Nem kevés öniróniával ő nevezte magát Dérynének abban a két nyelven kiadott könyvében, amelyben a torontói Művész Színház első huszonhárom évének történetét írta meg1. Azt mondják, minden emberben rejtőzik valamilyen rendkívüli képesség, amelyet a szerencsések időben felfedeznek magukban, aztán boldog, sikeres életet élnek. Akiknél erre a felfedezésre valamilyen oknál fogva nem kerül sor, azokból lesznek az átlagemberek.

Kertész Sándorról hamar kiderült, hogy rendkívüli képességei vannak a színházcsináláshoz. Hogy reménytelen helyzetekben is tud színtársulatot szervezni. Munkaszolgálatosként Székelykeresztúron vidám műsoros estet rendezett sorstársai közreműködésével. A „tiszteletdíjuk” egyheti szolgálatmentesség volt. Az alkalmi társulat tagjai kőtörés helyett a jelmezként kölcsönkapott tiszti uniformisban grasszáltak a városban, söröztek a vendéglőkben. Még a helybeli rossz lányokat is meglátogatták. A szereplők között volt Radó Vilmos2, a kecskeméti Katona József Színház későbbi legendás igazgatója.

Munkaszolgálatos karrierjének egyik következő emlékezetes állomáshelyén, a hírhedt Foksányban3, immár orosz hadifogoly státuszban „profi” direktorként fogott hozzá a társulatszervezéshez. Barakkról barakkra járva „szerződtette” a közreműködőket a Kacagó vidám est címen meghirdetett bohósághoz. Asztalosok építették a színpadot, szobafestők festették a sátorlapokból készülő színpompás díszleteket. A társulat bonvivánja Lantos Olivér, a későbbi népszerű slágerénekes volt, a drámai hős Jákó Pál4, néhány év múlva az Állami Faluszínház alapító tagja, az ötvenes évek végén pedig a miskolci színház igazgatója. Még dramaturgjuk is akadt Szécsén Mihály5személyében. A zenei kíséretet a debreceni Arany Bika teljes létszámú cigányzenekara szolgáltatta, akik a „málenkij robot”-nak köszönhetően lettek a soknemzetiségű tábor lakói.

Ilyen ujjgyakorlatok után került sor egy újabb reménytelen helyzetben élete főműve, a torontói Művész Színház megalapítására. Ez volt a színháztörténet leghosszabb ideig működő magyar nyelvű színháza az amerikai kontinensen.

Kertész Sándor 1911. június 29-én született Debrecenben. Nem színiiskolában tanulta a színészetet. Érettségi után Kiss Árpád6 soproni társulatánál lépett először színpadra 1929-ben. Ezt követően Pécsre, majd Kispestre szerződött. Pályája első szakaszában első-, másod- és harmadrendű együtteseknél, még dalitársulatoknál is megfordult. Elsősorban táncoskomikusi szerepkörben foglalkoztatták, de a szerény létszámú utazó kompániáknál minden szerepkört el kellett látni. Az egyik este a Tartuffe címszerepét, vagy a Bűn és bűnhődés Raszkolnyikovját játszotta, a másikon a Csárdáskirálynő Bóni grófját. 1938-ban névrokona, Kertész Dezső7 szerződtette újonnan szervezett társulatához a Royal Színházba. Itt aratta első fővárosi sikerét: Szüle Mihály8 nagy szériát megért Latabár-bohózatában, az Egy bolond százat csinálban Jeant, az oroszlánvadász gróf Rodrigo inasát játszotta. (A napjainkban is gyakran látható filmváltozatban9 Mály Gerő pompás kabinetalakítása.)

1945 után, a hadifogságból hazatérve szerencsésebben alakult a pályája. Előbb szülővárosában, Debrecenben kapott szerződést, majd 1949-ben a miskolci színházban rendezőként is bemutatkozott. Offenbach A gerolsteini nagyhercegnő című nagyoperettjét, Csehov egyfelvonásosait, a Háztűznézőt és a Jubileumot, Miljutyin Szibériai rapszódia és Bródy Tamás–Kerekes János Palotaszálló című operettjét állította színpadra. Az 1951/52-es évadban a Pécsi Nemzeti Színház tagja volt, itt színészi feladatai mellett négy operettet rendezett (Vincze Ottó: Farkas a havasokon, ismét a Szibériai rapszódia, Johann Strauss: A denevér, Cigánybáró). 1952-ben kinevezték a Fővárosi Víg Színház10 főrendezőjévé. Ezúttal harmadszor állította színpadra a Szibériai rapszódiát. A költözéssel nehezített utolsó, 1953/54-es évadban mindössze két premiert tartottak, de utolsó erejükkel még egy ősbemutatóra kerítettek sort: Jeney Imre–Békeffy István–Kellér Dezső Szombat délután című zenés vígjátékát mutatták be Kertész Sándor rendezésében.

1955-ben a József Attila Színházhoz szerződött, amely akkor még – önálló társulattal – A Magyar Néphadsereg Színháza Kamaraszínháza volt. Csiky Gergely Nagymama című vígjátékában eljátszotta Tódorka Szilárdot, majd A szabin nők elrablása című örökzöld zenés bohózatban Bilicsi Tivadarral kettős szereposztásban Rettegi Fridolin parádés szerepét. A bemutatóra 1956. szeptember 1-jén került sor. Másfél hónappal később kitört a felkelés. Novemberben Kertész a családjával együtt elhagyta Magyarországot. Ahogy akkoriban illett mondani (lehetőleg megvető hangsúllyal): disszidált.

Saját állítása szerint azon kevesek közé tartozott, akik pontosan tudták, mit akarnak. Amikor vízumért kopogtatott Kanada bécsi nagykövetségén, a konzul megkérdezte: „És miből fog megélni?” „Sok a magyar kivándorló, szükség lesz egy magyar színházra” – felelte. Ez meggyőző érvnek bizonyult, másnap elindulhattak Kanadába.

1958. február 28-án Vidám Színpad néven megkezdte működését Kertész Sándor színháza, és sor került az első bemutatóra. A címe: Tisztelet a bevételnek. Jellegzetes kabarécím. Azt nyújtja, amit sejtet: bohózatokat. A kilenctagú társulat színészei között ott volt Juhász József11, akit nem könnyen tudott a mindenre elszánt igazgató rávenni a közreműködésre. Kitartásában szerepet játszott, hogy akkoriban jutott el hozzá Rajczy Lajos12 tragikus halálának híre. A színészek foglalkoztatásában mindvégig közrejátszott az a meggyőződése, hogy a színpadi lehetőség segít elviselni a kezdeti nehézségeket. Ha Rajczyt sikerült volna szerepekkel az alakuló színházhoz csábítani, talán másképp alakul a sorsa.

Egyrészt tudatosan, másrészt a lehetőségek pontos felmérésével összeállított műsorán lényegében végigjátszotta a magyar operettirodalom valamennyi népszerű darabját. Prózai repertoárján is a vígjátékok, elsősorban a két háború közötti korszak hazai sikerei domináltak. Néha mégis engedett művészi ambícióinak, és nehezebb fajsúlyú műveket is bemutatott. Még 1960 tavaszán felolvasó színházi formában előadták Az ember tragédiáját a társulat két legfiatalabb alapító tagja, Janitsáry Miklós (Ádám) és Mácsay Emmi (Éva) közreműködésével. Lucifer Kertész Sándor volt. 

A színház létrehozásában hármas cél vezérelte. Felismerte, hogy a több szakaszban Torontóban letelepedett magyaroknak az óhazát jelentheti az őket anyanyelvükön megszólító vállalkozás. A hirtelenjében összeverbuvált társulat színészei, akik akkor még – angol nyelvtudás híján – valamennyien nehéz fizikai munkából éltek, azzal vigasztalódhattak, hogy a próbákon meg azon a néhány előadáson, amelyen a Lippincott street környékén élő magyarok képesek megtölteni a nézőteret, tovább élhetik egykori sikereiket, színésznek érezhetik magukat. Volt ebben valami szívszorító önáltatás, de így könnyebben lehetett elviselni a fájdalmat, amit a haza és az otthoni színházi légkör elvesztése okozott. Kárpótolt érte a sokszorosára nőtt siker, hiszen az előadás alatt a hálás közönség ugyanabban a csalfa illúzióban ringatta magát, mint a társulat tagjai: hogy nem változott semmi, eltűnt a tízezer kilométeres távolság. Most megint otthon vagyunk Magyarországon, hiszen itt mindenki magyarul szól a másikhoz. Még a ruhatáros meg a jegyszedő is. A mellettünk ülő szomszéd is magyarul kéri el a látcsövünket. Színész és néző tökéletes szimbiózisban teremti meg a mindent elsöprő sikert.

Kertész harmadik célja ugyanebből az érzésből táplálkozott: önmaga számára elővarázsolni egy színházat a semmiből, ahol minden álma valóra válhat. Eljátszhatja a világirodalom nagy szerepeit. Újra átváltozhat Rettegi Fridolinná, Tódorka Szilárddá, Mágnás Miskává, a Sybill Poire-jává, a Marica grófnő Zsupán Kálmánjává. Belebújhat Molnár Ferenc hőseinek bőrébe, lehet a Játék a kastélyban Turaija, A hattyú Jácint atyája, A testőr Színésze, az Olympia Krehl csendőr-alezredese, a Doktor úr Puzsérja, Az ördög és a Liliom címszereplője, Herczeg Ferenc Kék rókájának Pálja, Kodolányi Földindulásának Kántor Jánosa, Pirandello IV. Henrikje. Ha úgy tartja a kedve, Latabár hajdani sikereit ragadhatja magához, az Egy bolond százat csinál dupla ziccerjét, gróf Rodrigo oroszlánvadászt és Dömötör főpincért, vagy a Nyitott ablak13 Novotni közlegényét. Partnere lehet Szörényi Évának14, Bársony Rózsinak15, Réthy Eszternek16, Bilicsi Tivadarnak17, rendezheti Krencsey Marianne-t18, Turay Idát19, Udvardy Tibort20 és a korszak többi hazai és idegenbe szakadt sztárját. Ki ne álmodozna ilyen káprázatos karrierről?

Az 1960 őszéig Vidám Színpad, majd 28 évadon át torontói Művész Színház néven működő vállalkozást Kertész Sándor színészi mohósága, kivételes szervezőkészsége és kitartása tartotta életben. Bocsánatos bűn, keményen megdolgozott érte. Az igazgató-főrendezői „kinevezésének” nem létező munkaköri leírása alig hasonlított egy magyarországi színházvezető teendőihez. Ahogy az előadások értéke sem mérhető hazai mércével. A torontói Művész Színház direktora plakátokat ragasztott, díszleteket festett, jelmezekért, bútorokért, kellékekért kuncsorgott, közben pedig egy pékség teherautóján kenyeret szállított. Az ő képzeletében aligha változott metaforává a kenyér, mint Peter Schumann Bread and Puppet Theaterjében, aki az előadások végén saját sütésű kenyeret oszt a nézőknek. De azért mindketten ugyanazt gondolták: hogy a színház olyan szükséglet, mint a kenyér.

A hetvenes években több kísérletet tett a visszavonulásra. Végérvényesen azonban csak 1990. június 24-én bekövetkezett halála előtt két évvel tudott végleg elszakadni a világot jelentő deszkáktól.

Most lenne százéves. A centenárium alkalmából a Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tára kiállítással emlékezik rá.

Egy Magyarországon megjelent interjúban Kazinczyt idézte: „A mi nyelvünk anya, leány, s ismert rokon nélkül úgy áll a többi nyelvek között, mint a phoenix az ég madarainak számában… s mi ezt a nyelvet szeretni tartozánk, ha ily szép és a maga nemében egyetlen nem volna is, mert a miénk…”21

Az anyanyelv és az óhaza szeretete tartotta életben három évtizeden át Kertész Sándor életművét, a torontói Művész Színházat.

BALOGH GÉZA