Már tíz éve létezik a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál! Izgalmas, örömteli megállapítás, hiszen az első, és a Mezzo Operaverseny és Fesztiválmegjelenéséig az egyetlen magyarországi operafesztivál, amelynek köszönhetően betekintést kapunk a kelet- és közép-európai operajátszásba. A fesztivál koncepciója ambiciózus és egyben igényes is, hiszen nehéz Bartók színpadi műveihez évről évre újabb zeneszerző vagy stílus, esetleg központ operaművészetét társítani, ezért érthető, hogy a Fesztivál vezetősége a tizedik évforduló alkalmából visszatért a 2001-es, első fesztiválév témájához, Giuseppe Verdi műveihez. A Bartók+Verdi koncepció talán a lehető leghálásabb, hiszen Verdi nemcsak az operairodalom egyik legnépszerűbb és legtöbbet előadott komponistája, hanem az operatörténet utolsó igazán termékeny zeneszerzője is. A Verdi-életmű dinamikus operakészlet, amelyben ugyan ritkán kérdőjelezzük meg a kánonszerű alkotásokat, de fiatalkori termékenyebb időszakából gyakran szoktak újra felfedezni első pillantásra nem annyira jelentős műveket.
A Bartók+Verdi a biztosra menő, közönségvonzó, népszerű operák mellett tehát lehetőséget adhatott a Verdi-ritkaságok megismertetésére is. 2006-ban a Bartók+Verizmus „ürügyén” ismerkedhetett meg a miskolci közönség számtalan izgalmas, kevésbé ismert művel. Sajnos, az anyagi nehézségek miatt a korábbi évekhez képest idén jóval szerényebb volt a kínálat Miskolcon. Több forrásból is elmaradt az anyagi támogatás, minek következtében szinte az utolsó pillanatban le kellett mondani néhány vendégjátékot. Így az eddig gyakran 15 előadást is meghaladó fesztiválműsor (a gyermekszínházi programot leszámítva) csupán három operaelőadásra szorítkozott! Ezek közül Liszt egyetlen, kamaszkori operája, a Don Sanche előadása tisztelgett a Liszt-évforduló előtt, ez azonban azt jelenti, hogy a legtöbb lehetőséget kínáló Verdi-koncepció keretében a fesztivál csupán két népszerű alkotással tudta megajándékozni a miskolci közönséget. Fájdalmas tény, de tekintettel a magyarországi fesztiválok bizonytalan jövőjére, örülni kell annak, hogy ha csak ilyen formátumban is, de megszervezték a fesztivált. Hiszen nagy szükségünk van rá! Ezért minden bírálatnak, amely az idei produkciókat éri óvatosan, erre a tényre való tekintettel kell megfogalmazódnia.
A „nemzetközi” jelzőről a vezetőség szerencsére nem akart lemondani, valószínűleg ezért volt annyira fontos, hogy mindkét Verdi-előadás Moszkvából érkezzen. A Helikon Operaeddig már legalább ötször vendégszerepelt Miskolcon, minden egyes alkalommal bizonyos mértékű exkluzivitást kölcsönözve a Fesztiválnak. A vendégszereplő előadások gyakran egyben Dmitrij Bertman, az operaház művészeti vezetőjének rendezései voltak, és bár akadtak olykor egyenetlenségek, mindig garantáltak bizonyos színvonalat, tavaly pedig Erkki-Sven Tüür kortárs zeneszerző Wallenberg című operájával valódi szenzációt. Az idén látszólag biztosra mentek a moszkvaiak, a Nabuccóthozták el, a fesztivál másik orosz vendégprodukciója pedig a még népszerűbb Rigoletto volt. Hogy utóbbi opera a Galina Visnyevszkaja Operaközpont, egy jeles, ám pályája elején álló csapat előadásában fog elhangzani, némi óvatosságra intett. A neves orosz szoprán vezetésével működő oktatási intézmény hallgatói bizonyára nagyon tehetségesek, de úgy gondoltam, valószínűleg a Helikon Operától számíthatok egy a zenei és a színházi interpretáció szintjén egyaránt komplettebb élményre. Meglepetésemre épp az ellenkező történt!
A Nabucco esetében már az elején fontos hangsúlyozni, hogy a Miskolci Nemzeti Színháznagyszínpadán látott díszlet nem azonos a fesztivál műsorfüzetében és a Helikon Operahonlapján látható díszlettel. Vizuális szempontból az előadásnak eredetileg nyilván sokkal attraktívabb színpadképe volt, amely ugyancsak több vízszintes szintre osztja a teret, de kevésbé ridegen, mint a Miskolcon látott rácsszerkezet, amely részben hasonlít a 2006-ban bemutatott Umberto Giordano-mű, a Szibéria előadásának díszletére. Természetesen a zsidó nép babiloni fogsága rokonítható a XIX. századi szibériai rabsággal, még a Wallenbergbenlátott Gulaggal is (bár ott más díszlettervezési ötletek érvényesültek), de akkor miért hangoztatja Bertman azt, hogy nem akarta „korszerűsíteni” a darabot? A fotón látott díszleten a domború-homorú formák domináltak, történelmi babiloni domborművek másolatával, amit Miskolcon szuffiták leeresztésével próbáltak pótolni, nem nagy eredménnyel. Bármi is legyen ezeknek a módosításoknak az oka (feltételezem, hogy ismét anyagi jellegűek), a jelmezek miskolci kivitelezésében nem volt eltérés az eredeti szándéktól. Így ugyanis nyugodtan mondhatjuk róluk, hogy jobban illettek volna egy képregénybe, illetve egy B kategóriájú filmprodukcióba. A parókák és a sminkek is a karikatúra benyomását keltették, sőt, az egyébként a negyvenet alig meghaladó korú szólistákat jelentősen öregítették. Mindez a több évtizeddel ezelőtti, divatjamúlt operajátszási hagyományokat idézte fel.
A rendezés és a színészi játék nem sokat javított ezen a benyomáson. Bertmant elsősorban a kórus, illetve a zsidó nép tragikus sorsa foglalkoztatta (eszünkbe juttatva a Wallenberg tömegjeleneteit), így például színpadilag bővítette Anna szerepét. Kevésbé törekedett azonban a szereplők drámai konfliktusainak hiteles kibontakozására, egyetlen kivételt leszámítva. Zakariás alakjának értelmezésében fel lehetett fedezni azt a fanatizmust, bizonyos mértékben eszköztelenséget is, ami Nabucco második, a zsidó hitre áttért lányának, Fenénának kihasználásában rejlik. Mihail Guzsov fiatal basszus viszont nem nyújtott többet korrekt énekteljesítménynél, így e jellemrajzi vonás nem érvényesült igazán a színészi játék szintjén. A főszereplők esetében viszont a rendezés nem tudott semmiféle értelmezési érdekességet nyújtani. Szergej Toptyigin a színészileg egyébként a legkonvencionálisabb operajátszási stílusban is kihívásnak számító címszerepet annyira kifejezéstelenül alakította, hogy őrülési jelenete komikusan hatott. Az Abigélként fellépő Szvetlana Szozdatyelevának vele szemben van némi színészi tehetsége, de főleg a vokális szempontból borzasztóan nehéz, egyik szoprán szereptípusba sem sorolható szólam kivitelezésére összpontosított, ám ez sem sikerült ideálisan, időnként csupán a hangerő fitogtatásába torkollott.
A Nabucco szövegkönyve keletkezése idején megfelelt a történelmi opera konvencióinak, de Verdi kortársait elsősorban a politikai mondanivalója érdekelte, mert egyfajta hazafias allegóriaként értelmezték, amelyben a zsidók a haza nélküli olaszokat jelképezték. Ma nem igazán számít a Verdi által megzenésített szövegkönyvek legjobbjának, és ha realista-lélektani szempontból akarják megközelíteni (márpedig Bertman rendezése, ha más szándékai lettek volna is, többre nem vihette), akkor az elméjét vesztett uralkodó és hatalomra szomjazó lányának ambivalens vonásai kerülnek a figyelem középpontjába. Ha Abigél esetében (akiről kiderül, hogy nem törvényes lánya, a XIX. század szemével nézve ezért gonosz) ennek a kidolgozása elmarad, egyfajta durva skizofrén portré jön létre, és sajnos Szozdatyelevára is ez volt érvényes: alakításában Abigél főleg őrjöng, néha-néha elmereng Izmáel iránti szerelmén, az opera végén pedig minden ok nélkül megbánja a bűneit és áttér a zsidó hitre. Verdi dallamainak sziporkázása, ritmikai ereje és lendületes tömegjelenetei épp a Nabuccóbanmutatkoztak meg először igazán káprázatosan. Ha ez időnként a szövegkönyv naivitásával és néhány zenei üresjárattal párosul is, az atipikus, gonosz főszereplők gazdag teret kínálnak a rendezőnek, és nagy kár, hogy a Helikon Operasem zeneileg, sem színházilag nem igazolta eddigi reputációját.
A Galina Visnyevszkaja Operaközpontzenekarának játéka sokkal kevésbé csiszolt, mint a Helikon Operáé, nemegyszer akadt benne kifogásolnivaló. A szólisták is kevésbé tapasztaltak, ezért tartottam attól, hogy egyikük épp a Rigoletto címszerepében debütál. Szerencsére a nyilvános és magánéletének kibékíthetetlen ellentétei miatt szenvedő udvari bolond igényes szerepét vendég alakította, a negyven év körüli Jurij Baranov, aki viszont szintén az Operaközponthallgatója volt. A Rigoletto kezdő, első felvonásbeli udvari jeleneténél már sok mindenben eldől az előadás színházi sorsa. Erőteljes nyitás ez: egy olyan tömegjelenet, amelyben a rengeteg epizódszerep és a specifikus udvari közeg megköveteli a színpadon megjelenő előadók egyéni kezelését. Ez a jelenet rendezői szempontból igényes, de ugyanakkor hálás is, amennyiben a gyakran dekadensnek, szinte orgiának ábrázolt légkör érzékeltetésére rendelkezésre áll számos színpadi eszköz, például káprázatos jelmezek, kellékek, statiszták, fergeteges színpadi nyüzsgés. Természetesen a Galina Visnyevszkaja Operaközponttársulata szerényebb eszközökkel bír, hiszen egy ilyen intézmény csakis stúdiószínpadi előadást képes létrehozni.
Az egyetlen díszletelem egy árkád, amely lehet a mantuai herceg palotájának, Rigoletto vagy Sparafucile házának része, de utcai árkád is. Ehhez az első felvonásban különböző magasságú oszlopállványok csatlakoztak, a harmadikban pedig csak a legszükségesebb bútor, asztal és szék. Az Operaközponthonlapján látható videofelvétel természetesen épp a legmozgalmasabb első jelenetből mutat részletet, és ez nem tűnt ígéretesnek. A Miskolci Nemzeti Színházszínpadán viszont az előnyei jutottak érvényre. A tér szinte ideális mérete lehetővé tette Ivan Popovszkij rendező egyszerű, de funkcionális és hatásos megoldásainak maximális érvényesülését. Egy tablószerű statikus csoportképpel indítja a jelenetet, amelyből a stilizált mozgások révén folyamatosan kialakul a színpadi viszonyok dinamikája. A stilizálásnak megvan a megfelelő jelentéstartalma, hiszen a herceg és Rigoletto kivételével az összes többi udvaronc afféle marionettként mozog, hangsúlyozva az udvarban élők maximálisan kiszolgáltatott voltát. Monterone megjelenése ugyan kissé merevnek tűnik, de Popovszkij élt azzal a lehetőséggel, amellyel a legtöbb rendező is, ugyanis Monterone lányát is bevonta a színpadi eseményekbe. Ennek különösen a harmadik felvonásban lett igazi súlya, ahol egyértelművé vált, hogy a herceg által szintén elcsábított, majd elhagyott lány kísértetként jelenik meg, figyelmeztetve Gildát és Rigolettót a rájuk is váró tragikus sorsra.
Az egyszerűnek tűnő díszlet kellőképpen funkcionálisnak bizonyult, főleg a maximálisan profi színpadi kezelésnek köszönhetően. A forgószínpad mozgása finoman kidolgozott világítással lehetővé tette, hogy az első felvonás második jelenetében homályos utcai átjárófelületet képezzen, a harmadik felvonás híres kvartett dramaturgiai bravúrja alatt (Rigoletto és leánya ablakon keresztül tanúi a herceg újabb udvarlásának) pedig kettémetszette a színpadot. A rendezés nem mert, talán nem is kívánt túlságosan eltávolodni a mű hagyományos értelmezésétől, de ez nem is feltétlenül hiányzott. A megadott, zeneileg erőteljesen felvázolt karakterek (Rigoletto, Gilda, kisebb mértékben a herceg is) finoman kidolgozottak, és ezt elsősorban Baranov, Irina Dubrovszkaja és Oleg Dolgov kimért színészi alakításának köszönhetjük, amely szinte tökéletes összhangban volt a zenei teljesítménnyel. Amellett, hogy az ének szempontjából roppant igényes a mű, különösen Gilda szerepe teszi próbára a szereplők színészi képességeit. A szerep a XIX. századi operában a nemek közötti tipizált viszonyok példája, így Gilda az ártatlanság tipikus jelképeként működő női „áldozat”, akit a szövegkönyv gyakran túlzottan naivnak, már-már korlátozott szellemi képességű fiatalasszonynak ábrázol. Embersége természetesen Verdi zenéjén múlik elsősorban, de színpadon ugyancsak fontos tényező az is, hogy Popovszkij irányításával Dubrovszkaja meghatározott korlátok közt tartotta színészi alakítását, elkerülve azt, hogy a szerep karikatúrába forduljon át, ahogyan a Helikon Operaelőadásában történt. Ez a többi szólista színészi játékára ugyancsak érvényes.
A két miskolci orosz vendégszereplés bebizonyította, hogy még a hagyományos operajátszás területén is gyakran érhetnek bennünket meglepetések. A tekintélyes Helikon Opera előadása is csalódást okozhat, ha az eredeti, 2004-ben bemutatott előadásról fokozatosan „lekopnak” a stílus- és jelentésrétegek, ha az eredeti díszletből már alig marad meg valami, és ha a színészi alakítások eltorzulnak. Ezzel szemben egy a pályájuk kezdetén levő énekesekkel létrehozott előadás sokkal sikeresebb lehet, ha professzionális és lelkes az együttes hozzáállása, hiszen kezdőknél nem áll fel annak az automatizmusnak a veszélye, amellyel a szerepet már számtalanszor alakító tapasztalt szólista áll ki olykor a színpadra. Mindenesetre érdemes volt ellátogatni Miskolcra, ahogy már tíz éve mindig érdemes. Anyagi nehézségek ide vagy oda, a fesztivál jelentősége a magyar operakultúrában megkérdőjelezhetetlen.
CSURKOVICS IVÁN
