. „Egyszer majd elmondom, megvallom” – áltatja magát (és másokat), ám nem mondja el sohasem. Hull a férfi a harcmezőn, mint a pelyva – ezt kell látnia. Az elszalasztottság érzete tükröződik a világ peremén ülésben: a suta önmarcangolás.
Szerelembe-házasságba kerítőjük László Zsolt (Pandarus). A közvetítő. Nem a szerzői instrukció szerinti súlytalan szószátyár, hanem – színképzavarral – metálszürke eminenciás, akinek hatalma van oldani és kötni, de nincs ereje megváltoztatni sem a befolyásolt lények természetét, sem a történelem menetét. Hiába a közvetítőmisszió tökélye, a serény és szakszerű jelenlét, a konvenciókövető, konvenciót követtető igyekezet, ha másként rendezték be a szíveket az égiek, ha felülír minden objektív szükségszerűséget a történelemformáló hatalmi szeszély. Az igyekezet nem-idevalóságát szerencsésen juttatja kifejezésre az a könnyített koreográfia, amelyet a beszédszínészi pályán nevelkedett szereplő alkatára kitalált a rendező. Értetlen ábrázata a fináléban pedig szinte definitív: komédia helyett szívesen javasolnám az előadásra a szeszély két részben műfaj-meghatározást.
A fő szerelmi szál ellenpontjaként fogható fel a görög vezér, Achilles és szolgálója, Patroclus története. Mézeshetek a vérzivatarban. Nem kék mezben, hanem békeköveti színben, fehérben jelenik meg Kádas József és „hím szukája”, Blaskó Borbála. Alternatív szerelem. Önellentmondó a kifejezés ott, ahol a viszonyítási alapérzés is atipikus (nem a társadalmi normák szerinti érzelem). Az alternativitás egyetlen markáns attribútuma a lázadás, a kivonulás. Achillest a hiúsága felgerjesztésével sem lehet rábírni, hogy kiálljon bajvívásra Hector ellenében. (A sokrétűen kiépített rendezői paradoxonrendszerbe illeszkedik a lelemény, hogy az egyneműek kapcsolatában nő játssza a nőszerepet.)
A paradoxonrendszer alapja az, hogy a gazdag képzelettel megrajzolt kéjmezőn karikatúraszerű csataidill az Iliász vonatkozó fejezete, s rajta keresztül a teljes világtörténelem. Nem is érdeklődik Horváth Csaba a mű szövetéből kibontható napi aktualitások iránt. Ulysses monológja a görög haditanácsban például kitűnő alkalmat kínálna a központosító monarchia eszméjének korrelálására, de Sipos Vera taglejtésében nincs kiszóló hangsúly. Szenvtelen, amint az a görög narrátorok etikai kódexe szerint a leginkább helyénvaló. Pedig Upor László dramaturg nagy filológiai műgonddal tömöríti értelmezhetővé (mozdulatokra fordíthatóvá) a cselekményt (azzal együtt, hogy az előadás a nézőjétől friss olvasmányélményt kíván). Olykor azonban ez sem elég. Hiába Sipos Vera minden igyekezete: Ulyssese szellemi fondorlatossága nehezen érvényesül a színpadon a környezete nyüzsgése miatt. Elfedi a szöveg értelmét a mozdulatteremtő buzgalom vagy az eszmei iránytű nélküli koreográfia. Igazolódik a tapasztalat: az igazán nagy formátumú művészekre jellemző, hogy tudatukban az értelemnek szánt felület túlnyomó hányadát az ihletbázis foglalja el: körülményessé válnak, amikor szöveget kell interpretálniuk vagy mozdulattá transzponálniuk.
A Troilus és Cressida divergens előadás, számos kitűnő részletmozzanattal. Horváth Csaba lélektani ráérzései fordítódnak leghatékonyabban a testmozdulatok nyelvére. A szerepjáték és a tényleges identitászavar mezsgyéjén egyensúlyoztatja a történet szereplőit. A háborúleírás pszichikus hadiszálai közül élre kívánkozik Vati Tamás Hector-alakítása. Kardját (karját, lelkét) „e hosszú és tunya fegyverszünetben / Rozsda emészti…”, ám kijelölt vetélytársára, Ajaxra – rokoni összeférhetetlenség miatt – nem támadhat, ezért benne reked a felcsigázott vívószenvedély, a feszítő tettvágy. Mindenki intelme ellenére csatába indul. Az ütközetben nem találja meg a szenvedélye tárgyát, nem célirányosan küzd. Felmorzsolja idegeit a tevékeny tétlenség, a személyes ellenség híján való öldöklés, és ebben a kimerült pillanatában lepik meg a harci mészárosok. A tárgyatlan indíték egyenes következménye a halál. Társas magányban – passzív öngyilkosság. Simkó Katalin test- és szóartikulációjában roppant korszerű az izomagyú Ajax megjelenése. Andrássy Máté (Thersites) nyomorékinterpretációjában – ahogyan a tényleges énjét a tettetettel váltogatni képes – a testtudatosság és a beszédtudatosság szerves kapcsolatban van. (Páros jelenetük Simkó Katalinnal különleges élmény.) Figyelmet érdemel – szintén pszichikai indíttatású elemként – a zeneszerű vinnyogás tagolt dadogássá, majd filozofikus beszéddé íveltetése, illetve a beszéd énekbe hajlítása Tompos Kátya játékában, Matkó Tamás zenei vezetői-komponistai közreműködése nyomán.
Nem „pukkanó kacajok vidám sortüze” az előadás (idézet Kosztolányitól, a Tévedések vígjátéka kritikájából). Horváth Csaba szűkülő-bővülő és olykor kiegészülő kompániájáról sokan úgy vélekednek: egy zsákalagút elején tartanak, amelynek végén reflektor fénye helyettesíti a világosságot. Én híve vagyok ennek a szóburkolatú-mozdulatköltői színjátszásnak. Azt hiszem azonban, hogy Szálinger Balázs A tiszta mézének bemutatásakor a mostaninál már előbbre tartottak egy lépéssel. Életbölcseleti és naprakészségi síkon is. Asszociálhatnánk persze a piros-kék harci mez választás láttán az ökölvívó ringek sarok-megkülönböztetésére (kék sarok, piros sarok), de ebben az egyszerűsítésben nehéz lenne értelmeznünk a színdramaturgiai árnyalatokat: kék motívumok a piros alapszínben és viszont. A történelem mozgatórugói sohasem a homogén viseletűek, hanem a tarkán ábrázolt dezertőrök, kollaboránsok, megélhetési akadékoskodók. Aktualitásnak ennyi sem kevés.
BALOGH TIBOR
