Hogy nem olyan volt a paripa, mint reméltük, és nem jutott elég fegyver, azt ugyancsak érzékelhettük. Ami kárpótlást jelenthetett, az az egész várost elárasztó hársfaillat.Nemcsak az ódon házak udvarán véletlenül ittfelejtett öregek, de a Széchenyi tér oldalán az alig izmosodó ifjú fák is ontották boldogsághormonnal telített virágszagukat.
AXI. POSZT vizuális kínálata is szerényebb volt az előző évinél, a tárlatok számát tekintve is. A Király utca lett volna a legfőbb helyszín. A Palatinus Hotel kirakatában – volt söröző, írták – Díszvendégünk: Jordán Tamás, hirdette a cím, de képek csak a szálló négy ablakában voltak.Innen-onnan válogatott fényképeket és az újságcikkek stencilmásolatait láthattuk. Stencilmásolatait – írom, mert az itt látható printek teljességgel felidézik a hajdanvolt technikát a maszatos betűképekkel és a csálé oldalbeállítással. Mindezeket barna papírdobozokra ragasztgatták, s mint a rendezőtől hallottam, azért, mert a natúr dobozok az építőkockákat jelenítik. Sok minden jeleníthet építőkockát, de ez alól a papírdoboz kivétel. A papírdoboz az ideiglenességet, az átmenetet, a tartósság felfüggesztését, a költözést jeleníti. De Jordán Tamás a kis – többségében 11x15, 13x18 centiméterméretű képeken és az újságillusztrációkat tekintve 1x1-es – formátumban is jelentékeny. Tekintetének ereje átjön az ezeket a fotókat őrző üveglapokon.
Vannak, akik fölélnek, lebontanak, kivágnak, és vannak, akik teremtenek, építenek, ültetnek. Jordán Tamás teremt, épít, ültet. Nem tud mást csinálni. Színházat teremtett, nem is egyet, s csodálatos közösségi élményeket. Micsoda szakmai társas rendezvények helye volt a Merlin! Micsoda élmény volt az ország színházainak és közönségének, hogy a Nemzeti Színházban felléphettek, eljöhettek, s a Nemzeti is hány és hány helyszínre látogatott! Ilyeneket csak Jordán Tamás ötlött és vitelezett ki. Nem volt színház Szombathelyen, most áll az épület és önálló társulata – közöttük Kiss Mari, Szabó Győző, Trokán Péter, Schlanger András, Csonka Szilvia, Nagy Cili –, s bemutatták már A kis lordot,a Kabarét, Az ember tragédiáját, a Liliomot, a Pygmaliont, a Naftalint. Nézem a papundeklidobozon a 25. színházbeli Don Quijote fényképét, s hallom, amint énekel: “szívünk nem reszket, karunk nem lankad, a kardunk nem pihen, míg spanyol honban elnyomottság van, mi harcolunk a szabadságért, a szabadságért...”. De az ő érdeme a Csepűrágók Fesztiválja a budai Várban a kilencvenes évek elején, s a már 11. alkalommal megrendezettPOSZT (tudom, mindenhez társak is kellenek, segítők, akik melléálltak), ahol az egész ország színházművészete találkozhat, színészek, koncepciók, álmok és valóságok. Nézem a színházteremtő, a színházvezető, a színész, a rendező életét felidéző, az üres terem kirakatablakában kartondobozra ragasztott fotóit s az újságkivágásokat. Egy-egy karton dobozoldallapon több is elfér belőlük.Díszvendégünk: Jordán Tamás.
Básti Lajos-emlékkiállítás a Művészetek és Irodalom Házában, a bejárattal szemben. Ez a tény azért fontos, mert semmi nem jelöli a látnivalót. Pedig az van! Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet többnyire Keleti Éva fotóival s az előadások hang-és képfelvételeivel idézi a művészt. Básti Lajos 1945-től a Nemzeti Színház meghatározó művésze (a vígszínházi négy évnyi kitérővel együtt is). Tizenöt évig játszotta Gellért Endre klasszikus rendezésében Ádámot. Minden szerepéhez olyan igényességgel közelített, amely emlékezetessé tette megnyilvánulásait. Hangjának melegbarna orgánumát, gyönyörű, érthető beszédét a fiatalabbak csupán hangfelvételekről ismerhetik. Keleti Éva nagyszerű fotói felidézik nemcsak az előadások hangulatát, de a színházi előadások erejét is. A fényképekről és a fényképek profi elrendezéséből megidéződik a színész hiteles alakja.Básti Lajos színészi credója: “hiszek a portalanított és légkondicionált színházak és öltözők dolgozó embernek és alkotó művésznek kijáró jövendő évszázadában. Hiszek a jól fizetett műszaki személyzet nesztelen munkájában és a jó színház templomi csendjében. Hiszek a jó díszlet észrevehetetlenségében. Hiszek a színpadi világítás drámai funkciójában. Hiszek a klasszikusok modernségében, hiszek a tiszta beszéd ábácéjében és a magyar nyelv Arany János-i törvényeiben, hiszek a színház alá- és fölérendeltségében, hiszem, hogy az élményt és szórakozást nyújtó színház az ország munkakedvének pénzben ki nem fejezhető ösztönzője ésaz ember fejlődésének formálója. Hiszek a pénztárban, a közönségben, hiszek az ifjúságban,hiszek a drámai színész humorában, hiszek a jó komikus drámai erejében, hiszek a közepes és rossz rendező kártékonyságában, mert a színészbe kapaszkodik és ugyanakkor saját nívótlanságát hiszi mércének. Hiszek a jó rendező röptető varázserejében, akinek keze nyomán nehéz harcban megszépül a munka, kivirágzik az előadás, igazi, nagy formát futhat az együttes, megtelik a nézőtér, és mindenki érzi, jó élni. Hiszek a reneszánsz sodrú író-rendező-színész-dramaturg eszményi létjogosultságában, aki világhangú, hiteles mércét tud állítani a magyar színi világban. Ámen.” Idézet a Film Színház Muzsika 1987. október 3-i számából.
Gombár Judit életmű-kiállítása a Művészetek és Irodalom Házának második szintjén volt. Semmi nem jelölte ezt a tényt, pedig elég lett volna egy A/4-es papíron a név és a nyíl. Ha nem bolyongok addig a kihalt folyosón, amíg nem találok olyan embert, aki tud a kiállításról, akkor én is lemaradok róla. Pedig sajnálhatja, aki nem láthatta. Gombár Judit az Iparművészeti Főiskola jelmeztervezői szakának elvégzése után 1958-ban került a Pécsi Nemzeti Színházhoz. 1960-ban megalakult Eck Imre vezetésével a Pécsi Balett, amelynek akkor meghatározó tervezője lett. Magyarországon ez volt az első kortárs balettegyüttes, amelynek nemcsak táncművészetileg volt kevés előzménye, de látványában is. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy elgondoljuk, a táncosok felöltöztetése sokféle szempontból nehéz feladat. A klasszikus táncnál a több évszázados előzmények segítettek.A Pécsi Balett produkcióihoz mindent ki kellett találni, és mindent meg kellett teremteni. A kor problémáiról szóló színpadi tánc, az akrobatika és a pantomim elemeit a klasszikus balettel ötvöző formákhoz különleges öltözet és díszlet kellett.Ki kellett váltani a tütüt, ki kellett váltani a spicc-cipőt, olyan kosztümök kellettek, amelyek a kortárs tánc mozdulatgazdagságát sa gondolatiságot kifejezik. Gombár Judit megteremtette ezt a látványformát. 1965-től 79-ig a Pécsi Balett összes produkciójához ő tervezte a jelmezeket.
Nem véletlen, hogy amikor Markó Iván 1979-ben frissen végzett táncosokból megalapította együttesét, a Győri Balettet, őt hívta partnerül. Gombár Judit évekig dolgozott Maurice Béjarral (XX. század balettje: Mahler: Amiről nekem a szívem beszél [1976, Monte-Carlo], Mahler: Amiről nekem a halál beszél [1977, Tokió], Léda [1978, Párizs]). Gombár Judit nemcsak alapító tag lett Győrben, de a produkciók szövegkönyvírója, díszlet- és jelmeztervezője is. Ő volt – többek között – a felejthetetlen Orff–Markó: A Nap szerettei (1979), A Szamuráj (1980), a Tabuk és fétisek (1982), az Izzó planéták (1983) ésa Boleró különleges látványának megteremtője. Libbentek a gyönyörű kelmék. A szőtt anyagok színükkel-mozgásukkal, látványukkal ugyanolyan szereplői lettek a produkcióknak, mint a bennük mozgó táncosok. Tervezőművészetére jellemző az emberi test célszerű és kifejezőerejű felöltöztetése, a különböző avantgárd képző-, ipar-, színház- és táncművészeti stílusok egyesítése. Ez a kiállítás nem óhajtotta a teljes életművet dokumentálni.Fotókat, díszlet- és jelmezrajzokat láttunk és sok-sok, a különböző produkciókhoz készített látványelemet, például bábukat.Láttunk képeket itt például a 2005-ben a Bárka Színház Balázs Zoltán rendezte Négerek (2003),Empedoklész (2005), Leonce és Léna (2008) előadásairól, s ember nagyságú, különös formájú bábukat a Bábszínház Faust előadásához, valamint a Nemzeti Színház Amalfi hercegnő című előadásának szemgyönyörködtető díszleteit.
A formák, a színek, a felületek harmóniája mindenütt.
AzIfi Géniusz az Aulában elnevezésű programsorozat kiállításaiból is említsünk meg egy-kettőt. Az egyiket csak nagyon szomorú szívvel. Egy főiskola első éves fotós hallgatóinak (nem írom le a képző intézmény nevét) munkáit láthattuk. Nem tudom, miért gondolják, hogy az elmosódott kép eleve artisztikus, s a semmi teljeset megjelenítő képkivágás művészi. Igaz, Robert Capa nem minden képe volt éles, de ott a helyszín emelte a képek értékét, az, hogy a felvétel készítése közben háború zajlott, lőttek, bombáztak. Lucien Hervé ugyan bátran “csonkított” képkivágásaival, nem ábrázolt teljes épületet, emberalakot,mégis képes volt például egy kézzel és a kéz falra vetülő árnyékával magát Le Corbusier-t megidézni.Ha pedig az emberi arc és mozdulat drámai kifejezésének megörökítéséről van szó, Keleti Évát nemigen lehet felülmúlni ebben. Aki nem tud ilyesmit és így, az először tanuljon meg látni, az ember szemsugarába eső mindösszesből kiválasztani a kisebb, még a mások számára is értelmezhető látványt.Most már igazán nem lehet az eszközökre panaszkodni. Bár részletgazdagságban sokkal fogyatékosabbak, mint például egy évtizedekkel ezelőtti tükörreflexes Yashica, de azért képesek például egy emberarc viszonylag precíz megidézésére. Fájó szívvel nézegettem a képeket (kétszer is visszamentem, hogy ellenőrizzem ítéletemet, de csak szomorúságom nőtt). Életlen, dülöngélő formák, maszatos színek, és vártam volna a mindezekből formálódó gondolat- és érzésmögöttest. A Vasarely Múzeumban időről időre rendeznek olyankiállításokat (legutóbb például a Transzparencia – Átlátás volt látható), ahol az átlátszóság és átláthatóság különböző mértékét és jelenségeit a XX. század avantgárdjából és a naprakész kortárs művészet több műfajából merítették. Különös képek voltak, egyik-másik életlen, s nem is állt a téma “elvágólag”, de SZÓLTAK valamiről. Talán ez lenne a nézhető kiállítás nyitja.
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kiállítása a POSZT Génius volt, A Suttogó Parabolák. Hatalmas, párizsi kékre festett parabolaantennák sokaságát támasztották a saroképület üvegkirakataihoz. A terem közepén a mennyezetről hatalmas ember-léggömbök lebegtek-úsztak rózsaszín fejjel, hatalmas, lila testtel, körbefogva a parabolatányérok sugárzásában. Foglyok, kiszolgáltatottak, és mégis édenien elégedettek-mosolygók. Amilyenek mi vagyunk valójában, az éter hullámainak rabjai.
JÓZSA ÁGNES
