„Csalán út 29.” – e címmel rendeztek két hangversenyt 2011 novemberében. Az alcím elgondolkodtató: „Harminc éves a Bartók Béla Emlékház”.
Érdemes lenne külön tanulmányt szentelni az elképzelések, vágyak, tervek és megvalósulások összesítésének. S ami legalább olyan fontos: ráirányítani a figyelmet, ünnepelni a működő – mit is? Hiszen a név kinek-kinek mást jelent. A turistának (hazainak és külföldinek egyaránt) afféle kultúrnevezetesség (amióta megszületett „kistestvére”, a Rákoshegyi Bartók Zeneház, okafogyottá vált a panasz, hogy nehezen megközelíthető, messze van, kiesik stb.). Vannak, akik múzeumként tartják számon (jogosan), a Bartók bútorait, személyes tárgyait, népművészeti gyűjtéseit bemutató kiállításnak köszönhetően. S rögtön tegyük hozzá: nem csak a szemnek szól, hiszen értékes és hasznos Bartók „ereklyékkel” is felszerelkezhet a látogató, Bartókról szóló könyvekkel, műveinek kottáival, hangfelvételekkel (az Emlékház is dokumentált, gondosan kivitelezett magyar és angol nyelvű kiadvánnyal és DVD-vel is). De igazán Bartók szellemében azáltal munkálkodik, hogy helyet ad a zenélésnek, zenehallgatásnak. Még a szakmabeliek közül is kevesen mondhatják el magukról, hogy rendszeres látogatói a kamarateremnek, de – hála az időben meghirdetett és eredményesen terjesztett programoknak – a távolból figyelemmel lehet követni a sokszínű kínálatot. Miként Bartók sem tartozott a kizárólag saját műveit játszó előadóművészek közé, az Emlékház koncertjeinek műsorán is sok stílusú kínálat szerepel. (Ami azt illeti, véleményem szerint érdemes lenne időről időre Bartók-sorozatokat is meghirdetni.)
Bartók egykori lakóháza, ahol utolsó nyolc budapesti évét töltötte, gyakran hangos a zenétől, rendszeres programjai gazdag választékot kínálnak. A koncertteremmé alakított szint sajátos légkört áraszt: a házi muzsikálás közvetlenségét kelti életre azáltal, hogy nincs elválasztva a pódium és a nézőtér; az első sorban ülők akár némely szólamkottába is beleláthatnak.
Bartók emberi tulajdonságairól a gazdag dokumentációnak, megannyi többé-kevésbé megbízható visszaemlékezésnek köszönhetően sokat tudhatunk. Az egymásnak ellentmondó információk arra figyelmeztetnek, hogy a szájhagyomány (oral history) korabeli elrajzolásokat örökíthet meg, a visszaemlékezés pedig még a tényközlésekkel is interpretál, hiszen szelektál, s ezáltal „elrajzol”, kiemelve egyes, háttérbe rejtve más részleteket (gondoljunk a búcsúkoncert „látogatottságára”! – s ahányan magukat a Mester bizalmasának tekintették, hangsúlyozva zárkózottságát, jogos az általános kétkedés). Abban viszont nem kell kételkednünk, hogy az Emlékház valamennyi rendezvényét értelmes-értékes vállalkozásnak tartaná Bartók. Az élőzene dicséretét zengik az oldott-meghitt légkörben zajló hangversenyek, a felcsendülő művekre irányítva a figyelmet.
A „címadó cím”, a két délelőtti rendezvénnyel, méltán keltette fel a figyelmet; s miként az lenni szokott, evés közben megjött az étvágy, s rákapott az Emlékház-túrára a zenebarát.
A két jubileumi koncertnek Némethy Attila volt a házigazdája, aki zongoristaként is szerepelt. A november 5-i rendezvényen az Emlékház igazgatója, Szirányi János elmondta: a programok összeállításánál az jelentette a legnagyobb fejtörést, hogy az évtizedek során rendszeresen fellépő művészek közül kik NE kapjanak meghívást. Az eredmény: több korosztály képviseltette magát. Vonósnégyes keretben zajlott a program, a Krulik Vonósnégyes Weiner-művel kezdett, s az elhúzódó műsorban Mozart-kvartett-tételeket követően Fülei Balázs közreműködésével Brahms g-moll zongoranégyesének fináléjával búcsúztatta a közönséget a Bartók Vonósnégyes. Bartók-művet Perényi Eszter, Király Csaba és Fülei Balázs is játszott, Klenyán Csaba pedig szólistaként és növendékeivel a kortárs magyar klarinétirodalomnak toborzott lelkes érdeklődőket. Többen talán először hallottak darabot Horváth Márton Leventétől, értékes zenei élményt jelentettek Sári József Időmalom című kompozíciójának tételei, és a klarinét lehetőségeinek kimeríthetetlenségéről bizonyosodhattunk meg Vajda Gergely művét hallgatva (Fényország – remegés).
A délutánba jócskán belenyúlt a zenés összejövetel – ezen okulva, a november 19-i matiné szünet nélkül zajlott. A keretes szerkezet hasonló volt; ezúttal a nyitószámban a Semmelweis Vonósnégyeshez (melyben vendégként Konrád György játszott) Szentpéteri Gabriella társult egy Mozart-zongoraverseny szólistájaként, befejezésül pedig a Kodály Vonósnégyest hallhattuk (Wolf- és Dvořák-művekkel és meglepetés-ráadással). Közben hegedűsök (Falvay Attila és Szabadi Vilmos) játszottak (Némethy Attila, illetve Hegedűs Endre zongorakíséretével), Oravecz György és Hegedűs Endre zongorázott (Liszt-műveket), a vox humanát pedig a Rákoshegyi Bartók Zeneház életre hívója és motorja, Bokor Jutta képviselte (Lugosi Anna és hangszeregyüttes kíséretével).
A bevezetőben említett evés közben megjött étvágynak köszönhetően számolhatok be a MŰHELY sorozat november 11-i estjéről. A „Barangolás az új magyar zene világában” alcímet viselő sorozat második koncertjét a Somogyi Vonósnégyes adta, közreműködő művészekkel (Gyöngyössy Zoltán – fuvola, Kiss Gy. László – tárogató, Felletár Melinda – hárfa, Baráth András – zongora). Az „új” tágan értelmezendő, hiszen a nyitószám, Láng István III. vonósnégyese 33 éve készült, Soproni József Zongorás triójának viszont ez volt a bemutatója. E két véglet között csendült fel Madarász Ivántól fuvola, hárfa és vonósnégyes együttesén a 2003-ban már hangfelvételen is rögzített Sheol, és az egyéni hangszín-kombinációkkal invenciózusan kísérletező Dubrovay László 2002-ben komponált Tárogatóötöse, amelyet már CD-n is megörökítettek. A változatos műsort a minőség hozta közös nevezőre, amelynek köszönhetően most is üde, friss hangzású a remek kvartett, ugyanakkor az újdonság előadásán sem érződik esetlegesség. Aki ilyen kortárs műveket hallgat, értetlenül áll a közömbösség vagy az elutasítás légkörében. Talán csak a játéktér átrendezése lehetett volna gördülékenyebb – nem vált be az ötlet, hogy ezt az időt „átbeszéli” a műsorvezető, Hollós Máté, vagy addig beszélget az előadókkal, ugyanis olyasmit hallhattunk, amire érdemes volt odafigyelni, s amire valóban oda is akart figyelni a hallgatóság. Maguk a beszélgetőpartnerek is nehezen tudták magukat túltenni a környezeti zörejek zavaró hatásán – íme, szándékolatlan illusztrációt kaptunk ahhoz, hogy Bartók mennyire „jogosan” akarta kiszűrni a zavaró hangokat alkotóműhelye ihletett légköréből. Tréfát félretéve, unikális ez a sorozat. November és december folyamán négy hangversenyen a kortárs magyar kamaraművek széles skálája vonul fel, értő-avatott tolmácsolásban, tehát az egyszeri előadással hű képet festve a kompozíciókról. Ezért el kellene gondolkodni azon, vajon milyen fórum lenne hatásos ahhoz, hogy az idelátogató külföldiek (és itt nem elsősorban kivezényelt csoportokra gondolok, hanem a magyar kultúrát minél sokrétűbben megismerni vágyókra) tudomást szerezzenek erről a kivételes lehetőségről. Akit már megkérdezett külföldi, érdeklődve a Bartók–Kodály-generációt követők munkássága iránt, hogy hol hallhatna „mai magyar” zenét, tudja: az egyszerű kérdés megválaszolása csak időszakosan könnyű. Máskor olyan helyzetbe kerül a kérdezett, hogy tanácstalanságában hangfelvételek vásárlását javasolhatja csupán.
A két jubileumi koncert között még egyszer fellátogattam az Emlékházba, november 13-án, amikor a „Legyen a zongorázás öröme mindenkié” című rendezvényre került sor. Michel Sogny tanítási módszerének hatásosságát demonstrálta a módszer hazai avatott ismerője, Szentpéteri Gabriella. A vezető tanár bemutató és hangverseny keretében felvonultatott olyan öröm-zongoristákat, akiket Sogny zongoraiskolája segítségével fejleszt. Hallhattunk felnőttként zongorázni kezdőket, olyanokat, akik hosszú évtizedes kihagyás után tértek vissza a hangszerhez, s különböző szintig eljutott gyerekeket, fiatalokat is. Játszottak etűdféléket és a hagyományos (zeneiskolai) tananyagban is szereplő alsó fokú örökzöldeket, s bepillanthattunk a zongorás kamarazene, a négykezesezés örömteli világába is. Az aktív muzsikálás semmivel nem helyettesíthető örömforrás – tudja ezt mindenki, aki bármilyen szinten megpróbálkozott akárcsak közreműködőként részt venni zenei produkcióban. A különböző szintű és minőségű, néha hibáktól sem mentes zongorajátékot hallgatva arra kellett gondolnom: voltaképp milyen „egyszerű” az egész… csak épp találkozni kell körülményeknek, szándékoknak. Hallottunk sok olyan alkalmi zongoristát, aki sohasem akart volna hivatásos muzsikus lenni (a gyerekek sem idő előtt muzsikuspályára „elrendeltek”), csupán a szépség életre hívásának vágya munkált bennük, és örömüket lelték a megszülető hangzásban. A Sogny-módszer ugyanakkor korántsem csupán amatőrképzésről szól. A Sogny-alapítvány által felkarolt magyar tehetség, Szokolay Ádám muzsikuskarrierjét viszont jelentősen alakíthatja ezzel a zenei szemléletmóddal való találkozás.
Ez is házimuzsika volt, csak másféle. Volt sok szülő, hozzátartozó – s ezúttal láttunk gyerekeket, akik csillogó szemmel drukkoltak szüleiknek, és örültek produkciójuk hallatán. A Sogny-csapat odaadóan hallgatta egymás játékát is. Többszörösen közösségformáló hatású ez a műhely, s nagy öröm, hogy inspiráló környezetben is van módjuk megmutatkozni az érdeklődő muzsikus (zongorista) társadalom előtt.
Adalékok az Emlékház életéből – a minden résztvevő számára piros betűs ünnep- és hétköznapokból. Remélhetőleg a félévszázados jubileumig tovább sűrűsödik a rendezvények egymásutánja a Csalán út 29.-ben.
FITTLER KATALIN
