Az idei POSZT-nak volt egy nagy találmánya: a művészbejáró előtti parkoló fesztiválklubbá alakítása. Jóllehet a Király utcai Roxy Café a maga árnyas, zegzugos kerthelyiségével igazán hangulatos, de a díszletraktárból származó szedett-vedett bútorokkal berendezett, frissen kialakított átmeneti klub amellett, hogy egyszerre volt fedett és szabadtéri, kötetlenebb, spontánabb együttlétek, találkozások lehetőségét teremtette meg, mint egy mégoly kellemes vendéglátó-ipari egység. S a korábbi, hasonló erényekkel bíró fesztiválklubokkal – a Sörsátorral, később a Dantéval majd a Kultúrkerttel – szemben még az az előnye is megvolt, hogy szinte tapodtat se kellett mennie az oda igyekvőnek – kilépve a színházból máris ott volt.

E remek megoldás sem bizonyult azonban elegendőnek a jó hangulathoz, a XI. POSZT-ra óhatatlanul rányomta bélyegét az egész országra jellemző feszültség, bizonytalanságérzet.

A POSZT játékszabályainak újragondolása 10 év s a Jordán Tamás és Simon István leköszönésével szükségszerűvé lett vezetőváltás után természetesen már önmagában is egy bizonytalansági tényező, de hogy nem a tervezés izgalma lett úrrá az egybegyűlteken, sokkal inkább az aggodalmas apátia vagy a szimpla rosszkedv egyfelől, feszült arrogancia másfelől, annak oka a játékszabályok közegen, szakmán kívül kerülésének több mint veszélye.

A fesztiválzáró beszélgetésen maga Márta István, a POSZT megbízott művészeti vezetője és „jövőelőkészítője” – ahogyan ő fogalmazott – is reflektált a tapintható rossz hangulatra, mondván, véget kellene vetni a szakma megosztottságának. Ehhez azonban, mondtam-mondom én, mindenekelőtt tudatosítani kell, miféle megosztottságról van szó. Nem tehetünk úgy, mintha nem volna nyilvánvaló, hogy a Magyar Teátrumi Társaság megalakulásával nem szakmai, hanem politikai polarizálódás ment végbe az elmúlt három évben a színházi szakmában. Azzal, hogy a Magyar Teátrumi Társaság egy politikai párt, a Fidesz honlapján lépett először a nyilvánosság elé még az előző kormány idején, egyértelműen politikai elkötelezettségét deklarálta, s deklarálja ma is, amikor például a meglehetősen egyoldalú tusnádfürdői politikai rendezvényen részt vesz.

A színházi szakma politikai megosztottsága természetesen nem egyik napról a másikra következett be, az árok 2002 óta, Orbán Viktor első választási veresége óta folyamatosan mélyül, mind a társadalomban, mind a szakmában. Jordán Tamás a maga szellemes, toleráns módján már a 2002-es II. POSZT-on reagált erre a sajnálatos jelenségre, amikor is egy este képletesen elástuk a csatabárdot a Mecsek oldalában, demonstrálandó, hogy a színpadon értelmetlen és lehetetlen az a dühödt politikai szembenállás, ami a közéletet jellemzi. Most, a XI. POSZT díszvendégeként a róla szóló kiállítás megnyitóján már csak mint az egykori gyermekded illúzió megnyilvánulását idézhette az ünnepelt e barátságos gesztust – azóta sokkal durvábbak lettek a viszonyok. Amikor májusban Blaskó Péter örvendetesen és tiszteletre méltóan kiállt Alföldi Róbert mellett a Nemzeti Színház Tragédia-előadását ért szélsőjobboldali támadásokkal szemben, nyilván nem is sejtette, neki magának is mekkora szerepe van abban, hogy idáig fajultak a dolgok. Hiszen a szakma javaslatára megítélt Kossuth-díj visszautasítása a Gyurcsány-kormány idején egyértelműen politikai gesztus volt részéről, egyszersmind annak a szakmai közvéleménynek a semmibevétele, amelynek értéktudatában világnézetre, pártszimpátiára, felekezetre való tekintet nélkül megérdemelte az állami elismerést, mondhatni járt neki. Egyszerűen a művészi formátuma okán. A miskolci évek felejthetetlen alakításai, később a Katona-béli majd a Nemzeti színházi remeklései, meghatározó művészi teljesítménye okán. A visszautasítással nem pusztán keserűséget okozott azoknak, akik lélekben és valóságosan is megszavazták a díjat, hanem éppen azt a szemléletet erősítette Blaskó Péter, amellyel szemben most kénytelen volt színháza, kollégái és saját művészi munkája védelmére kelni – a művészi szabadságot, függetlenséget, a szakmaiságot, a szakszerűséget a politikának alárendelő mentalitást. És azt a szellemiséget utasította el, amely – tisztelve a minőséget – felül tudott emelkedni az eltérő politikai irányultságon. (A felülemelkedés lehetőségére Jordán Tamásnak most is volt egy szellemes anekdotája a róla szóló kiállítás megnyitóján. Eszerint Hollósi Frigyes bement a Nemzeti Színház büféjébe, és meglátván kollégáját, aki az előző napi Fidesz-nagygyűlésen így mutatkozott be: Jó napot kívánok, XY vagyok, hajrá Magyarország, hajrá magyarok!, szóval Hollósi odament a kollégához, meghajolt és így szólt: Jó napot kívánok, Hollósi Frigyes vagyok, hajrá Mester, hajrá Margarita!)

Valami ilyesmi érvényesült a POSZT születésekor is, amikor Jordán Tamás a szocialista vezetésű városé mellett a Fidesz-kormány irányította kulturális tárca támogatását is meg tudna nyerni az ügynek. (És ilyesmi tudott érvényesülni akkor, amikor a Medgyessy-kormány a kulturális tárcánál megtartotta az előző, Fidesz-éra államtitkárát, Baán Lászlót, egyszerűen azért, mert értette a dolgát.) Normális körülmények között ez a természetes. Hogy a személyes politikai és pártpreferenciák (amikkel magától értetődően mindenki rendelkezik) a maguk helyén – például a szavazófülkékben, politikai demonstrációkon, politikai vitákban – érvényesíttetnek, szakmai-művészi kérdésekben nem. Szakmai-művészi kérdésekben kizárólag a szakszerűségnek, a szakmaiságnak, a minőségelvnek szabadna érvényesülnie. Magyarországon jó ideje nincsenek normális körülmények – ezt a szakmai szempontokat rendre figyelmen kívül hagyó színházigazgatói kinevezések is ékesen bizonyítják –, a Teátrumi Társaság összetétele ebből a szempontból is árulkodó, miként felülreprezentáltsága is az újjáalakított, immár felkért, nem delegált tagokból álló Színházművészeti Bizottságban. Ezek a jelenségek a legkevésbé sem a konszenzuskeresés irányába mutatnak, ahogy Vidnyánszky Attila elhíresült székborogatása sem a POSZT-on, amikor is a szakmai beszélgetés egy megszólalásán felbőszült rendező – mint ismeretes – kirúgta maga alól a széket és elrohant, olyannyira, hogy a független színházak helyzetéről, jövőjéről tartott délutáni beszélgetésre sem tért vissza, ahol pedig a Magyar Teátrumi Társaság elnökeként kellett volna a függetlenekétől markánsan eltérő álláspontját szembesítenie az érdekeltekével. Egy magát szakmainak valló szervezet vezetőjeként ezt egyszerűen nem engedhetné meg magának, művészként pedig kvalitásai, talentuma, formátuma okán teljesen fölöslegesek az efféle gesztusok.

Akik csak a szemléleti azonosság közegében hajlandóak vagy képesek megnyilvánulni, vajon hogy képzelik a megosztottság megszüntetését? – súlyos kérdése maradt ez nemcsak a POSZT-nak, de a színházi szakmának, no meg a magyar közélet egészének is; az einstand nem tűnik a konszenzuskeresés célravezető formájának.

Amúgy nem vitatom e szakmai beszélgetések olykor adrenalinszint-emelő voltát; sokat segítene, ha tisztázódna végre a műfaj: közönségtalálkozóban gondolkodnak-e a szervezők, ahol a „civil” nézők is elmondhatják észrevételeiket, benyomásaikat, élményeiket, és kérdezhetnek is akár az alkotóktól, vagy valóban szakmai beszélgetésekről volna szó, ahol a szakmaiság, a szakszerűség a meghatározó – utóbbi esetben a moderátor forszírozott kérdései is fölöslegesnek tetszenek. Nem úgy maga a moderátor intézménye, akinek elsősorban megfelelő közeget kell tudnia teremteni a beszélgetéshez, vagyis hangulatot, teret stb.

Évek óta ámulva figyelem: színházi szakemberek hogy nem értik, hogy például a tér elrendezése mennyire meghatározója lehet egy ilyen beszélgetés hangulatának. Hogy a frontális elhelyezkedés ab ovo mást sugall, mint egy kör, amelyben senki nem beszél a másik hátának, mindenki látja a többiek arcát, tekintetét. Szomorú volt látni ez ügyben idén Kisvárdán a visszarendeződést, ahol sok-sok év után újra sikerült a látottakat értékelő kritikus(ok)nak szembekerülni(ük) – mármint fizikailag – a publikumként elhelyezkedő alkotókkal és többiekkel, s a hozzászólók arccal az asztalkánál ülő(k) felé, egymás hátának szegezve tették meg a mögöttük lévő sorok számára ez okból gyakran hallhatatlan észrevételeiket. Pedig ebben még csak politika sincs, ez színtisztán szakmai kérdés, vagy mi.

SZŰCS KATALIN ÁGNES