A szerkesztők a meghökkentő gondolatairól ismert, népszerű francia történész és középkorszakértő, Jacques Le Goff szavait idézik mottóként a dokumentum igazságáról és hazugságairól. Egy rövid bevezető és „szándéknyilatkozat” mellett ennyi Imre Zoltán és Ring Orsolya személyes hozzászólása ahhoz az ötszáz oldalnyi anyaghoz, amelyet elénk tárnak. Nem elbizonytalanítani akarják az olvasót, inkább arra próbálják rávenni, hogy maga is tegye félre naivságát és passzivitását. A hátborzongató anyag böngészése aktív részvételt kíván. Nem lehet pipafüst és teázgatás mellett, egy kényelmes fotelben lapozgatni. Még azt is el tudom képzelni, hogy egynémely indulatosabb – és netán némileg érintett – személy időnként földhöz vágja, hogy aztán lecsillapodva újból kézbe vegye. Dührohamok nélkül nem lehet végigolvasni.
Régi rossz szokásom szerint először „mazsolázgattam” a terjedelmes anyagban, kikeresve a tartalomjegyzékben a sikamlósabb iratokat. Aztán hamar rájöttem, hogy nem az egykori Színházi Élet „Tudja maga, Intim Pista?” rovatát tartom a kezemben (bár egynémely írás kísértetiesen ezt sugallja), hanem tragikus és tragikomikus helyzetekben bővelkedő színháztörténetet olvasok. Ez a színháztörténet 1956. december 5-én kezdődik és 1988. október 31-én ér véget. Minden szava hiteles, hiszen korabeli levelek, beadványok, jelentések (ezen belül ki-, be- és feljelentések), hivatalos és félhivatalos akták, leiratok, utasítások, előterjesztések, határozatok, jegyzőkönyvek gyűjteménye. Az anyagok között vannak nagy horderejű, a Nemzeti Színház és az egész magyar színházművészet sorsát befolyásoló ügyiratok és pitiáner egyéni érdekek érvényesítéséért kuncsorgó fogalmazványok. Van benne mindenféle, amiből egy színház élete áll: karrierépítés, önigazolás, törtetés és a levelezőpartner, a vonal másik végén elhelyezkedő felettes hatóság néha atyáskodó, néha aktatologató válaszai, pótcselekvései, intézkedései.
Annak ellenére, hogy a harminckét év eseményeinek bemutatásában komoly hiátusokat találunk, feltételezem, hogy a szerkesztők teljességre törekedtek. A történet hiányzó fordulatai, amelyekről nyilván nem találtak anyagot a közgyűjteményekben, levéltárakban és kézirattárakban, önmagukért beszélnek. Amikor a hivatal nem reagál valamely gondolatra, egy színpadi dialógus válaszra nem méltatott replikájának drámaisága izzik fel a könyv lapjain. Pompás színpadi helyzet: a kérésre, kérdésre, javaslatra a magas hivatal nem ad választ. Elengedi a füle mellett. (Legyünk persze a mottó figyelmeztetése ellenére naivak, és tételezzük fel jóhiszeműen, hogy a válasz más módon, telefonon, vagy személyes beszélgetésben érkezett, amelyről nem maradt írásos dokumentum.)
Tudomásom szerint a kötet szerkesztői olyan életkorúak, hogy a választott időszak történelem a számukra. Ez a körülmény képes fokozni az összeállítás nyomasztó erejét. Tárgyilagosak tudtak maradni a rendelkezésre álló iratok vizsgálatánál; a válogatás így megőrzi a dokumentumok legfőbb műfaji sajátosságát: a szenvtelenséget, és csak az olvasó képzeletében válik drámaivá. Imre Zoltán és Ring Orsolya bizonyára jól ismeri és tanulmányozta Pukánszkyné Kádár Jolán A Nemzeti Színház százéves története című 1938-ban megjelent munkáját, amelynek második kötete hasonló szellemben mutatja be a Nemzeti Színház küzdelmes történetét a megalakulás előzményeitől a centenáriumig. (Külön elemzést érdemelne a két korszak csatározásainak összevetése a dokumentumok tükrében és a kísérteties analógiák kiemelésével.)
A Szigorúan bizalmas című dokumentumgyűjteménynek vannak tragikus hősei, áldozatai, szánalmas, ellenszenves „negatív” karakterei, és vannak olyan meghatározó szereplői, akik sérületlen gerinccel tudtak túllépni a rájuk osztott szerep nyomán bekövetkezett, elkerülhetetlen kudarcokon. A történet legtragikusabb hőse Marton Endre. Ő belehalt a hivatal packázásaiba. Ez már természetesen nem tartozik a könyv tárgyához. Személyes sorsa a kötet lapjain akkor ér véget, amikor a leváltását bejelentő társulati ülést kénytelen elnökként végigstatisztálni. Kiszemelt utódja néhány héttel korábban a miniszterhelyettesnek írott levelében még kijelenti ugyan, hogy „nyugdíjasként való foglalkoztatása elöl – adott keretek között – nem zárkózom el”, de erre nem kerül sor. Hivatali berkekben az írásban megfogalmazott ígéret éppúgy nem kötelez semmire, mint az adott szó.
A könyv lapjain kibontakozó tragikomédiának olyan ellentmondásos mellékszereplői is vannak, mint Szakáts Miklós és egy titokzatos ismeretlen, bizonyos Fekete Gyula. Szakáts mindössze három jelentéssel szerepel a könyvben, melyeket „Cyrano” fedőnévvel írt a Belügyminisztérium II/5-e alosztályának, de írásaiban a besúgó elképesztő szereptévesztésének lehetünk tanúi: nemcsak a színházak műsortervét értékeli, de a ráosztott szerep hatására már-már az apparátus fontos, feletteseivel és tartótisztjeivel egyenrangú tagjának képzeli magát. Még a Vígszínház leendő főrendezőjének személyére is javaslatot tesz.
Ennek a bizarr Rosencrantz&Guildenstern-kettősnek a másik tagját, aki „Fekete Gyula” fedőnéven írta hangulatjelentéseit, máig nem sikerült azonosítani. Úgy elbújt a szerepe mögé, hogy az igazi bennfentesek is csak tétova találgatásokba mernek bocsátkozni kilétét illetően. Az inkább Tom Stoppard, semmint Shakespeare tollára kívánkozó téma nélkülözhetetlen epizodistái ők; a „cselekvés fővonalától” kissé távolabb eső jelenlétük idegeket borzolóan egészíti ki a vezérmotívumot, akár egy mesterien komponált zeneművet a váratlan pillanatokban felbukkanó melléktéma. Hangvételük egyetlen pillanatra sem tér el a darab „tonális centrumától”: kényszerpályájukon hitelesen és meggyőződéssel szólalnak meg, mint a birodalmi apparátus megbízható építőelemei.
A szövegek nem nyomdakészek. A szerkesztők megőrizték a diktálás közben előforduló hibákat és a jegyzőkönyvvezetők félrehallásait. A kozmetikázatlan szövegek nyomán tökéletes jellemrajzok bontakoznak ki előttünk. Ezekhez az olvasó hozzáadhatja a saját ismereteit, tapasztalatait, véleményét. Én például azt, hogy Szakáts Miklóst éppen akkoriban ismertem meg személyesen, amikor az első jelentéseit írta. Tudtam róla, hogy tagja volt a Színházművészeti Szövetség Forradalmi Bizottságának, amiért 1957 elején letartóztatták. Később a kistarcsai internálótáborba került. Valószínűleg itt szervezték be.
Személyiségében mindig volt valamiféle rejtőzködés. Soha politikáról nem beszélt, de mindenki tudta róla, hogy a felkelés elkötelezett híve volt 1956-ban. Máig őrzöm annak a Szent Johanna-előadásnak az emlékét, amelyen ő a függöny előtt elmondta a Szózatot. Kétsoros öltönyének hajtókáján hatalmas nemzetiszínű kokárdát viselt. Aki nem élt még át forradalmi időket, nem tudja elképzelni, milyen hatást váltott ki; percekig tombolt a közönség, dübörgött a taps. Aztán elkezdődött az előadás. Ő magára öltötte darabbeli szerepe, Warwick gróf kosztümjét. De aznap délután (mert este még kijárási tilalom volt) nem a szokásos Szent Johannát láttuk. A közönség nem ült ölbe tett kézzel, hogy megnézze, miként játszanak egy krónikás színművet a Szent István körúton. Bernard Shaw segítségével aktuális politikai színházat csináltunk. Mi nézők a nézőtéren, a színészek pedig fent a színpadon. Már az első kép végén hihetetlen hatása volt Johanna szavainak: „Megéritek azt a napot, hogy egyetlen szál angol katona sem lesz francia földön!” Milyen jó, hogy mindnyájan kijártuk a vastapsiskolát. Azon az 1956-os késő őszi délutánon a dicső vezérek és a bölcs tanítómesterek helyett tökéletes összeszokottságban önmagunkat ünnepelhettük.
Ahogy most a Szigorúan bizalmas című kötetből megtudhatom, alig egy évvel később a szabadlábra helyezett Szakáts Miklós, a lánglelkű forradalmár megírta első jelentéseit a Belügyminisztérium II/5-e ügyosztályának. Benne többször felhívja elöljárói figyelmét az „ellenzéki színház” veszélyeire. És sokszor, nagyon sokszor írja le azt a szót, hogy ellenforradalom. Többször, mint ahányszor felettesei elvárták tőle.
Egy keserves időszak színháztörténetébe avatja be az olvasót Imre Zoltán és Ring Orsolya összeállítása. Ez a színháztörténet nem a bemutatókról, a sikerekről meg a bukásokról szól. Azt tudhatjuk meg belőle, ami a színfalak mögött zajlott 1956 és 1988 között. „A dokumentum emlékmű” – mondja a mottóul választott Jacques Le Goff-idézet. Olyan emlékmű ez a könyv, amelynek igazsága sok-sok egymás mellé rakott mellébeszélés, hazugság és árulás nyomán derül ki.
BALOGH GÉZA
