(PunkPuck) Mint oly sok Szentivánéji-előadásnak, a salzburgi Tartományi Színház, a Landestheater bemutatójának is a mesterember-színekben rejlik a kulcsa. Az új német fordítás – készítője nevét a színház valamennyi fóruma titokban hagyja – Cupidóstul-mindenestül, gördülékenyen tolmácsolja a shakespeare-i szöveget, de teremt benne olyan meeting-pointokat, ahol a poénokat szállító, bele-beleíró színészkedv ötletei összetalálkozhatnak. A hat kézműves (nem mindegyikük foglalkozását lehet könnyen kikövetkeztetni a Bettina Richter tervezte mai öltözékekből) él is a lehetőséggel. Főkolomposuk, a Pyramust (Zubolyt) táncoskomikusi nekifutásból felszippantó Marco Dott vezérletével mindenáron musicalre szeretnék venni a nászát ülő Theseus és Hippolyta szórakoztatására szánt spektákulumukat. Az érintett javasolja is egy „Pyramus on the Roof” vagy „The Sound of Pyramus” című alkotás megvalósítását. (A The Sound of Music jelenleg a legsikeresebb produkció a belülről Vígszínház-dézsavűs, természetesen Fellner és Helmer által emelt épületben.) A partizánkodó törekvést siker koronázza, hiszen például az ötödik felvonásban az oroszlán Az oroszlánkirályra emlékeztethet külsejével, és más zenés játékok mellett ebből is énekelnek-táncolnak egy keveset. A megoldás nem erőszakolt, és a hat színésznek annyira bevált, hogy a közelmúlt évtizedek örökzöldjeiből kompilált darabot is készítettek, mely Nightfever címmel ugyancsak szerepel a repertoáron. A két „éjszakai látomás”, a két „éji láz” kiegészíti egymást.

Carl-Philip von Magdelhem – Peter Stein egykori munkatársa, a salzburgi Landestheater fiatal középkorú intendánsa – a műkedvelő mesteremberek csapatába négy férfit és két nőt szervezett be. Három fiatalt és három negyvenest. Előbbiek a tanonckort épp maguk mögött hagyó ifjak inkább, mint önálló, tekintélyes iparosok. A felállás provokálja, hogy néhányuk között háttérgesztusokkal jelzett szerelmi szálak szövődjenek: egy-egy szerepgyakorló próba udvarlási alkalom is. Viszont ebben a négy–kettes felállásban nem könnyű megmagyarázni (a derék athéni műkedvelő színjátszóknak sem, nekünk, a publikumnak sem), Thisbét miért egy fiúgyerek kapja, s nem a két lány egyike. A rendező mintha az ilyesfajta kicsiségekkel nem nagyon törődne. Például azzal sem, hogy a Bettina Richter díszletét elöl vízszintesen osztó kis patak vizében a szamárrá változott Zuboly ötször is megláthatná fülét, patáját – de nem látja meg, mert ez a színrevitel logikájának nem érdeke. Néha már feledékenységnek tűnik egy-egy jó beállítás ésszerűtlensége. A saját zsebére is ügyeskedni próbáló Puck, ez a virgonc alternátor, miután Oberon parancsára megszerezte „az égő szerelem virágát”, igyekszik gazdáját mindenféle sziromfejekkel, gizgazokkal átvágni. Hiábavalóan. De minek is, ha egyszer nem a virágban lakozik a bűverő, hanem a tündérkirály fecskendőiben, amelyekkel – valóságosnak tűnő kicsivel, cirkusziasan ágaskodó naggyal – preparálja a bájvirágot?

Nem kevés dolgot felróhatunk e Szentivánéji álomnak. Kulisszája – szürke, hatalmas levelű-bibéjű fémfák közé feszített pókháló – régtől ismerős, kivitelében pedig mintha felnövesztett bábszínházi játéktér lenne. Amikor viszont e körkörösen szövött bordásfal takarásba kerül, a piros és kék színek leereszkedő lapjai éppúgy a nappal és éjszaka, nő és férfi, realitás és fantasztikum ellentétét fejezik ki, mint a jelmezek hasonló színütközései, illetve a szintúgy fekete mögöttesekkel kiemelt, egymást kikezdő arany–ezüst csillanásvillámok. Minden félresiklásnak van visszaútja, mivel az alapvetően zenei elgondolású – a rockos-punkos mellett stilizáltan középkorias muzsikájú –, könnyeden mesélő, a 2010-es évtized számára testközeli premier diszkós, light-koncertes (elején, végén élő zongorás), iskolaszínházi vagy másképp kócos-mákonyos képei felitatják, ami a „kicsire nem nézünk” jegyében foltot hagyna.

A játékot a könyökén, térdén bandázst viselő, fiúsan pattogó, barna bőrű Puck: Shantia Ullmann szabályozza. Miniciklon lány-Robin, bódító szerekkel alaposan felvértezve. Ezen az estén biztosra vehetjük tehát, hogy besöpör magának egy másik lányt, a Babvirág–Pókháló–Moly–Mustármag négyesből lett gitárost, akit érzéki rabszolgájaként birtokol, csókol. Szertelenségeit a (Theseusként, parókásan tán még meggyőzőbb) Christoph Wieschke formálta Oberon szkeptikusságon épp inneni okossága ellensúlyozza. Ulrike Walther (Hippolyta, Titania) kosztümjei a szúrós kúpkeblekre vonják a tekintetet, a pasztellesen passzív szerepközelítések folytán e dárdahegyeknél hosszasabban lehet elidőzni. A négy fiatal szerelmes alakítója tanulja és gyakorolja a mesterséget (valóban valamennyien nemrég diplomáztak), a rendező nem hagyja őket pácban, de – mint az lenni szokott – nem is rájuk koncentrál, hanem a kézművesekre és az erdőlakókra, akik felett a punk ikonú Pucknak van hatalma. Annyi, amennyit Oberon megenged.

­­* * *

(Három fekete szék) Ausztria 2011-ben nyolcvan esztendeje született írójára, Thomas Bernhardra emlékezett. A Landestheater két kamaraelőadással is. A 2009-ben a hagyatékból publikált Meine Preise (Az én díjaim) önéletrajzi indíttatású prózáját Werner Friedl szólaltatta meg majdnem-monodrámaként, a Vor dem Ruhestand (Nyugállomány előtt) pedig Claus Tröger értelmezésében szerepel műsoron. E darabbal 2001-ben Sinkó László próbálkozott nálunk (Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió) rendezőként és főszereplőként is, sajnos nem sok sikerrel. A salzburgi színrevitel autentikusabb, ökonomikusabb, játékban kiérleltebb, mint a mienk volt, de meglepő módon ugyanazokat a problémákat veti fel.

A két idősödő nőtestvérével egy fedél alatt élő, a nyugdíjas kor küszöbén álló Rudolf Höller törvényszéki elnök – egykori SS-tiszt és sokszoros gyilkos – minden esztendő október 7-én megüli bálványa és hajdani megmentője, Heinrich Himmler születési évfordulóját. Erre az alkalomra otthonában mindig felölti gondosan megőrzött egyenruháját, bőven pezsgőzik, s bomlott személyiségre valló, torz házi zsarnokoskodással, szerepekben tetszelegve, albumot nézegetve idézi fel a régi szép zsidóölő, elgázosító időket. A születésnapi áldozat történelmi orgiává részegül, hogy az egyik húg, Vera ágyában fejeződjék be. Fivér és nővér évtizedek óta az egyedül „tiszta” (s számukra valamiképp egyedül lehetséges) vérfertőzésben él. Tolókocsihoz szegezett, nekik kiszolgáltatott Clara húguk mindezt tudja, látja. Polgári morálja és főleg könyvekből sajtolt baloldalisága folytán többszörösen és tehetetlenül megszenvedi a nem mindennapi emberkörnyezeti ártalmat, melyben létezni kényszerül a baljós árnyaktól sötétlő szülői ház falai között. A szó szoros értelmében vett környezet védése is szatirikus téma Bernhard tollán: a bírósági potentát Rudi társadalmi súlya révén sikeresen veri vissza egy vegyigyár építésének tervét, mert az ő otthonának közelében nem működhet objektum, mely az élőlényekre veszélyes anyagokat bocsát ki.

 A Rajna kincse (fotó: H. J. Michel)

E szimbolika, a színművet átjáró morbid frusztráltság lecsendesítve érvényesül Tröger közvetítésével. Klaus Gasperi a szép stúdiójátszóhely, a nevezetes salzburgi Marionettentheater kicsiny színpadi kivágata elé takarófalat bocsátott, melyen csupán egy vadásztrófea utal valamelyest a testvérek jómódjára. Semmi különleges a berendezésben: itt nem viszonylagos gazdagság, hanem megingathatatlannak tetsző biztonság uralkodik. Fekete kerekes szék, fekete karosszék, fekete támlásszék: a kelleténél sokkal nagyobb fekete asztal körül az ülőhelyek pontosan kijelölik a testvéri hierarchiát, mozgásteret. A vázlattá redukált, mégsem sovány díszletben a Himmler-kép negatív módon kevesebb önmagánál. Frissen csináltatott, pompás keretéről esik szó – amikor azonban, hosszas dramaturgiai palástolás után, késleltetve előkerül a fotográfia a védőtakaró alól, hogy a falra függesszék, szinte nem is látható, hogy rámája lenne. Csak vékony acélléc szegélyezi. Így marad ki – megfontolásból, tapintatból, álszeméremből, a sűrítés reményében? – néhány más fontos összetevő is, amelyekről csak beszélnek, interperszonális és tárgyi viszonylatokban nem kelnek életre. A három színész legjobbja, Alexandra Tichy fokozatokban eljátssza ugyan, hogy Vera a különleges estére kicsípi magát (szorongató, ahogy a nagylányos szőke parókát nyilván a bátyja ízlése szerint kifésüli, később a copfokat koszorúba fonva ékeskedik, rövid vörös haját a fiatalítónak hitt póthaj alá szorítva), szóban nem is tagadja húga előtt a testvérszex rég kipattant tényét, ám a kapcsolatnak a vacsora és ivászat előrehaladtával nem ad hangot, testet. Pavel Fieber, Rudi illúziókeltő, katonás, alapjában egyáltalán nem ellenszenves megformálója sem törekszik a szinte csupán közömbösnél, alig-testvérinél hevesebb közeledésekre, érintésekre – ezzel viszont mindketten elveszik az argumentumokat Britta Bayer tolókocsiját sértett-lassan, némán görgető Clarájától, aki az albumba feledkezett testvérei letompított páros mulatságától elválva az egész süteményestálat magához veszi. Nem, nem eszi meg az összes fánkot Rudi és Vera elől. Eszeget. Valamit tennie kell, amíg a másik kettő a múltba réved.

A szűrt ábrázolást egy-egy kitörés nem a legelőkészítettebben töri meg. A Nyugállomány előtt erősen szószínházi előadás, amely a dráma epikus verbalitását a székek ide-oda helyeződésének koreográfiájával, néhány a szereplőket konfrontáló ötlettel ugyan kitűnik, de sok újat a világháborús tematikát, a borzalmak utóéletét, személyekre lebontott továbbélését, kísértését, fenyegetését – valamint az osztrák és közép-európai utókori önszemléletet – illetően nem mond.

TARJÁN TAMÁS