Noha az idei Szegedi Szabadtéri Játékok nyitó előadása előtt impozáns statisztikát hallhattunk Madách művének a rendezvénysorozat történetében játszott szerepéről, nagyon rég nem találkozhatott a Tragédiával a nyári játékok publikuma (alighanem az a Vámos László-rendezés szerepelt utoljára a repertoáron, melyet én még gyermekként láttam). Sőt, hosszú évek óta jórészt csak a zenés műfaj nagyjai (és kisebbjei) tekinthetők meg a Dóm téren. Vagyis a születésnap nem csak formálisan vált ünneppé: a „próza” tért vissza a Játékokra, aminek nem lehet eléggé örülni.
A rendezésre pedig azt a Vidnyánszky Attilát kérték fel, aki már két eredeti, izgalmas, fontos kérdéseket feszegető Tragédia-interpretációt is letett az asztalra. Mindkét korábbi előadásban markáns formai ötlet segítette a kérdések mind hatásosabb feltevését. Az első, mely a kilencvenes évek végén készült, egy lámpa körül játszódott, az Úr és Ádám szerepét ugyanaz a színész (Varga József) alakította, Luciferrel (Trill Zsolt) való egymásnak feszülésük így mélyen ambivalens jelentéstartalommal bírt. A lámpa pedig nem csupán szimbolikus díszként, de hangsúlyos használati tárgyként is szolgált, s miként szinte egymaga világította be a színt, úgy tette a rendezés általam korábban soha nem tapasztalt módon érdekessé, feszültté a történelmi színeket keretező jeleneteket. A néhány évvel ezelőtti második rendezés (melyet sajnos csak DVD-felvételen láttam) sokat merített a korábbiból, de tágította az értelmezési tartományt és jóval komplexebb vizuális élményt adott. Ez hangsúlyozottan szabadtéri előadásként valósult meg (Gyulán és Zsámbékon játszották), s a fény helyett (vagy inkább mellett, hiszen bámulatosan szép képeket is láthattunk) a föld játszotta a főszerepet. A szereplők folyamatosan ástak; a történelem útvesztője mélységeket, magasságokat, kupacokat, sírokat képzett, a történelmi színek gyakorlatilag egymásba olvadtak, a hangsúly a kollektív létezés metafizikai kérdéseire került.
E két rendezés kulcsfontosságú rekvizitumait a mostani előadás is megidézi: a Dóm tér hatalmas színpadára rákerül a földkupac és a lámpa is. Mindkettőnek jut egy-egy fontos jelenet: a lámpának későn, az Űr-színben, a földnek viszont közvetlenül a játék elején. „Hová lett énem zárt egyénisége?” – ezzel a harmadik színből kiemelt, de múlt időbe tett mondattal kezdődik az előadás, s az első emberpár mellett maga az emberiség is megjelenik mint örök munkás, akinek munkája persze valamiként biztosan alakítja a történelmet. Ám a gondolat itt félbemarad, s a föld is inkább mementóként van jelen (még ha fizikai értelemben sokat foglalkoznak is vele: húzzák, vonják, cibálják). És ez voltaképpen jellemző az előadás egészére is: sok benne a kezdemény, de az előző két bemutató gondolati rendszerét továbbépíteni tudó, nóvum értékű gondolat, illetve gondolati ív számomra nem rajzolódik ki. A forma természetesen alkalmazkodik a Dóm tér kívánalmaihoz: Olekszandr Bilozub monumentális, de jól bejátszható teret készíttetett. A középpontban hatalmas pergamen, mely középen felhasadt: itt láthatjuk a történelem forgószínpadát, ahol minden helyet és kort annak jellegzetes, szimbolikus rekvizituma emel ki vizuálisan is. A pergamen mellett mindkét oldalon amfiteátrumszerű tér húzódik; a tömeg gyakran itt tartózkodik, itt szemléli az eseményeket, vagy innen lép be a játékba. A pergamen először élesen, majd enyhébben lejt, így egy bizonyos hosszon felfelé is lehet futni rajta, s a luciferi lázadás lehetetlenségét tökéletesen fejezi ki az a mozzanat, amikor Trill Zsolt heroikus erőfeszítéssel túlfut azon a ponton, melyet távoli nézői szem a lehetséges végpontnak tart – hogy aztán földre huppanjon, s csússzon lefelé. Vidnyánszky nem téveszti össze a látványt a puszta hatáskeltéssel; nincs tűzijáték, látványos vizuális petárda, ám a pergamen és a történelmi forgószínpad meghatározta képi világ igen erőteljes. Rést csak azok az elemek ütnek rajta, melyek valószínűleg egyfajta naiv szakralitást lennének hivatottak tükrözni: a festett angyalok, lovak stb. – ezek egyszerűen setesután néznek ki. A rendező ezúttal is magabiztosan mozgatja a tömeget, ami a hatalmas térben igazán fontos – s mégis: azok a jelenetek a hangsúlyosabbak, sikerültebbek, amelyekben kevés szereplő van színen. Feltűnő, hogy mennyivel erőteljesebb a szinte kamara jellegűvé változtatott bizánci szín a roppant mozgalmas (de számomra teljes mértékben követhetetlen) rómainál, az alig néhány szereplős prágai jelenetek pedig színészi szempontból egyértelműen az előadás legszínesebb és legszuggesztívebb részei. (Ami nem mellesleg még egy érv arra, hogy a Dóm tér távolról sem csak a zenét bírja el.)
Vidnyánszky meghatározó ötlete, hogy a történelmi színek jelentős részében Ádám külső szemlélőként van jelen, vagyis a történelmi szerepet más színész játssza. Erről többségünk valószínűleg Ruszt József legendás (83-as) rendezésére asszociál ugyan, de aligha elvárás, hogy Vidnyánszky (vagy bármely más, a jövőben hasonló megoldást választó rendező) dialógusba kezdjen a hajdani előadással. Ám e játékötlet számomra ezúttal formális maradt: sem azt nem éreztem jelentésesnek, hogy a színek egy részében Éva is külső szemlélőként van jelen, sem azt, hogy az aktív/passzív Ádám kettőssége mégis megtörik legalább egy jelenet erejéig (Rómáról tényleg nem merek nyilatkozni). Nyilvánvaló, hogy Tankréd alakja fontos a rendezőnek – nem csupán abból, hogy a szerepet az „eredeti” Ádám, azaz Rátóti Zoltán játssza, hanem abból is, hogy Tankréd kardja a következő jelenetekben is Rátótinál marad –, de én nem tudtam olyan értelmezési kulcsot találni, mely ennek jelentőségére rávilágított volna. Ám ha ellentmondásos is a szerepkettőzésre építő játékötlet, helyenként igazán szép megoldások következnek belőle: Éva például az eszkimó-jelenetben is kívülálló marad, így Ádám nem is ismerheti fel benne asszonyát. És a szokottnál több formátumos alakításra is lehetőség nyílik – más kérdés, hogy a szereplők egyike-másika szinte elvész a mozgalmasabb jelenetek forgatagában. Blaskó Péternek viszont még a római kavargást is sikerül megállítania, s Péter apostolként egyszerre üti meg az evilági és a túlvilági bölcsesség hangjait. Cserhalmi György Keplerként csendesen, mégis roppant erőteljesen szólaltatja meg a fájdalmas rezignáció szólamát, de egyszersmind átélhetővé teszi a javakorabeli férfi mind reménytelenebb szerelmét is. Igazán sokszínű érzelmeket mutat kettősük az Évát mindvégig gazdagon, árnyaltan játszó Ónodi Eszterrel. A két főszereplő közül Ádám értelemszerűen egyszínűbb figura: Rátóti Zoltán alakítása a javíthatatlan idealista mind kétségbeesettebb lelkesedését mutatja érzékletesen, a Lucifer alakját immáron a harmadik Vidnyánszky-rendezésben is megtestesítő Trill Zsolt pedig a szenvedélyes igazságkereső és a hűvös intellektus színeit sokrétűen variálva, fizikai értelemben is óriási energiákat mozgósítva válik a játék motorjává.
Ám a történelmi színek egy részében e színészi energiák s a szokás szerint roppant precízen és nagy munkabírással dolgozó beregszászi/debreceni társulat teljesítménye sem elegendőek ahhoz, hogy a hosszadalmas, lassan pergő jelenetek élményszerűvé váljanak és mélyebb jelentéssel telítődjenek. Keveset tud ezen változtatni a valóban erőteljes hatású zárókép, melyben az Úr leszáll közénk a magasból, leveti fényes köpönyegét – alatta ugyanaz a munkásruha, mint a többieken –, s ő is beáll a sorba. A legendás utolsó mondatot (az előző két bemutatóhoz hasonlóan) már nem az Úr mondja az embernek, hanem az ember önmagának – kórusban, de olyan kórusban, melyből az egyének hangjai is kiválnak. Ha innen nézzük, a játék tétje nem a feleselés a transzcendenciával, hanem a hétköznapok magányosan, de mégis közösségben megvívott küzdelme és reménye. Ám ezt az értelmezési lehetőséget korábban az előadásnak távolról sem minden eleme támogatta. Meglehet, ebben az időfaktor is szerepet játszik; Vidnyánszky nyári (gyakran előbemutatóként megvalósuló) előadásairól távolról sem állítható, hogy mindig elkészülnének a bemutatóra. Hogy így van-e, arra lehet, hogy rövidesen választ kapunk: a debreceni Csokonai Színház jövő évi műsortervében mindenesetre szerepel a Vidnyánszky Attila által rendezendő Az ember tragédiája.
URBÁN BALÁZS
