Az ember tragédiája – az első kiadás 150. évfordulójára emlékeztető – ünnepi nyitányával vette kezdetét a Szegedi Szabadtéri Játékok 80., jubileumi évada. A drámai költemény színpadra állítása eleve embert próbáló feladat, de a monumentális-szakrális helyszín is inkább hátrányt, semmint előnyt jelentett a rendező, Vidnyánszky Attila számára.
A Tragédia mindenesetre gesztusértékű választás, hiszen a zenés produkciók – operák, operettek és musicalek – közepette egyedül a Madách-klasszikus képviseli a rendezvényen a prózai színházat. (Ettől függetlenül a drámai költemény plakátja tévesen hirdette, hogy a Tragédia műfaja próza, bár hozzá kell tenni, hogy a zenés, illetve prózai tagozat megkülönböztetésére vonatkozó színházi terminológia kifejezetten félrevezető.) Az egyoldalú, felhígult, tendenciózus műsor kialakulását azonban nem elsősorban a – gazdasági szempontokat is figyelembe vevő – szervezőkön kell számon kérni. Egész egyszerűen a szabadtéri nagyszínpadok evolúciója a zenés színháznak kedvez, amit Az ember tragédiája ideális esetben is nehezen cáfolhatna meg.
Nem arról van szó, hogy a Tragédiát ne lehetne jól megrendezni a Dóm téren, hiszen a drámai költemény olyan sűrű epikus anyagot mozgat, ami színpadi nyelvre fordítva látványos, szimbolikus előadással kecsegtet, ugyanakkor a szöveg rétegzettsége, filozofikussága, illetve az öntudatára ébredt Ádám és Éva egymásra eszmélésének intimitása már-már kamaraszínpadért kiált.
Vidnyánszky Attila és a tervező, Olekszandr Bilozub részint az Úr szakállára, részint az emberiség történetét jelképező pergamenre emlékeztető díszletet álmodtak a színpadra – közepén, nem túl eredeti módon, a színek közötti váltást garantáló forgó egységgel. Pedig a díszlet korántsem légből kapott, hiszen Az ember tragédiája egyik alapvetését vizualizálja: Isten (a) saját szakállára teremtette az embert.
Az előadást még akkor is ez a luciferi vád mozgatja, ha a Dóm téri produkció semmivel sem pesszimistább a szokottnál, jóllehet a Tragédia bebetonozott értelmezése, a történeti színek kompozícióját meghatározó hegeli triáda (tézis, antitézis, szintézis) másra aligha adna teret. Az egyébként kreatív alkotómunka által létrejött előadás ennek jegyében valósul meg, majd ugyanennek áldozatul is esik.
Becsülettel zajlanak a történelmi színek: Ádám – alteregói révén – megkettőződik, így nézőpontja egyszerre külső és belső, a színpad valóban élettel teli, a statiszták lelkesedésére nem lehet panasz, az aláfestő zenék sem hangsúlyosak vagy fülbemászóak annyira, hogy magukra tereljék a figyelmet, mégis, a történeti színek egyediségét szinte csak a látvány garantálja.
A teret a központi szerepet játszó földhalom szabdalja. A szétterített humusz kerülgetésének körkörössége, céltalansága Lucifer szavaira rímelve – „Nem az idő halad: mi változunk” – minden történelmit és történelmet megkérdőjelez. Ennek jegyében zajlik Ádám utazása is, hiszen az egyiptomi színtől kezdődően újabb és újabb díszletelemek rakódnak a földkupacra – mintegy a palimpszeszként elképzelt emberi tudás kifejezéséül –, egészen a kilencedik, párizsi színig, mire elkészül a korábbi szakaszok egy-egy jellemzőjéből kirajzolódó nagy, illuzórikus mű: a megtalált eszmét, a francia forradalom szellemét jelképező nemzetiszín kokárda.
Persze az álomnak vége szakad, és a színek helyét a rideg, komor, sötét árnyalatok veszik át. Éppen az árnyjáték az egyik leglátványosabb, legemlékezetesebb mozzanata az előadásnak: az emberiség sorsának megpecsételődése után Lucifer ördögi árnya vetül Isten szakállára, oda, ahová majd a levegőben (értsd: az űrben), egy harangformájú lámpaburán himbálódzó, pislákoló fényt hozó Ádám – ingát mintázó – alakja is fog.
Ekkorra már hideg van és meglehetősen sötét, azok tehát, akik a nézőtéren a kabát és a pokróc életmentő párosából valamelyiket nélkülözik, garantáltan átélik, a bőrükön tapasztalják meg Ádám magára hagyatottságát. Banálisan hangzik, de a szabadtériség efféle üröme-öröme az előadás szerves részeként – mintha az időjárás a rendező határozott utasítására igazodna a világűr és az eszkimók lakta kihűlt Föld hőmérsékletéhez – esztétikai tényezővé növi ki magát. Jóllehet a direktor hatásköre valamelyest korlátozott a teremtőéhez képest, az analógia mégis igazolódni látszik, hiszen a látványra egyoldalúan koncentráló Tragédia-rendezéssel voltaképp Vidnyánszky Attila is saját szakállára dolgozott.
A hatalmas tér ugyanis hangosítást igényel, de a kiváló minőségű akusztika éppen a tájékozódást lehetetleníti el, márpedig a színészek arcjátéka is inkább sejthető, mint látható, ezért a főszereplők és mondataik sokszor elvesznek a tömegben. Némi rosszindulattal úgy tűnhetne, hogy a kivetítőkön követhető jeltolmács a szövegértést segíti, pedig valójában a 90 decibel Project részeként a siketek és nagyothallók számára igyekszik élvezhetőbbé tenni az előadást – szép gesztus. (Ennek mintájára talán javítana a szabadtéri produkciók befogadhatóságán, ha az előadások bizonyos részlete valós időben, a kivetítőn is megjelenne)
Érthető, hogy az impozáns színpad és a jelképes történelmi korok tablói mozgalmas, sokszereplős koncepciót követelnek, a közel négyezer néző pedig hangosítást, így viszont a luciferi diszharmónia közepette Rátóti Zoltán bölcs, érett Ádámjából és Ónodi Eszter egyszerű, természetes Évájából alig észlelni (látni-hallani) valamit, következésképp a szűk négyórás produkció során a színészi játék ritkán érzékelhető. Az alakítások színpadon rekedtsége pedig alaposan hozzájárul a szöveg elsikkadásához: az üresen csengő sorok kakofóniájából leginkább a szállóigévé vált mondatok hallatszódnak ki.
Üdítő kivételt képez ez alól a női mellékszereplők zömét harsányan eljátszó Szűcs Nelli és a Lucifer szerepében brillírozó Trill Zsolt incselkedése, amiért a közönség roppant hálás. Trill karakterformálása a kvázi-főszerepben – mintha csak az ördög komédiája zajlana – valóban kiemelkedő, hiszen fekete sodronyingében (jelmez szintén Olekszandr Bilozub), kígyót idéző mozgásával, már-már a gravitációval (értsd: az Úrral) is dacoló lendületével energikus, minden ízében átélt Lucifer-alakítás, amely új mércét állít fel.
Az athéni szín Ádámjának (Gáspár Sándor), a londoni szín énekesének (Hobo), és az Úr (Varga József) visszafogottságához képest az egyaránt átszellemült Kepler (Cserhalmi György) és Péter apostol (Blaskó Péter ) is mágnesként vonzza a tekintetet, jóllehet ebben az előbbi elvarázsoltsága, illetve utóbbi rendteremtése okán kiüresedett színpadnak is komoly szerepe van. Néhány ilyen, és ehhez hasonló – a dramaturgia kényes pontjain alkalmazott, fókuszáló – megoldás klasszisokkal jobbá tehette volna az előadást.
Ez a Tragédia a Dóm térre készült, és bár a körülmények a produkció ellen dolgoztak (jóllehet a szabadtéri színpad adottságai senkit sem érhettek meglepetésként), úgy tűnik, az előadásban nem sok tartalék maradt.
Ideális esetben a cél szentesíti az eszközt, ehhez képest itt és most mintha az eszköz terelte volna el a figyelmet magáról a célról: a történelmi korszakok impozáns tablókká formálása mellett a szövegre és a feszültség megteremtésére már nem maradt kellő idő és energia, ezért Az ember tragédiája azok számára marad jó értelemben véve emlékezetes, akik az előadás kedvéért felfrissítették Madách sorait. A nézők többsége azonban küzdött, a rendező pedig bízhat: leginkább a következő évadra tervezett debreceni Tragédia-bemutató sikerében.
