Február végén, március elején az Aradi Kamaraszínház vendégszerepelt Budapesten, a Bakelit Multi Art Centerben. Az idén ötéves fennállását ünneplő társulat négy kortárs drámát hozott el a repertoárjából: a 2008-as bemutatója óta számos fesztiváldíjat nyert Rudolf Hess tízparancsolatát Alina Nelegától (rendező: Tapasztó Ernő), Heiner Müller Kvartettjét (rendező: Balog József), valamint Matei Vişniec Lovak az ablakban és Raymond Cousse Gyerekességek című darabjait. Az utóbbi két előadást volt szerencsém látni, és mindkét esetben úgy jöttem el a Soroksári útról, hogy milyen kár, hogy ezek a remek előadások itt, Budapesten csak egy maroknyi közönséghez jutottak el – mintha a Bakelit alig lenne közelebb a potenciális nézőkhöz Aradnál. Pedig a helyszín, a minden romantikától mentes, némely részletében akár egy horrorfilm díszletének is beillő gyártelep (itt persze nem a kifejezetten barátságos belvilágú Bakelitre, hanem a tágabb környezetre, a tört ablakú, üres csarnokokra gondolok) nagyon is illett a vendégségbe érkezett előadások hangulatához. 

Matei Vişniec egyfelvonásosát 2009-ben mutatták be, mégpedig a Pécsi Harmadik Színházzal közösen, Radu Dinulescu rendezésében. A Lovak az ablakban nem rajzol fel teljes történetet, mégis leír egy önmagába visszatérő ívet. A közös pont a három részre tagolódó előadásban a háborús közeg, a háború mint létállapot. Tapasztó Ernő egy folyamatosan zümmögő írásvetítő mellett állva, tanárként idézi fel nekünk először az 1699-es karlócai békét, felsorolva, hogy melyik vidékre melyik ország, hatalom tette rá a kezét abban az esztendőben, majd később még két másik történelmi időszak száraz tényadatait. A keret közé ékelődő jelenetek viszont éppen azt mutatják meg, ami a történelemkönyvek személytelen kijelentő mondatai mögött van. Az elsőben egy anya csomagol össze a háborúba készülő, az ablakból folyton a lovakat leső fiának, mániás rendszeretetével próbálva megóvni a gyermekét minden rossztól. A másodikban egy háborúból hibbantan hazakerült apa és az őt gondozó lánya kettősét láthatjuk, míg az utolsóban egy otthon is háborúzó férj gyötri a várandós feleségét, aki egy rohamsisakot szül – vagyis a körforgás folytatódik: fiú születik, aki majd megint elmegy a háborúba, az anyja, a felesége vagy a lánya onnan várhatja vissza, gondozhatja, ha megrokkan, és eltemetheti, ha meghal. Bár még az sem biztos, hogy a végső tisztesség megadatik, hiszen az utolsó jelenetben a férjből csak por marad az őt agyontaposó bakancsok talpán. Olyan ez az egész tragikus körforgás, mint amilyenről Tóth Krisztina Vaktérkép című versében olvashatunk: „csak húzza folyton szomorú / útját, és bárhová ér, az háború, / árkot ír a halál (…) mind hogy bolyong és nincs egynek se útja, / mindig, mindig az anyák szülik újra / az árvaságot”. 

Harsányi Attila és Bacskó Tünde – Lovak az ablakban

A darab tematikája és groteszk látásmódja több ponton is Örkény Tótékját idézi. Egyikben sincs szó pátoszról vagy háborús hősökről, annál inkább a hétköznapiság, a rutinszerű, mindennapi cselekvéssorok abszurdizálásáról. Itt az anya nem egyszerűen rendszerető, hanem mániákusan menekül a maga köré teremtett rendbe: az utolsó szöszt is kikapargatná a padlórések közül. A férj az ebédlőasztalnál kiméri a szalvéta helyét, és ott is a célba lövést gyakorolja kenyérgalacsinokkal. Mindeközben tényleges párbeszéd nincs a szereplők között, kényszeresen ismétlődő mondatokban beszélnek el egymás mellett, vagy a parancsok, feladatok végrehajtásához szükséges instrukciók kiosztására szorítkoznak. A férfiak halála, megsebesülése is nélkülöz mindenféle hősiességet, véletlen, tragikomikus balesetek áldozataivá válnak. (A fiú vesztét éppen az általa annyira szeretett lovak okozzák, a férjét saját katonatársai.) A rossz hír sem a szokásos módon jut el az otthon várakozó nőkhöz: a groteszk humorú, hol bohócorral, hol furcsa tolószékkel érkező Hírnök viszi meg. 

Ha el lehet valamennyire különíteni, Tapasztó Ernő iróniába, fekete humorba, részvétlen tárgyilagosságba burkolózó Hírnöke inkább része ennek a folyton háborút generáló gépezetnek, a Harsányi Attila alakította férfiak és Bacskó Tünde asszonyai pedig az örök áldozatok. Harsányi Attila három különböző karaktert formál a fiúból, az apából és a férjből, ebben a sorrendben egyre erőteljesebben, egyre zsarnokibb figurákat alkotva. Bacskó Tünde nőalakjai ellenben nem különülnek el élesen egymástól. Közös bennük, hogy nem kérdőjelezik meg alárendelt szerepüket ebben a férfiak irányította, az otthont is hadszíntérré változtató világban. Szolgálnak és kiszolgálnak, útnak engednek és hazavárnak, szülnek és elsiratnak. Ami közös a három színész alakításában, az az intenzitás és az erőteljes jelenlét.

Ha a másik előadáshoz, a Gyerekességekhez keresünk kapcsolódási pontokat, a legkézenfekvőbbnek az abszurditás tűnik. Míg azonban a Lovak az ablakban elsődlegesen a háború abszurditását mutatja meg, Raymond Cousse monodrámájának középpontjában a felnőtt lét abszurditása áll, mégpedig a gyermek szemszögéből. A felnőtthazugságok, a hit, a testiség és mindenekelőtt a halál abszurditása. Mert a gyermeki gondolkodásmód és a maga módján konzekvens gyermeki logika rácsodálkozik mindenre, amit a felnőttek természetesnek vesznek, és rákérdezés nélkül elfogadnak. Pedig miért lenne az természetes, hogy a kerítésen át meglesett temetéseken csak az elöl haladók sírnak, a sor végén viszont már inkább beszélgetnek és nevetgélnek? Hogy a lélek láthatatlan, és felmegy az égbe? Hogy valaki kiolthatja egy másik élőlény életét, legyen az állat vagy ember? Hogy egyik pillanatról a másikra egy gyermek is meghalhat? 

Lung László Zsolt – Gyerekességek

De összekapcsolja a két előadást az erős kontúrok, karakteres képek használata is. Csak egy-egy példa: a Lovak az ablakban végén Bacskó Tünde fekvő teste eltűnik a rá halmozott, kopott bakancsok alatt, itt pedig játékokat dobálnak be a színpadra, éppen akkor, amikor a főszereplő gyermekkora – barátja halálával – lényegében véget ér. De említhetjük a záróképet is, amelyben a játékok után egy koporsót eresztenek le, és ebbe fekszik bele Lung László Zsolt. A Gyerekességek azonban még ennél is tovább megy, a – szó szerinti – véres naturalizmusig. Egy valódi disznófej daraboltatik benne, utalva a szomszéd hentesre éppúgy, mint a barát nővérének „szőrös húsállatkájára”, és mindenre, ami test és zsiger és pusztulás. Ez az egész így, együtt Csáth Géza műveinek minden idilltől mentes, kegyetlen gyermekvilágát juttathatja a néző eszébe. 

Lung László Zsolt az ötvenperces előadás folyamán végig energikusan uralja és bejátssza a színpadot. Alakítása mentes minden külsődleges gyerekességtől, helyette lényegében gyermeki: tisztán lát és láttat. Az ismétlésekkel, szerepváltásokkal teli szövegnek megfelelően pontosan és hitelesen szólaltatja meg a rideg tanár vagy a vakbuzgó pap figuráját, és lép vissza onnan a gyermekébe, egészen a koporsóba fekvés végső, halálosan komoly játékáig. És itt van talán a legfontosabb közös pont a két előadás között, hiszen itt is, akárcsak a Vişniec-darabban, „árkot ír a halál”. 

Jó darabok fajsúlyos előadásait hozta el az Aradi Kamaraszínház Budapestre, bizonyságul arra, hogy mindössze öt év alatt sikerült egy önálló arculattal és karakteres hanggal rendelkező társulatot felépíteniük. 

TURBULY LILLA