1879. november 30-án a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Paulay Ede cikket jelentetett meg a Fővárosi Lapokban. Másnap, december elsején – Vörösmarty születésnapján – kívánta „ősbemutatóra” vinni a Csongor és Tündét és ez alkalommal a színpadra állítás nehézségeiről szólt. Ebben írta Mirígy boszorkány alakjáról és az ezzel kapcsolatos dramaturgiai változtatásokról a következő mondatokat is: „…az expozícióban összevontam üldözésének mind a három okát… – mindjárt kezdetben kimondja Mirígy, hogy Csongornak vagy Ledért kell szeretni, s akkor ő uralkodik, … vagy, ha hű marad Tündéhez, mind a kettőt elveszíti s akkor az őrizetlen fához visszatér, hogy legalább fiatalságot nyerjen gyümölcsétől, ha már nem uralkodhatik.” (Paulay kiiktatta Mirígy „rókalányának” alakját, és helyére Ledért állította!) Ezeket a meglehetősen erőteljes változtatásokat már csak azért is szükségesnek tartotta, mert elfogadta a kor kiváló irodalmára, Gyulai Pál Vörösmarty életrajzában kifejtett véleményét, amely szerint Mirígy magatartásának indokai, bosszújának motívumai tisztázatlanok: „Ez indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze s a bizonytalanság homályában mosódnak el.” (Gyulai, 152–153.) Majdnem két évtized multán, 1897-ben a szakembernek számító drámatörténész, Bayer József még mindig kérdésesnek tartotta Mirígy alakját: „…ármánya csaknem érthetetlen”. Még konkrétabban: „Mért vág le egy fürtöt?” Ezekre a kérdésekre pedig maga a mű szövege félreérthetetlen válaszokat ad. – De nem maradt mentes a félreértésektől még a közel egy századdal későbbi Vörösmarty Összkiadás egyébként rendkívül alapos kommentárja sem. Teljesen indokolatlanul írja a következőket: „A szolga sorsú, öreg, rút, magányos, gyermektelen [Sz. Gy. kiemelése] nőben a maga bajai feneketlen gyűlöletet támasztottak minden és mindenki ellen, aki gazdag, fiatal, szép és szerelmes…” (802–803.) De hát Mirígynek van egy lánya (!), akit Csongornak szán feleségül, de akit védő álcaként, rókabőrbe öltöztetve sem tud megvédeni az elpusztítástól.

  Paulay szövegváltozatához a következő fél évszázadban hű maradt a Nemzeti Színház: a közbeeső felújításokat mind ebben a formában vitték színre. A „változatlanságot” segítette nyilván az is, hogy Mirígy első alakítója, Jászai Mari egészen haláláig, 1926-ig megtartotta a szerepet. Amikor 1937-ben, ezúttal Németh Antal dr. rendezésében szinte teljesen újrafogalmazták a színpadi verziót, a teljesítményt értékelő kiváló esztéta, Mitrovics Gyula is inkább csak magyarázkodni tudott: „Nem fogható fel másként, mint az Ősgonosz képviselője. Talán azért nincs megindokolva rosszakarata, mert nem is szükséges, ez a lényege.” (Mitrovics, 205.) Horváth János, aki 1942/43-ban két egyetemi félévet szánt a Pázmány Péter Tudományegyetemen Vörösmarty drámáinak elemzésére, még mindig bizonytalan volt a motivációt illetően: „Nem világos, miért ellensége Csongornak és Tündének. Az, hogy ő az ősgonosz, nem kielégítő magyarázat (s nem is ősgonosz, csak boszorkány), illetőleg, ha a darab szerint csakugyan az, és semmi személyes oka nincs a gyűlöletre, bosszúra, akkor az drámában súlyos hiány.” (Horváth, 52.)

Tornyi Ildikó, Józan László, és Pap Vera Mirígyként – Vígszínház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Az embernek az az érzése, hogy egy régi tévedés kap újra meg újra hangot, hol a szokványos dramaturgiai kódexre hivatkozva, hol modernebb lélektani magyarázatok formájában, anélkül, hogy a szöveg figyelmes, „szoros” újraolvasásával tisztázták volna ennek a nagyhatású drámai  ellenjátékosnak a színes-változatos figuráját, jellemének következetességét, végigrajzolt, bukással végződő sorsát. Ezt a hiányt igyekszik pótolni az alább kifejtendő gondolatmenet.

Fordított világkép

Az olvasó/néző megalázott, nyomorúságos állapotában találkozik először Miríggyel. Az öregasszony egy csodálatos, különlegesen szép almafa tövéhez van láncolva, mint kiderül, már három napja, étlen-szomjan. Azért kötözték oda, mert kora miatt talán nem alszik el – mint addig nyilván mindenki más –, és hírt tud mondani arról, miért tűnik el a csodafa gyönyörű termése minden éjszaka. Nem igazán tudhatjuk meg, hogy ez az öreg parasztasszony milyen is igazából, mert csak a vándorútjáról hazatérő Csongor ingerült megszólításai adnak némi információt. Ezek szerint „gonosz, kaján anyó / Nénje tán a vén időnek”, „Vén penész”, „szörnyeteg”. Ezek nyilván indulatos, türelmetlen megjegyzések. Csongorról egyébként később kiderül, hogy a társadalmilag nála lejjebb lévőkkel, például az őt szolgáló Balgával ugyancsak „föntről” beszél, durván bánik. A még mindig leláncolt Mirígy végül elmondja addigi tapasztalatait. A költő Vörösmarty nyelvi csodája, hogy a legsötétebb fantáziaképeket, amelyek Mirígy ajkán megszólalnak, a legcsodálatosabb költészet nyelvén tudja/akarja megszólaltatni. De még mielőtt erre a különleges szövegre, a rontás költészetére térnénk át, egy valamit meg kell jegyeznünk: sehol és soha az első felvonás során senki nem minősíti Mirígyet „boszorkánynak”. Ez a megjelölés csak jóval később, a darab vége felé bukkan föl, amikor már Ledért is kis „boszorkának” nevezik. Az egyértelmű megjelölés csak a szereplők felsorolásánál olvasható. Ugyanúgy egyébként, mint Csongor „ifjú hős”-ként való megnevezése, amely helyett a játék szövegében következetesen „Csongor úrfi” szerepel. Az azonban kétségtelen, hogy Mirígy a cselekmény során „boszorkányos” képességekről tesz tanúbizonyságot: tetszés szerinti helyváltoztatásai, alakváltásai is ezt igazolják.

Egy olyan furcsa kettősségnek vagyunk tanúi ebben az első jelenetben, hogy Mirígy újra meg újra, kényszeresen vált hangot: a csodáról, a szépről kezd beszélni és szinte átmenet nélkül ismételten fantasztikus, taszító, de gyönyörűen megfogalmazott  mondatok hangzanak el a szájából. Íme, a példatár: „Látod itt ez almafát: / Mennyi ág, ahány levél, / Annyi új csodát terem. / Ezt – de nem vallok neki – / Ezt a rossz, kopár tető, / Tán a naptól s csillagoktól / Terhbe jutván, úgy fogadta, / S szülte, mint boszú jelét .” (45–53. Matúra klasszikusok szerinti sorszámozás.)

„E szép almatő virágzik / Színezüstből van virága, / S mint fehér rózsák ölében / Mász a fészkelő bogár, / Mint a légy, mely tejbe hullott, / Mint új hóban agg bogyó…” (60–65)

„Három ízben elvirágzik / Ez naponnan, este rajta, / Mint a szűz emlői bimbók, / Oly kis almák duzzadoznak. / És mikor közelget a  / Szép, borongó éjszaka, / És az éjfél, a gyilkosnak, / Denevérnek és tolvajnak / S kósza szellemnek dele, / Száll, mint holló szárnya le , / S felleg ül vad csillagon, / Felleg, melyet az mocsárból, / Sárkányok sohajtatából,/ S nyílt sírokból összevon, / S szürke apján a bagoly / Szemmeresztve lovagol, / Rém a bolygó rém nyakán, / Csép anyó a piszkafán, / Szép regében halandóknak / Balszerencsét, gyászt huhognak, / S a gyujtónak őr szeménél, / Egy leégett ház tövénél / Isznak, esznek, alkudoznak, / S bömböl a bölömbika, / S a szüzek legjobbika / Most fiát megy eltemetni, / Ölni, aztán eltemetni –.” (81–106) Ennyi talán elég is. Végül persze meg kell mondania az igazat, ha szabadulni akar: „Innen tündér, szép leányzó, / Aki e fát ülteté tán, / Hordja vissza, mint sajátját, / Az arany gyümölcsöt is.” (144–147) Majd amikor Csongor végül megszabadítja, újra érvényesül fordított értékrendje: „Áldjon isten – megboszúllak – / E jó tétedért – megfojtlak,…” (153–154)

Mi (olvasók-nézők) még nem tudjuk, hogy saját lánya vetélytársáról, a tündérleányról kellett tudósítania a vejének kiszemelt Csongort, és joggal fél a kiszámíthatatlan következményektől. Tanúja annak is: Tünde valóban megérkezik, hogy Csongorral találkozhasson. De a tündérlány a csodálatos fa tövében csak az alvó Csongort találja. Melléfekszik s ő is elszunnyad. Ezt a pillanatot használja ki Mirígy, hogy újra előnyt nyerjen: „A boszú hajt, és kajánság, / Szép hajában kárt teszek. (…lopva közelít Tündéhez, s hajából egy fürtöt levág.) / Megvan, megvan! E hajakkal / Elborítom lányomat. / Csongor lássa, s megcsalódjék, / karjain elandalodjék, / S akkor én uralkodom. (El.)” (310–316) Annyiból igaza lesz, hogy Tündének menekülnie kell, sőt – úgy tűnik –, vigyázatlansága miatt örökre el kell szakadnia Csongortól.  Mirígy győztesnek érezheti magát. Még nem tudja, hogy a vesztesek csoportjába került. Régebben is fenyegetve érezte lányát: „Hogy zavartak minapában, / Félelemből lányom arcát / Rókabőrbe öltözém át, / Most meg visszaalakítom / Szép aranyhajjal borítom, / Csongor majd belészeret. / Hajj ki, lányom, rókalányom, / Hajj elő ! – Hogy nem találom! A majorba ment talán / Csirkeszív, lúdmáj után. / Hajj ki lányom, rókalányom, / Hajj elő!” (556–581) Nem sokkal később összetalálkozik a mindig éhes manókkal (a szereplistán mint „ördögfiak” szerepelnek, igazából pedig elárvult muzsikus cigánypurdék). Kiderül, hogy ők fogták el, marcangolták szét és ették meg a „rókalányt”. Mirígy kétségbeesése határtalan. Dühe átoksorozatban fogalmazódik meg: „Vessz meg érte, hogy megetted. /…Vére benned föllobogjon, / Égj miatta, mint pokol. / Ordítson föl álmaidból, / Amit ettél, rossz kölyök. / Mindenik falat haraggá / Forrjon össze bennetek , / A gyülölség ostorozzon, / egymás ellen felhuszítson, / Marakodva vesszetek. (El.)” Néhány pillanatig döbbent csend uralkodik. Azután az átok hatni kezd a „manókra”.  „Ha, mi hő ez. /

 Jaj, megégek! /…Összetörlek. Összezúzlak. Megkörmöllek, megharaplak…Állj, elébe…Törd agyon.” (643–656) És megkezdődik egyre vadabb civakodásuk az apjuktól örökölt három csodajószág, az ostor, bocskor és palást egyedüli birtoklásáért.

Bosszútervek – költészettel koronázva

 Mirígy eredeti életterve lánya halálával összeomlott. Egy gondolat maradt benne ébren, hogy tudniillik minden eszközzel megakadályozza Csongor és Tünde találkozását, boldog egyesülését. A Hajnal palotájának környékén járnak. „Tünde s Csongor – úgy mutatják / Messzelátó szemeim – / Erre jőnek, az pihenni, / Ez, mint árnyék őt követni. / S a manók is – mely szerencse! / Üldözésem tárgyai, / Erre jőnek. E határon / Most én kővé változom, / Rút, varacskos régi kővé, / Hogy mit önkényt elbeszélnek, / S fúrt agyokban végezének, / Majd, ha mind kihallgatom, / meg lehessen rontanom.” (1223–1235)

Nem sok idő múlva Tünde és Ilma valóban oda érkezik, s a leány elmondja következő találkozási kísérletét: „Vár kívül egy ház vagyon, / Tisztes özvegyasszony lakja, / Ott Csongornak hírt hagyunk, / Délben Tündét hol találja.” (1417–1420). Azt viszont, úgy látszik, nem tudja, hogy az a ház meglehetősen rossz hírű, s hogy – ki tudja, milyen módon –, éppen Mirígy lett a ház asszonya. Ő meg máris a legfontosabb helyszínen van –, a legidősebb manót, Kurrahot vette rá, hogy a „házban”, Balga alakjába öltözve hathatós porokkal hintse meg az oda beszálló Csongort, aki „alunni fog, ha szinte / Félvilágot érne is / Minden perc, kit ott elalszik.” ( 1635–1638) De van az öregasszonynak Csongort illetően más, sötétebb terve is. Egy útszéli cafka karjaiba akarja vezérelni, hogy a méltatlan kapcsolatban mintegy elveszítse jogát a magasabb rendű szerelemre. Ehhez azonban előbb a kiszemeltet, Ledért kell „megkeríteni”. Ezt a feladatot Mirígy költői ihlettel oldja meg. Ismeri Ledér múltját, családjának nyomorúságos életét, amely a lányt az országút szélére hajtotta ki. Ezután az érzelmeiben elerőtlenedett lánynak gyönyörű  szavak köntösébe öltöztetve adja elő a szeretkezés apoteózisát: „Oh, mi szép az ifjú vérnek / Úgy lobogni, úgy szökellni. / Félig alkonyult teremben / Bíbor ágyon a fehér lány / Mint elöntött téjhab alszik, / Vagy csak úgy tesz, mintha alunnék. / S mint a megrezzent harang, / Hangzik és ver  / A tüzes szív: / Akkor a szép ifju jön / Titkon, csendben, egyedül. / Jer velem, ne búslakodjál, / Jer, te csínos kis boszorkány. /…Mennyi szál hajad terem, / Mind arannyá változik, / Olyan gazdaggá tehetlek. /…Csongor, ezt neked szereztem. / Ennél lelj utált szerelmet, / Azt ohajtom s végrehajtom, / S többé nem keres boszúm.” (1731–1754)

A terv ezúttal nem sikerül. Ledér ugyanis nem Csongorral találkozik, hanem a Balgának álcázott Kurrahhal, akit könnyű csellel hagy faképnél. Tünde sem jár jól, hiszen ismét egy elaltatott Csongort talál a megbeszélt helyen. Megint elszakadnak egymástól, ki tudja, milyen hosszú időre. De Mirígy is elégedetlen, sőt kétségbeesett. Ledér pedig elmenekül a helyszínről. A vénasszony panasza ismét a „fordított értékrend” nyelvén kap hangot: „Minden el van veszve, minden! / És kacag bolond Mirígyen / A pokolnak feneke. / Hát Mirígy csak oly eke, / Olyan szolga dáb pemét, / Melyen minden gyáva szánthat, / Minden gyáva lovagolhat? / (Haragosan dobbant lábaival.) Nem, nem, mondd, pokol, hogy nem, / Zúgj, ha hallod, és feleld: nem. / FÖLD ALÓL: Nem! Nem! Nem! / MIRÍGY: Itt vagy, itt vagy, érzelek. / Átok érte, hogy feleltél, / Átok háladíj gyanánt.” (2295–2307) Majd elmondja legközelebbi tervét, amely szerint egy „vén berek közt sziklarésben” egy jós lakik. Azt elűzi onnan és ő fog jövendölni a nevében. Mikor erre a tervre a föld alól csak „kacaj” hallatszik, Mirígy még pontosabban kifejti, mit akar elérni: „Tünde, Csongor elmenendő / A bereknél, és tanácsot / Tőlem, általam veendők, / És elrontom a szerelmet, / És helyette veszedelmet / Mag gyanánt vetek beléjök / Hogy magokban vesszenek”. (2315–2321) És itt furcsa fordulat következik. A föld alatti hang ugyanis elutasítja ezt a tervet. Mirígy ekkor régebbi szolgálataira hivatkozik: „Ha szolgáltam valaha, /… / Lelket vittem útaidra,” De ez sem hatja meg a „pokol” hangját. Továbbra is megtagadja egyetértését. Mirígy erre felmondja a szövetséget: „Gyáva szellem, vessz magadban! / Egy meg kettő, három a szám, / Nélküled megy végbe munkám.” (2329–2331)

(Elkerülhetetlennek látszik, hogy egy kis kitérőt tegyünk. A fentebb idézett szövegek között van ugyanis néhány sor – Mirígy mondja el őket –, amelyek nem csak a színpadról hallva érthetetlenek a néző számára, de a mai olvasó sem tud mit kezdeni velük. Egyszerűen azért, mert az ott használt szavak kiestek a magyar nyelvből: „Hát Mirígy csak olly eke, / Ollyan szolga dáb pemét, / Melyen minden gyáva szánthat, / Minden gyáva lovagolhat?” (2298–2301). A szavak esetleges értelmét legfeljebb a színésznő indulati ereje közvetítheti. A „dáb”-ról azt tudjuk, hogy nyilván a ma még érthető „dibdáb” egy szótagja és „semmire kellőt”, haszontalant jelent. A „pemét” még furcsább szó. A nyelvtörténészek magyarázata szerint „ölnyi hosszú, piszkaforma nyélre kötött kemencesöprű, szalmából, kukorica-foszlányból, néha pemétfűből – ezt mi a „pemetefű” szóból ismerhetjük – készül. [VM Össz. IX. 833.] Lehet, hogy Mirígy olyasféle söprűre utal, bár itt lekicsinylően, amilyenen a boszorkányokat vélték röpülni a levegőben. A sorok jelentését, a vénasszony mérgelődésén kívül, aligha lehet kideríteni, még kevésbé egy előadás során érthetővé tenni.)

Varázskút és barlang

Egyelőre azonban Mirígy, különös képességei bizonyságát adva, megelőzi Csongort és Tündét.  Az előre jelzett helyen nem csak az általa „elűzött” jós barlangja van, hanem egy különleges varázskút is. Vörösmarty itt bőséges színi utasítást vélt szükségesnek: „(Barlang. Mindenfelől sűrű lombos fáktól árnyékolva, előtte borított kút. Mirígy jő, s a kutat feltakarja.) Itt van a kút, a jövendő / Mélyen nyugszik tűkörében. / Lássa sorsa visszáját benn / A szűz, mely partjára feljő.” A varázsolást tovább folytatja: „(a kutat háromszor kerülvén)”, Vörösmarty pedig újból a költészet erejével ruházza fel: „Forrj, kút habja, forrj, / Tajtékot sodorj. (Egy írást tart a kút fölé, mely magától meggyúl.) Csalfa eskü, vérrel írva, / Bűnös szívtől lángra gyúlva, / Mély vizedbe hull le hamva, / Forrj, kút habja, forrj. / (Megáll.) Csillag, melyen a halál / Csonton, embercsonton áll, / Felhő, melly a sírra száll, / Ahol vérzik a fűszál, / Szél, mely tűzben lángolál, / Bennveszők siralminál, / Szálljatok le, szálljatok le, / A jóskútba nézzetek le.” (2332–2349) (Eltávozik a kúttól.)

Miután Tünde, aki a kút víztükrében megjelenő „virtuális” történetet néz végig Csongor hűtlenségéről, és Ilma keserves látomásokkal gyötörve menekül el a jóskúttól,  a szerelmes ifjú közeledik, akit (szinte ismét megkettőződve) Mirígy „Kis leányzó képiben / Jóstanácsot elfogadni”…erre csalt el. A kutat minden esetre tovább „programozza”:

„Kút leánya, / Kút csodája, / Kelj, ha keltelek, / Menj, ha küldelek. / Kút palackja, kút galambja, / Szállj, ha intelek. / Kút leánya, kút csodája, / Légy az ifjú / Csalogánya. / Hol hazája / Várva várja / Megpihentét / Ott találja. / Csak szerettét, / Soha Tündét, / Bár kívánja, / Meg ne lássa, / Mindörökre, / Mindörökre, / Ne találja.” ( 2515–2536) „(Fekete fátyollal befedi a kutat s a barlangba rejtezik.)”

Onnan szólítja meg az érkező Csongort, megint egy csodálatos zeneiséggel és rímtechnikával megfogalmazott „Szózat”-tal:

„Amit látni fogsz, kövesd, / Szép leányka, meg ne vesd, / Arca csendes, mint az est, / Kit hunyó naprózsa fest. / Szeme tündök, mint az est, / Melyben csillag fénye reng, /

Lába könnyű, mint az est, / Mely a szellőn játszva leng, / Úta arra, hol az est / Alkonyába dőlni kezd, / Arra indulj, ott pihenj meg, / Ott találod a kegyest.” (2556–2567)

(A fátyol emelkedik, alóla a kútból egy leányalak tűn föl, mely Csongornak integetve tovaleng.)

Mirígy most úgy érzi, hogy teljes sikert ért el: „Meglőn, amit s mint akartam, / Most, aranyfa, szép gyümölcsöd, / Szép almád nekem terem. / Meglopom, meg! Az lesz dolgom, / S a manókat kergetem. (2601–2605)

A bukás

 A színjáték következő két képében Mirígy nincsen jelen, annak ellenére, hogy a főszereplők sorsában jelentős fordulatok történnek. Tünde látogatást tesz az Éj asszonyánál. Döntés elé állítják: vagy visszatér a „fényhazába”, ahol „üdvnek századi” voltak kijelölve számára, vagy legyen, mint ahogy vágya kívánja, „a kis föld” további életének helyszíne: „Órákat élj a századok helyett, / Rövid gyönyörnek kurta éveit.” (2742–2744) – Csongort a „játszi kép”, a nyilván nem valóságos „leányalak” visszavezeti a hármas út vidékére.  „Kalandor nép” közeleg „tépetten, mint a vert had, s szomorún.” (2826)  Ő sem lát derűsebb jövőt maga előtt: „El innen a magánynak rejtekébe, / El, ahol ember nem hagyott nyomot.” (3035) Kísérő szolgája, Balga is hasonló következtetést von le: „Ínséggel, amint kezdtük, hagyjuk el, / S mi a futások vége? Döghalál.” (3050–3051)

Egy elvadult kert közepében Tünde újraülteti a „gyönyörfát”. Újra felkínálja a találkozás lehetőségét a még távol levő Csongornak. És itt kapcsolódik vissza a történetbe Mirígy. Miután elriasztotta Tünde kísérőit, a nemtőket, munkába kezd.

„S most, aranyfa, jőjj velem, / Ifjuságnak drága fája, / Tán lehull a kor homálya, / Almádat, ha ízlelem. / Áslak, áslak, addig áslak / Körmeimmel, míg kivájlak,” (3209–3218)

 „Ág, ki hitvány görbe ág vagy, / Hol pokolban ágazál el, / Hogy gyöködhöz nem jutok? / Vagy kivánod, ezt a földet / Hogy keresztül vájjam érted? Megteszem!” (3256–3261)

Ekkor rohanják le és ejtik fogságba a manók. Hiába tiltakozik és próbál a legkülönfélébb módon szabadulni. Még az utolsó átok sem hat, pedig ebben is megszólal a „fordított értékrend” eddig még működő ereje.

„Éj legyen napfényetek, / Méreg minden étketek. /Mérges harmat hintse meg, / És utálat főzze meg. / Béna koldus testetek, / Mint a rossz szekér legyen. / Fájjon ülve, fájjon állva, / Csikorogjon ébren, alva, / És ijesszen álmotokból. / Legvidámabb múlatástok / Fogcsikorgatás legyen.” (3300–3313)

A manók megragadják és „háncskötéllel” egy „hársfalyukba cövekelik.” – Itt érdemes megemlíteni, hogy Shakespeae A viharjának ismerete éppen úgy feltételezhető (ahol is Prospero egy fenyőfa hasítékából mentette meg Arielt tizenkét évi fogságából, majd azzal fenyegeti, hogy engedetlensége esetén egy széthasított tölgyfába szorítja be), mint valami általánosabb hiedelem továbbélése. Valószínűleg nem átvételről van szó, hanem egy olyan ősrégi európai elképzelésről, amely talán még a fémek használata, a vasbilincs feltalálása előttről származhat. (Erre azonban nincsen bizonyítékom.) A cselekmény menetéből kiderül, hogy föld alatti szövetségesével, a Pokollal összeveszve, Mirígy legfőbb segítségét is elveszítette. A hübrisz az ő esetében is magára vonja a sors haragját. Minden „tudása”, praktikája ellenére kudarcba fullad hatalmi törekvése. Nem lehetett a nemes úrfi anyósa, nem tudta megakadályozni, hogy a két ifjú szerelmes végül is egymásé lehessen, s még az sem adatott meg a számára, hogy új fiatalságot szerezzen magának.

Utószó 

Megkerülhetetlen kérdés, hogy Vörösmarty mit és hogyan ismert a boszorkányvilágról, gondolkodásukról, gyakorlatukról, praktikáikról. Hiszen Mirígy nagyszabású, a Csongor és Tünde cselekményét dinamikusan mozgásban tartó, gazdagon jellemzett alakját aligha a semmiből építette föl. Már középiskolai tanulmányai során megismerkedhetett például a klasszikus görög-római mitológia hasonló funkciókat betöltő alakjaival, jórészt az istenvilág antropomorfizált tagjaival, illetve az emberi környezetben (Dodona, Delphoi stb.) működő híres jósnők, például a Sybillák működésével. Olvashatta és valószínűleg olvasta is Goethe Faustjának 1808-ban megjelent Első Részét, benne a germán Walpurgisnachttal, a boszorkáknak a Sátánnal való (erősen felstilizált) tömegtalálkozójával. Az egyetlen olyan magyar nyelvű tanulmány, amely még Vörösmarty életében jelent meg és a népi hiedelemvilággal foglalkozott, 1817-ben került a műveltebb olvasók kezébe, mégpedig Horváth János (1769–1835) A régi magyarok vallásbéli s erkölcsi állapotjokról  szóló értekezése. A szerző ebben a messzi múlt (részben finnugor eredetű) hitvilágát és kereszténység előtti vallásgyakorlatát ismertette. A későbbi, néprajzi tematikájú művek (Ipolyi Arnold, Csengery Antal, Kálmány Lajos, Kandra Kabos munkái) jóval később, 1854 és 1897 között jelentek meg. Ismerte és felhasználta viszont az ötletadó művet, Gergei (Gyergyai) Albert História egy Argirus nevű királyról és egy tündér szűzleányról (?1582–1618?) című, rendkívül népszerű költeményét, melynek egy példányát már 1821-ben megszerezte magának. A mese szereplői között talált egy vénasszonyt és egy özvegyasszonyt, de a cselekményt tekintve az új alak, Mirígy sokkal határozottabb körvonalú, mint a Gergei-féle változat, ahol az egyikük véletlenül, a másikuk kapzsiságból árt.

Vörösmarty egyértelműen helyezi el a „vidéki”, falusi társadalomban a saját szereplőjét: idős („vén”), özvegy parasztasszony, aki jól ismeri a célja eléréséhez szükséges „boszorkányos” eljárásokat, praktikákat. A költő kortársként ismerte meg a magyar falvak mindennapos életét, saját információi voltak a női/asszonyi sorsok lehetőségeiről, életgyakorlatáról. Azokról is, akikről a köztudat úgy tudta, és elfogadta, hogy gyógyító eljárások tudói. Majd a saját dramaturgiai szükségletei szerint alakította az ismert motívumokat.

Nem lehet célunk, hogy részletesebben foglalkozzunk a magyarországi boszorkányság történetével, helyzetüknek fordulataival, tevékenységeik tilalmával, üldözésével, perbe fogásukkal (az utolsó hazai pert 1781-ben, Egerben bonyolították le), nemritkán máglyára küldésükkel. A „felvilágosodás” mozgalmában inkább csak a kor értelmiségi rétege vett részt, a falvak mélyén a hiedelemvilágot még sokáig nem érintette a „felhőrégiókban” való változás. Költői megfogalmazására is van későbbi példa. Arany János 1877-ben írta meg Vörös Rébék balladáját: „Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón s elrepült – / Tollászkodni, már mint varjú / Egy jegenyefára ült. … / Pörge Dani egy varjút lőtt / S Rebi néni leesett /… Egy varjúból a másikba / Száll a lelke, vég n’ekül.”         És mindenképpen érdemes elolvasni Dömötör Tekla nagy szintézisében (A magyar nép hiedelemvilága. Bp. 1981) a következő beszámolót: „A boszorkányperek megszűnése nem jelentette a falusi boszorkányhit megszűnését. … A magyar falunak azonban egészen a második világháborúig általában »volt« egy vagy több boszorkánya. … Hogy miért tartottak valakit boszorkánynak egy-egy helyen, annak különböző oka lehetett. Magam is ismertem [Sz. Gy. kiemelése] jó egynéhány olyan asszonyt, akit a falu egy része boszorkánynak tartott. Fiatalok és öregek, szépek és csúnyák, beszédesek és szótlanok, jómódúak és koldusszegények egyaránt akadtak köztük. … De a gyógyító és a rontó alakját sem lehet pontosan szétválasztani. Néha egy és ugyanazon asszonyt egyesek boszorkánynak, mások pedig gyógyítónak, kuruzslónak tartották.” Mindez a XX. század közepén végzett kutatások eredményeképpen fogalmazódott meg. De még ez sem az utolsó szó ebben a történetben. Akár hisszük, akár nem, a Britannica Hungarica 1995-ös (!) kiadásából lehet megtudni, hogy „1992-ben jegyezték be a cégbíróságon a Magyar Boszorkányszövetséget, mint az 52. vallást”.

Színpadjainkon Mirígy fő jellemvonásaként általában nem az ártani kész, a „fordított értékrendet” ösztönösen képviselő főszereplőt láthatjuk, hanem többnyire a szélsőséges torzítástól sem mentes rút vénasszonyt, a taszító csúfság mintaképét. Ez az egyoldalúság pedig éppen a nagyszabású „ellenjátékos” dramaturgiailag fontos, szerepként is sokoldalú  alakjától fosztja meg nézőit. Kár.

SZÉKELY GYÖRGY