A Vágyvillamos, a Radnóti Színház Zsótér Sándor rendezte idei első bemutatója tulajdonképpen Tennessee Williams drámájának sajátos értelemben vett tükörfordítása. Markáns újraértelmezés, amely eredetiségével közelít a piedesztálra emelt, egyébként nem túl eredeti szöveghez, mintha a tükröződés kifordítottságával szóról szóra adná vissza az amerikai szerző sorai mögött rejtőző gondolatokat. A fonák szemlélet határozza meg Ambrus Mária nagyszerű, harsány játékterét is, hiszen a díszlet a Kowalski család lakásának beltéri részleteit ötvözi a villamos-végállomás kültéri jellemzőivel: itt az ablak egyszersmind ajtó, a pályaudvari tároló valójában Blanche szobája, bőröndje, franciaágya, a belülre helyezett légkondicionálók pedig a kinti forróságot hűtik.

Ide, húgához érkezik meg Blanche, de az előadás kezdetekor az üvegfal két oldalára tapadva, egyszerre közelről és távolról, tompa érzékekkel, fojtott hangon kezdenek el beszélgetni, s ez az áttetsző – később persze láthatatlan – fal az előadás végéig megmarad a testvérpár között. A nyitójelenet egyrészt azért frappáns, mert Blanche és Stella saját, torz tükörképét látja a másikban, másrészt a két pólus a Vágyvillamos szélsőségesen eltérő megközelítéseit is relációba helyezi. Blanche élete akkor zökken ki a normális kerékvágásból, és vélhetően akkor jelentkeznek nála a skizofrénia első jelei, amikor férfival kapja rajta férjét, aki a szégyen és a szemrehányás elviselése helyett az öngyilkosságot választja. Míg azonban Elia Kazan korai, azóta klasszikussá vált filmes adaptációja tabuként kezeli a homoszexualitást, s mindössze az általános neheztelés hangzik el: „gyenge vagy, lejárattad magad előttem, nem bízom benned”, addig Zsótér Sándor fordításában Blanche egy fanyar humorú, fájdalmas vállrándítással összegzi: „homokba dugta a fejét”.

Már ebből is látszik, hogy az Ambrus Mária és Zsótér Sándor által közösen jegyzett fordítás valójában átirat, amely erőlködés nélkül teszi áthallásossá a szöveget. Blanche magyar irodalmat tanít az amerikai középiskolában, így Poe mellett Vörösmarty, Arany, Radnóti költészetét emlegeti, és az Alföld laposságával példálózik, amikor húga férjét, Stanleyt becsmérli, a párbeszédek során pedig tagmondatonként vált a magyar nyelvre olyannyira jellemző magázó és tegező forma között. Az aktualizált fordítás tehát a helyi viszonyokra vonatkoztatja a Vágyvillamos történéseit: érkezésekor Blanche kétkedve kér útbaigazítást, „azt mondták, szálljak egy villamosra, melynek »Vágy« a neve, aztán szálljak át egy másikra, amelyet »Temető«-nek hívnak, menjek hat megállót, és szálljak le… az »Elysiumi mezők«-nél” [Williams, Tennessee, Drámák, Bp., Európa, 2006, 106.], de a válasz kiábrándító eltökéltséggel érkezik, „ez itt a Nagymező”, félreérthetetlenül utalva az utcára, ahol a Radnóti Színház található. Persze ez nem csupán öncélú játék, hiszen Blanche áthangolása határozott értelmezésen alapszik, a szöveg tanúsága szerint ugyanis Blanche a vágy villamosáról a temetőére szállt át, tehát ha a vágy hozta is ide, ekkorra már tetszhalott: Belle Rêve, azaz a Szép Álom nevű családi birtok elveszett, hogy kezdetét vehesse a budapesti rémálom.

Természetesen Blanche rémálma, akinek valóságos élete után összeomlani látszik a menedékül teremtett fantáziavilág is, de rémálom ez a fiatal, szenvedélyes Kowalski házaspár számára is, hiszen Stella és Stanley a másfél szobás otthonukat annak minden intimitásával együtt kénytelenek megosztani a jövevénnyel, ahogy rémálomként éli meg Mitch, az agglegény is, akivel Blanche a bolondját járatja, s mi tagadás, eközben leginkább a néző forgolódik-hánykolódik a székében, az előadás ugyanis a darab és a közönség határait egyaránt feszegeti. „Ez a darab a legaljasabb érzésekre hat. […] Együtt van sok ember ebben a kurva ronda templomban, nem megemésztendő, hanem közvetlenül ható darabot kapnak, a legprimitívebben érinti meg az agyukat a fülükön keresztül” – mondja Blanche egyik utolsó monológjában, miközben ennek éppen az ellenkezőjéről van szó. Kováts Adél többnyire egzaltált, máskor lekezelő, kimért, de mindenképpen idegtépő Blanche-t formál, s alakítása éppen részletgazdagsága, kimunkáltsága miatt megosztó, hiszen a fennhangon ejtett, monoton beszédfolyam egyszerre zsibbasztja és nyűgözi le a nézőt, jóllehet a direkt módon megtapasztalt frusztrációval szemben a darab inkább az utólagos értelmezés során fejthetné ki hatását.

A kínosan egyhangú, elidegenítő párbeszédek és a keservesen lassú tempó persze aligha róható fel hibaként, hiszen a monotonitás a villamos zakatolására rímel, amit csak időközönként szakít meg a vasúti pályaudvarokat idéző fülsiketítő sípszó, vagy éppen a Blanche fejében lüktető Varsouviana dallama, mintegy pavlovi reflexként emlékeztetve a végzetes éjszakára, újra és újra megerősítve, igazolva deviáns lelkületét. Érdekes módon azonban nem Blanche az egyetlen, aki képtelen megértetni magát a külvilággal, hiszen a – szintén a fordítói lelemények közé sorolható – szinonimasor nem csak rá jellemző. Schneider Zoltán meggyőző alakítást nyújt az ügyetlen, esetlen, anyjával élő gyári munkás, Mitch szerepében, akit leginkább a zavarában elhadart szósor jellemez: „nem telepedtem le, nem állapodtam meg, nem komolyodtam meg, nem kezdtem rendes életet; egy férfi belezökken a kerékvágásba, rutinszerűvé válik számára, családot alapít, asztalhoz ül, komolyan nekilát a vacsorának”.

Egészen más szerepe van a tautológiának Stanley esetében, aki a felgyülemlett feszültség – és kimondatlanul a szexuális vágy – miatt támad rá Blanche-ra önmagáról megfeledkezve: „hazugságok, gőg, önteltség, önhittség, beképzeltség, felfuvalkodottság, önáltatás, hiúság, szellemes ötletek és trükkök, kicsinyes ravaszkodás, agyafúrtság, sunyiság”. Stanley számára presztízskérdés, hogy felülkerekedjen Blanche-on, de Csányi Sándor játékában műveletlen, nyers, ugyanakkor őszinte és jóindulatú, akiből csupán Blanche jelenléte hozza ki a férfiállatot – hiába, Blanche dekoratív jelenség, Benedek Mari pedig az ingadozó kedélyállapothoz mérten közönséges, kihívó ruhákat éppúgy tervezett számára, mint hétköznapi vagy elegáns darabokat. Eldönthetetlen, hogy Stanley és Stella szenvedélyes kapcsolata rendben volt-e Blanche érkezése előtt, de ha igen, az mindenesetre Stella érdeme. Petrik Andrea kiegyensúlyozott, józan, mégis igazán nőies Stellája a legbiztosabb pontja a Vágyvillamosnak, a színésznőé pedig a legemlékezetesebb alakítás, hiszen – nem csak a terhesség okán – a reményt képviseli ebben a káoszban.

Egy olyan világban, ahol mindent az illúzió ural. Stanley és Mitch virtuális hobbisportolók, akik csupán egy számítógépes program segítségével tekéznek, a szomszéd pár veszekedéseire mindössze Eunice (Wéber Kata) valószínűtlen üvöltései utalnak, az ablakban megjelenő mexikói asszony (Martin Márta) és a falon keresztül beszivárgó fiatal pénzbeszedő (Formán Bálint) pedig vélhetően Blanche agyszüleményei. Persze a legnagyobb szemfényvesztés maga Blanche, aki nem az igazat mondja, hanem azt, aminek szerinte igaznak kellene lennie; aki realizmus helyett illúziót akar, hiszen „valakinek csak észre kell venni, hogy a világon vagy, ha menedéket kell találnod. Így aztán az embernek… ragyognia kell, villognia… színes papírernyőt tenni a lámpára. De most félek… nagyon félek. Nem tudom, meddig bírom még a színlelést.” [160.] Nos, Blanche DuBois és Kováts Adél kitartanak egészen az előadás végéig, mígnem a néző egyetlen kósza pillantást vetve a színlapra észreveszi, hogy a lepukkant lakást és a végállomást ábrázoló rajz nem képmása, hanem tükörképe a díszletnek. Pontosabban a díszletrajz a valóság utolsó darabkája, tehát minden, ami a színpadon zajlik, Blanche szürreális szemléletének kivetülése. Márpedig más dolog gondolkodni Blanche-ról, és megint más belehelyezkedni a tudatába.

LÉNÁRT ÁDÁM