A Szegedi Szabadtérin A víg özvegy előadásának egyetlen szóra érdemes eseménye Zeke Edit díszlete. Valamiféle háborúban ledőlt és háromfelé szakadt Eiffel-torony terpeszkedik a hatalmas színpadon, mögötte szokványos nagyvárosi táj takarja a dóm homlokzatát. Nyilván Párizs, bár ezt a legtöbb néző, mondjuk, aki a nyolcadik sornál távolabb ül, legfeljebb csak kitalálhatja. És bizonyára ki is találja. Úgyhogy ez nem lenne baj. Az már inkább, hogy az ormótlan építmény ronda, idétlenül mozog, nem segíti, hanem akadályozza a játékot, és valamennyi helyszín illúzióját előre lerombolja. Mindezt persze felülírhatná az előadás. Értelmet adhatna a csúf, illúzióromboló környezetnek, tartalmassá tehetné a nehézkesen vagy éppen egyáltalán nem használható teret. Kozma Péter rendező azonban beéri a puszta jelzéssel. Mindössze közli, hogy a pontevedrói követségen folyó nemzetmentő örökösödési intrika hátterében alighanem világméretű háború dúl.

Ám ez a legkevésbé sem befolyásolja a derék pontevedrói álhazafiakat szerelmi és pénzügyi manővereik közben. Pontosabban nem ők nem vesznek tudomást a díszletből sejthető felfordulásról, hanem a játszók. Nem egy a katasztrófáról léhán megfeledkező, a világ, az emberiség gondját-baját magától könnyelműen elhárító társaságot játszanak, hanem úgy adják elő Lehár Ferenc első világháború előtti, a hazafias túlbuzgalommal frivolan, szabad szájúan csipkelődő operettjét, mintha a darabokra hullott torony mindössze mozgásukat korlátozó akadályként, esetleg gyorsan elfelejtendő kínos körülményként lenne jelen. Pedig irónia is van a díszlet tervezői elgondolásában. Középső része forog, s ha egyik oldalát mutatja, azon szabályos operettlépcső szolgál a primadonna meg a tánckar érkezéséhez, a másik oldal viszont – amely takarásban nyilvánvalóan technikai segítségül szolgál, ott mennek föl, akik aztán lejönnek – előrefordítva legfeljebb cselédlépcsőnek vélhető. Csakhogy a darabban nemigen jutnak szerephez cselédek. Az ide rendelt jelenetek így nemigen értelmezhetők. Igaz, egyébként sem tudható, hogy éppen mikor hol vagyunk. Ez ugyan többnyire nem is lenne fontos, de a történet szempontjából kulcsfontosságú pavilon esetében mégiscsak kínos, hogy teljességgel megoldhatatlan a rejtőzés, kukucskálás, ki-be szökés eseménysora.

Csákányi Eszter, Bajor Imre, Hernádi Judit és Molnár Piroska (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

A hatalmas díszlet egyébként a helyhez méltó táncok elől is elveszi a helyet, bár a koreográfiai invenció sem tombol igazán. Egyetlen, az operetti negéddel szembemenő mozgássor hagy maga után maradandó, bár nem éppen jó emléket, amikor négykézláb érkező férfiak állati vággyal, lihegve tapogatják a primadonnát, illusztrálandó az egyetemes nőéhséget. Ez a pillanat éppoly kevéssé van kapcsolatban az előadás egész hangulatával, szellemével, mint a díszlet. A játék ugyanis operettközhelyekből áll össze, illetve csak próbál összeállni. A sztárnévsor ugyanis csak a színlapon pompázik. A hatalmas színpadon éppen az nem érvényesül, ami a színjátszást művészetté tehetné. Bizonyos távolságból valójában teljesen mindegy, ki ágál a színen, feltételezve persze a minimális szakképzettséget. A három konzulnét játszó igazán karakteres színésznők, Molnár Piroska, Csákányi Eszter és Hernádi Judit alig észrevehetők. Csak a közhelyek, a nagy gesztusok, a minden egyéni színt, érdekességet, tartalmat nélkülöző általánosságok láthatók Vida Péter és Mészáros István, illetve Szacsvay László és Gárdai Gábor párosai esetében is. Igazán csak Haumann Péter hatalmas energiája tudja betölteni a játék- és a nézőteret, és Keszei Borbála bája képes áttörni a nagy távolságot. De amennyire elsikkadnak a vélhető erények, éppen annyira szembeötlőek a bosszantó hibák. Hogy a bonviván Kálmán Péter kopasz és pocakos, az persze megint csak betudható az operett dezilluzionálására tett erőfeszítések közé, csak éppen eredménye éppoly kevés, mint a díszleté és a kéjsóvár ebeket jelző mozgássoré. Bajor Imre visszafogottan is csak ripacskodással tűnik föl. És Herczenik Anna címszereplése is csalódást kelt, testalkata kissé vaskosabb a kelleténél, s ezen Vereckei Rita ruhái csöppet sem segítenek, alakításában pedig nyoma nincs annak a játékintelligenciának, amit Pintér Béla Tündöklő középszerében láthattunk tőle.

Mindeközben a zene és az ének úgy dől a hangfalakból, mintha a színpadon mi sem történne. Igaz, az operett illúzió és dezillúzió közötti reménytelenül ötlettelen küzdelmén kívül valójában más nem is történik.

ZAPPE LÁSZLÓ