Meglehetős régen készülődöm a beszélgetésünkre. Kecskeméten, a Nebáncsvirágban láttam először színpadon, és örömmel fedeztem fel, hogy a dalok közül egy valóságos kis emberi dráma lopakodik elő a szerepformálása nyomán. Aztán tavaly újra meglepett, egyetlen szezonon belül két alkalommal is: Gyulán, a Várszínházban Horváth Csaba Troilus és Cressida-rendezésében a mozgása intelligenciájával, majd Alföldi Róbert POSZT-ra került rendezése, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból felkavaró drámai szendéjeként…

Milyen jó! Pedig ez három teljesen más szerep.

Szokott elgondolkodni rajta, hogy kicsodák-micsodák azok, akiket játszik?

Emberek. Mindig abból indulok ki, hogy én vagyok a szerepemnek a legjobb barátja, akinek őt a legjobban kell megértenie, és olyan figurát kell faragnom belőle, ami egyértelművé és érthetővé teszi a cselekedeteit még akkor is, ha a következmény negatív. De általában pozitív hősöket játszom, vagy legalábbis olyanokat, akik kevésbé ártalmasak. 

Áldozat típusú hősökre gondol?

Lehet. Sok ilyen jutott nekem most a Nemzetiben, de ilyen volt korábban a Bárkán is a Vihar. 

Talán a szeméből olvassák ki az igazgatók-rendezők az áldozatszerep iránti hajlamot?

Biztos nem véletlen. Gondolom, ilyesmit sugárzok azok irányába, akik a feladatokról döntenek. És aztán vannak szerencsére olyanok, akiknek egészen más jut eszükbe rólam. 

 

(fotók: Szkárossy Zsuzsa)

 

Amikor elment néhány éve Franciaországba utcazenésznek, nem tartott attól, hogy esetleg önmaga válhat tényleges áldozattá?

Nem. Talán önkéntelen fatalizmusból. Annyira zűrzavarosnak éreztem akkor magam körül mindent, hogy abból csak a kifelé út érdekelt: akartam, hogy nyíljék meg számomra a világ. Tizennyolc éves voltam, és úgy éreztem, nagyon sok mindenről lemaradhatok. Az én érdeklődési köröm nem egyezett az osztálytársaiméval. Úgy éreztem, másfelé kell keresgélnem, és csakugyan más kapuk nyíltak meg bennem. Természetesen izgultam rendesen, mert egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy én az éneklésre születtem, de tudtam: abban a pillanatban, az utcán az éneklés lehet az egyetlen, amibe kapaszkodhatom, általa kell megtalálnom valamit. És akármilyen gyáva voltam, belevágtam. Igyekeztem küzdeni-harcolni, és ez az út erre nagyon jó volt, hogy a gyávaságomtól megszabaduljak.

Nem kalandvágyból indult inkább? Csakugyan a homályból való menekvés akarata késztette?

A kalandvágy. Persze. Abszolút izgatott a lehetőség. Annyira sötétnek ne képzelje azért az akkori világomat, mint az első szavaimból kivehette. A káoszérzetem eredője az volt, hogy egész egyszerűen nem ismertem a világot. Tisztában voltam ezzel, de nem akartam hülyeségekbe bonyolódni, nem volt (nincs is) kedvem – ellentétben a kínálkozó mintákkal – világmegismerési céllal belemenni a bulizós éjszakába. Nem ezt akartam megtapasztalni, hanem más dolgokat: emberektől akartam mindenféle energiákat kapni. És megosztani velük a sajátomat. 

Az édesapja nagyon korán meghalt. Csak elmesélésből ismeri?

Nem. Én emlékszem az apukámra eléggé élesen, bár a gyerekkori emlékeim valóban kiegészítésre szorulnak. Viszont elég önmagamba tekintenem. A halála után édesanyám egyedül nevelt fel, látom pontosan, mely tulajdonságaimat örököltem tőle. Vannak aztán az övéivel homlokegyenest ellenkező tulajdonságaim, na olyan lehetett az apukám.

Milyen lehetett?

Szűkszavú. Komoly. Kitartó. Nagyon okos, ugyanakkor lobbanékony, hirtelen haragú, de igazságos. És nagyon szerette a természetet. Az állatokat és a csendet. Meg a jazzt. Ella Fitzgeraldot. Louis Armstrongot. Villamosmérnök volt. Sajnos a munkájáról nem sokat tudok, a számításokkal teli füzeteit néha megmutogatta, azokra emlékszem. Gyönyörű írása volt. Szabályos. Mindenféle függvények, fizikai tételek. 

A nevelésével jutott ideje törődni?

Mivel eléggé elevenek az emlékképeim, azok alapján feltételezem, hogy jutott rám ideje. Hatéves koromig. 

Ott maradtunk el a kalandtörténetében, hogy keveset tudott a világról, az emberekről. A korosztálybeliekről is?

Nem tőlük akartam elrugaszkodni. Szívesen találkoztam a korombeliekkel is, de nem igazán tudtam, mire vágyhatnék közöttük. Valami transzcendens késztetés ez: csak azt éreztem, hogy az én dolgom máshol van, másutt kell megtalálnom azt, ami igazán leköt. Első kalandom, az utcazenélés azonnal bejött. Már maga a helyzet kihívás. Odaállsz a flaszterre emelvény, hangosítás nélkül. Nincs fényekkel elvarázsolt jelmezed. Előbb elveszettnek hiszed magad, aztán nem érted, mire gyűlnek köréd az emberek. Végül rájössz: a zene mágnesenergiája vonz közönséget köréd. Hallod a dicséretüket, látod, hogy élvezik. Ennyire egyszerű? Ennyire.

Amikor szerepben kell helytállnia, nem szokott nosztalgiával visszagondolni az egyszemélyes utcazenélésre?

Nem, dehogy! A színház közösségi üzem, amely teljesen más rugóra jár. Az egymásra figyelés magasiskolája. Együtt lehetünk eredményesek. A figyelem, a résen lét a siker kulcsa. Az a csúcs, ha az egész előadás a partnerek közötti érvényes reakciók láncolata. Ez egy másfajta légkör, ezért más miatt jó. Azért jó, mert a figyelmeddel becsülöd meg a partneredet. Ha eléggé tudunk figyelni, akkor szépen magától létrejön az előadás. 

Hogyan könnyebb kapcsolatot teremteni a partnerrel, prózában vagy a ritmussal-dallammal?

Is-is. Legfeljebb a zenében az egész valahogy romantikusabb. Földöntúlibb. A zenében olyan a világ, amilyennek elképzeljük, s nem olyan, mint amilyen az életben megszokott. A prózai darab prózaibb. De ez is általánosítás, nem törvényszerűen van így. Tény, a zene mindenképpen elemeli a szituációt: föl egy kicsit a romantika felé, a szépségek felé, a tökéletesség irányába halad: beleálmodjuk a világba, hogy milyen szép.

A zenei hajlamáról, neveltetéséről mondhat rendkívülit?

Óvodás koromban fedezték fel, hogy énekelek magamtól. Mikor az anyukám először vitt el az óvodába (ő volt többet otthon velem, ezért én inkább oroszul beszéltem, mint magyarul), dolgozott benne jókora félelem. Kiskorban a gyerekek kegyetlenebbek, és majd bántani fognak, gondolta; kiutálják azt, aki kevésbé beszéli az ő nyelvüket… aztán amikor nagy izgalmak közepette értem jött délután, azt látta, hogy a gyerekek orosz dalokat énekelnek körülöttem az óvodaudvaron. Na ekkor javasolták az óvónők, hogy majd be kell íratni engem zeneiskolába. Jó a gyerek hallása – mondták. És amikor vendégek jöttek hozzánk, mindig biztattak az éneklésre. Mindig elszaladtam, de visszarángattak, és muszáj volt énekelni. Ilyenek történtek. Néha kedvem nem volt, amikor idősebb lettem, már szégyellni kezdtem, s akkortól nem nagyon álltam kötélnek. Aztán beírattak zeneiskolába, ahol nem tanultam meg játszani semmilyen hangszeren. (Alapszinten zongorázni mindenki megtanult valamennyire.) 

A gimnáziumi franciatanárom elküldött sanzonversenyre a Francia Intézetbe. Ajánlotta, tanuljak meg gyorsan egy Edith Piaf-dalt. És én csak a Milordot ismertem, azt hirtelenében megtanultam, és elmentem. Nem jártam énektanárhoz. Gimnáziumban volt egy ukrajnai énektanárnő, akivel oroszul tudtam beszélni. Ő hívott az énekkarba, ott foglalkozott velem. 17-18 éves lehettem, amikor az énekversenyen találkoztam Orosz Zoltán harmonikaművésszel, ő volt az egyik tag abban a zenekarban, amelyik a fellépőket kísérte. Kérdezte, hová szeretnék tovább menni. Hát, nem tudtam, merjem-e elárulni… mondtam, bejelöltem az orosz szakot a bölcsészkaron és a Színművészeti Egyetemet, de az úgyse fog sikerülni. Biztatott, csak legyek bátor, hiszen operett-musical osztály indul, van jó esélyem. Jólesett a biztatása. Segített is, mindenféle zenéket kaptam tőle hallgatásra, s vele voltak az első közös fellépéseink. 

 

Tompos Kátya és Fehér Tibor – Jó estét nyár..., Nemzeti Színház

 

Aztán bekerültem a Színművészeti Egyetemre, és onnantól kezdve már önállóan formáltam a repertoáromat… pontosabban kialakult bennem egy szisztéma, ami alapján kiszűrtem azokat a műfajokat, amelyek kevésbé érdekeltek. Legalábbis így gondoltam akkor. Igazában azonban, ahogy telik-múlik az idő, egyre több zenéről/műfajról derül ki, hogy mégiscsak szeretem. Felfedezek hasonlóságokat, összefüggéseket közöttük, s ezek a ráismerések számomra nagyon izgalmasak. Lett egy csodálatos hangképző mesterem is, Bagó Gizella, akihez a mai napig visszajárok. Egyrészt karbantartja a hangomat, másrészt tudja, honnan indultam el, és ahhoz képest mikor mit kell javallania. Emberileg is, zeneileg is – azt gondolom – ő a mesterkategória. Amikor hozzá kerültem – talán nem mondok szamárságot – csak egyféleképpen tudtam énekelni. Úgy gondoltam, na ez így van, ennyi elég, ennél többet úgysem fogok tudni. És akkor ő kinyitott bennem eddig nem volt csatornákat, és elhitette velem, hogy márpedig ezeket össze lehet építeni, és szép lassú munkával bővíteni tudjuk a hangterjedelmemet. Volt egy nagyon hosszúra nyúlt pesszimista periódusom, hogy „á, ne, nekem ez nem megy”. Sokáig nem értettem, mit akar tőlem, aztán lassacskán sikerült elérnie nálam, hogy bízzam önmagamban, és onnan kezdve tudtam figyelni rá, és tudtam utánamenni. Nagyon hálás vagyok a kitartásáért. Ritka dolog, hogy valaki ennyire törődjön a másikkal. És nem én vagyok az egyetlen. Járnak hozzá mások is, és mindenkinek ez a tapasztalata.

A Hrutka Róberttel közös koncertjükön imponált, ahogyan a cigányvirtust, a Piaf-franciát megszólaltatta. Ennyiféle hangszer lett a torka?

Örülök, ha így hallja. Amikor ellenkeztem, azért volt, mert hangszerként nem tetszettem magamnak: „Rossz hangszer, nem olyan, amire én vágyok!” A mesterem viszont afelé terelt mindenáron, ami az én torkomban megvan. Ő hallotta azt pontosan, s ez rettentő figyelmet, odaadást igényel a tanítvány iránt. Tudta, mindig tudja, mi a hamis, és nem olyan értelemben, hogy elcsúszik a hang, nem jól intonál, hanem hogy hamisan használja a szerkezetét. 

Az operett-musical másik alapeleme a mozgás. Most mégsem operettes szerepeiről kérdezem, hanem a Troilus és Cressida során szerzett élményeiről. A mozgásszínházi rendező Horváth Csabával hogyan boldogult?

Keményen dolgoztam. Láttam, csupa jól mozgó ember van körülöttem, s hogy teljes figyelemmel kell jelen lennem. És amikor el tudtam kapni a fonalukat, kezdtem nagyon élvezni, amit végeztünk, mert azzal bele tudtam érezni a gondolkodásmódba, mozgásnyelvbe, amelyet ez a közösség követ. Ilyen játékban nem vettem még részt soha. Hogy a testem tudna beszélni, arról nem volt képzetem. Eleinte szenvedtem. Másképp akartam kifejezni magam, mint ők: nem az én helyzetreakciómnak kellett volna az elsődlegesnek lennie, hanem a testtel eljátszott mondandónak. Majd arra következhettem én. Mondanom sem kell, hihetetlen kondiba jöttem, de a megpróbáltatásoknál nehezebb volt sokkal, hogy a fizikai lényem, s ne az egóm szólaljon meg előbb.

Nem olyan volt a testélménnyel való szembesülés, mint a saját hangjának fokozatos felfedezése, hiszen Gyulán meghatározott mindent a próbakeret. Alkalmazott-e Horváth Csaba valamilyen gyorsító trükköt a beilleszkedése érdekében?

Először is olyan dolgokat kért tőlem, amiknek a végrehajtása nem látszott lehetetlennek. Közben azonban feszegette a teljesítőképességem határait. Egy idő után önkéntelen önkéntes lettem: ha ment már valami, magam igyekeztem előbbre lépni abban az irányban. Óvatosnak kell azonban lenni a mozdulatokkal is. Ha eljutottunk valameddig, azt ötször-tízszer kell megismételni, s amikor már biztosan végezzük, akkor tekinthetjük a sajátunknak, és léphetünk tovább. Igazából nem volt arra szükség, hogy ő be akarjon vezetni ebbe, mert eléggé érdekelt engem ahhoz, hogy részt vegyek a mindenféle tréningeken, amiken egyébként nem volt kötelező, de akartam látni, hogyan léteznek-dolgoznak ők, a társulat. A topon maradásért tényleg minden nap edzenek (koncentráció, csapatmunka), és mindenben részt vettem, amiben ők is: mentem utánuk magamtól. Tehát különösebben nem volt arra szükség, hogy erővel beszippantson a rendező. 

Kulcsszót említett, a koncentrációt. Lehet ebben hozzájuk fejlődni?

Nem nagyon hamar vettem át a tempót, sok idő kellett hozzá, sőt volt olyan pillanat is, amikor már azt hittem, „megy-megy-megy!”, és bumm, kiderült: becsaptam magam. Ez nagyban hit kérdése is. Elhiszem-e azt, hogy megy. Én nagyon sokszor elvesztettem a hitemet, és akkor újra kellett az egészet gerjeszteni, újra rágyúrni a hitre. Mert akkor nyíltak meg igazán ezek a csatornák, akkor tudtam igazán koncentrálni, amikor volt hitem abban, hogy ez működhet. Tényleg ez volt az alapja. Figyeltem a többieket, és az megsegített. Azt az energiát, ami belőlük áradt, ha át tudtam venni, akkor minden rendben volt. De a tökélyhez az kell, hogy az ember belehelyezkedjék ebbe a rendszerbe, és benne tudjon élni. Én másfél–két hónapon keresztül, mintegy vendégként, próbáltam eljátszani, hogy én ebben már évek óta benne vagyok, én ezt tudom. Persze dehogy volt múltam, de át akartam ugrani a hiányzó lépcsőfokot. Ezért nagyon intenzíven néztem-figyeltem, és követtem őket fizikailag is, spirituálisan is. 

Nézzük másik oldaláról a kérdést. Hogyan tekintett az összeszokott társulat az edzetlen jövevényre?

Teljesen jól. Szerintem ez egy normális adok-kapok szituáció. Ha én vagyok a vendég, akkor nekem kell megtennem az első gesztust, nekem kell nyitottnak és odafigyelőnek lennem, majd hogyha ez működik és látják, akkor a többiek is nagyon segítőkészek. Jófajta emberek vannak ott: alázattal dolgoznak, és végtelen segítőkészek. Nekem különben máshol sem szoktak beilleszkedési problémáim lenni. Nyilván szerencsém van, csupa segítőkész csapatban dolgoztam eddig a pályámon. Sokat tudtam profitálni és kapni mindenütt.

Az egyetemen mekkora figyelmet fordítottak a mozgáskultúrára?

A mi osztályunkban sajnos semekkorát. Csak az egyetem után jöttem rá a mozgás fontosságára. Nem tanították, nem volt alapja, rendszere annak, amit nyújtottak e téren. És nem szoktattak rá minket. Összevissza sodródtunk, nem raktak le semmiféle alapot. Más osztályok kedvezőbb helyzetben voltak/vannak. Mi olyan időszakban jártunk oda, amikor a tanárváltások zajlottak, ezért hánykolódtunk talán. Emlékszem, egy-két évre a végzés után kezdtem magamtól foglalkozni a saját testemmel. Akkor kezdtem megérezni, hogy ez miről szól. És tényleg a legidiótább módon. Beraktam egy tornaóra-kazettát, és kifulladtam, nem bírtam végig. Hohó, itt baj van! Akkor szép lassan elkezdtem fizikailag felépíteni magamat. 

Gyerekkorában nem került kapcsolatba a sporttal semmilyen formában?

Nem jellemző. Jártam művészi tornázni, de nem rendszerhez szoktatottan. Kimaradt nekem, hogy például gyerekkoromtól fogva úsztam volna. Az iskolai követelmények növekedésével összefüggésben még a ritka alkalmak is odalettek. 

Most autogramgyűjtők ostromolják. Látva a népszerűségét, mondja-e az édesanyja, hogy éppen ilyennek álmodta meg a leánya sorsát?

Jézusom, hát ezt talán tőle kellene megkérdeznie! Büszke. Nagyon büszke. Az előzmények? Nem volt neki könnyű, hiszen nem tudott kivel megosztozni a nevelésem felelősségén. Igaza lehet Önnek, talán a sportok is a túlzó féltése miatt maradtak ki a gyerekkoromból. És a bizonyítványféltés. Bulizni? Jártam. De nem vittem annyira túlzásba, nem éreztem annyira izgalmasnak. Egy ponton nem léptem tovább. Amikor még mindenki javában belemegy, én leálltam, és nem lelkiismeret-furdalástól fékezve, hogy várnak haza, vagy ilyesmi: a célját nem éreztem a továbbnak. Igaz, az egyetemen vettem részt kétnapos közös bulikon az osztálytársaimmal, de velük már olyan közös nyelvünk volt, hogy izgalmas, tartalmas bulik voltak. Most meg már köt a munkafegyelem. Ha másnap kelni kell, akkor nincs kimaradás. Meg az alkohollal szemben is finnyásabb lettem. Inkább iszom valami szép bort, és akkor azt már nem buliban, hanem kettesben valakivel. Egyébként durva élményem nem volt soha. 

 

Tompos Kátya és Stohl András – Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból, Nemzeti Színház

 

Mikor történt meg először, hogy nem az anyukájával ment el valahová?

Tizenhét évesen. Diákcsere keretében korábban jártunk az iskolával Franciaországban, akkor tizenöt voltam. 

A francia nyelvet jó tanártól tanulta?

Nagyon. Nem voltam olyan jó tanítvány, mint amilyen jó tanárom volt. A koncertfranciaságom mögött van nyelvtudás, ha erre céloz, de sajnos nem olyan mélységű, mint amilyet én el akartam érni. Az elért szintet viszont igyekszem tartani. Most foglalkoztam vele, a Francia Intézetben vettem részt egy többalkalmas kurzuson. Igaz, a részvételben kimerült az aktivitásom, tanulni nem jutott időm, de az, hogy francia anyanyelven folyt a kommunikáció, már önmagában nagyszerű volt. Nyelvhasználati alkalmakra lenne szükség, kényszerítő közegre, mert én tankönyvekből nagyon nehezen boldogulok. Kell a partner, akitől halljam a kifejezéseket, és akkor az rám ragad. Ha bezárnak a szobába a tankönyvvel, inkább nézem a pókot a falon. 

Szerepre készülve is?

Ha hirtelen, ihletően megfog a szöveg, és az ötletemet meg tudom valósítani, akkor pikk-pakk, nagyon hamar belekerülök a szerepbe. Mint a gyerek. Rögtön kenyérre lehet kenni. Ám ha olyat kell teljesíteni benne, amit nem értek az elején, vagy nem tudok követni, akkor sokkal lassabban megy a tanulás. 

Horváth Csaba világosan el tudta mondani, miről szól az a mozdulat, amelyet végre kell hajtania? Elég hamar felsejlett a történet mozdulatra fordításának logikája?

Eleinte nem tudtam, mit miért kell tenni. Nyilván azért, mert előbb gondolkodtam színészként, s csak utána fogtam fel, hogy van egy mozdulat, és annak a jelentése. Amikor ez meg tudott fordulni, onnan kezdve sokkal gördülékenyebb lett az egész. De szerintem ő is nehezen jött rá, hogy nekem ez a bajom. Aztán amikor megkérdeztem, miről szól egy adott mozdulat, persze elmondta, de ide kell a hit. Ha elhiszem, hogy az a mozdulat azt jelenti, akkor lesz jó a mozdulat. Jó, nagyjából mindennel így vagyunk, de itt 100%-os a követelmény: csak úgy sikerülhetett, hogyha teljesen tudtam az agyammal, hogy ez mit jelent: akkor tudott átjönni az az energia, ami a mozdulatot igazzá tette. De tényleg, az kellett, hogy én először a mozdulatban higgyek, s csak utána legyek színész.

A mozdulat jelentése, a jelentést sugárzó energia és a hittel gerjesztett energia ösvényén, vagy az ösvény mellett és ellenében, elérkeztünk e beszélgetésünkben a szerep értelméhez. Egy nagyon-nagyon értelemalapú szellemi kiruccanásáról kérdezem: Cseh Tamással hogyan került kapcsolatba?

Bereményi Géza a kulcs. Zalaegerszegen dolgoztunk együtt először, a Laura című darabja ősbemutatóján. Utána egy-két év szünet következett, majd rendezett egy tévéjátékot, a Régimódi történetet, s abba hívott több olyan fiatalt az osztályunkból, akikkel dolgozott már korábban együtt, és tisztában volt a képességeikkel. A Laurát ő csak írta, de Bagó Berci rendezte, ezért nem akkor, hanem itt ismerkedtünk meg igazán. És akkor jött a Születtem Magyarországon. Én nem nagyon hallgattam előtte Cseh Tamást, az Antoine és Désiré CD-t ismertem, azt tábortüzeknél elővettük. A gimnáziumi irodalomtanárnőnk szerette, és nagyon sok dalt tudott róla gitározni. Az ócska cipő azon a CD-n volt, és amikor megkérdezte Géza, hogy mit szeretnék énekelni, ezt a dalt mondtam. Először meghallgattam. Az ócska cipőről már eleve voltak elképzeléseim, hogy azt hogyan lehetne másképp, hogy ne Cseh Tamás-os legyen, hanem vigyen el egy kicsit az én irányomba, a Dosztojevszkijről meg, hát úgy gondoltam, persze azért választotta, mert az orosz gyökereim jártak a fejében. Nekem viszont fogalmam sem volt, hogyan lehet ezt a hosszú dalt végigénekelni úgy, hogy érdekes legyen. E töprengésem eredménye lett, hogy akkor legyenek elkülönítve a szereplők benne, és örültem neki, hogy van két különböző stílusú dalom. Aztán szép fokozatosan megismerkedtem a többi Cseh Tamás-dallal is. Kérdezgettem Gézát, melyik miről szól. Talán azt tudtam nagyon átérezni/átélni, mennyire közel álltak/állnak egymáshoz, és hogy ezek a dalok milyen élethelyzetekben keletkeztek. Amit Gézától meríthetek, azzal átitathatom a dalokat. 

Egy olyan ízig-vérig szellemi emberrel, mint amilyen Bereményi Géza, könnyű kontaktusba kerülni?

Nem akarok nagyképű lenni, de nekem könnyen ment. 

Valakit megláthatott Önben?

Biztos van valami közös bennünk. Gondolatbeli is, meg az érzelmi töltet. Szeretnék róla valami igazi nagy mondatot feljegyezni, de nem akarnék szamárságot. Nem erre az alkalomra értem én, régen keresem, ám eddig mindhiába. Hogy mit láttunk egymásba, mit találtunk a másikban? Talány. Valahogy nagyon megtaláltuk egymást. Nem tudom megfogalmazni. És lehet, hogy ettől válik értékké, izgalmassá az egész. 

Hogyan sugárzik rá a munkára az, amikor egy szellemi emberrel lelki kontaktusba kerülünk?

Jól. Lehet tőle kérdezni, mert az alapbizalom annyira erőteljesen megvan, hogy abban nincs kétség. És ezért vele egy ilyen adok-kapok kapcsolatban lehet meditálni, hitetlenkedni, sőt ellentmondani, összeveszni is, mert annak mindig egy jófajta válasz a vége. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy a kapcsolatunk védett, nem érheti sérelem. Ennek egyik záloga persze az, hogy az alkotómunka közös. Én bizalmat éreztem, megerősítést, amikor nem ismerve a Cseh Tamás-dalokat, kaptam egy ilyen ajándékot, hogy tessék, gyúrjál belőle azt, amit szeretnél. És akkor egy-két helyen terelgetett, próbálgattunk változatokat, amíg kialakult. Nagyon jó energiák működnek benne. 

Teljesen biztosra veszem, hogy Cseh Tamással ugyanígy dolgozott, mint Önnel. Először ő is a saját elképzelése szerint énekelhette a szájába adott szöveget, s nyilván erősen szükséges volt az átbeszélés. Kialakult férfi és férfi között egy szellemi kapcsolat. Izgalmas kérdés, miként transzponálódhat ez át férfi–nő szellemi együttműködésévé? Már a Laurát nézve megfogalmazódott bennem: nem elkerülhetetlen-e, hogy egy magyar szellemi ember Vörösmarty bőrében érezze magát? Hogy Vörösmartyként keresnie kelljen a maga Lauráját? És fakad ebből a kérdés, hogy jó Laurája volt-e Vörösmartynak Laura? Kívánhatna író magának másmilyet is?

Érdekes. Ezt még emésztenem kell egy kicsit. Hm. Igen… 

Az nyilván egy másik szellemi sík, amikor színészkolléga a rendező. Alföldi Róbert: Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból. Szenvedő, végzetes sorsú áldozat. Meglepte ez a feladatkiosztás?

Az új helyzet mindenképpen. Eddig nagyszínházi körülmények között dolgoztam Robival, ez most egy egészen másfajta tér volt. Az első másfél hétben nagyon jól álltunk, és szerintem ő hamar átlátta, hogy a tér kiválóan fog működni, s ebből kifolyólag nyugalomban teltek a próbák. Rátalált mindenki szinte azonnal a maga szerepére, és a feladatának megfelelően tudta betölteni a teret, ezért aztán rögtön az elejétől zökkenőmentesen dolgoztunk egymással. Az más kérdés, hogy iszonyatosan nyomasztó a darab, és ez visszasugárzik rám az előadásnapokon: magamat is nyomottnak érzem olyankor. „Á, ma nincs kedvem szenvedni!” – forog a fejemben, de minek? Muszáj. A végén szerencsére van megkönnyebbülési lehetőségem: miután megölnek, letakarva kell feküdnöm, lassú ütemben mély levegőket szívni, hogy mozdulatlannak látszódjam. Utána már csak tapsra van jelenésem. Azon szoktam töprengeni, hogy ez vajon mit vált ki a nézőkből? Némelyik emberen látszik, hogy annyira felkavartuk, s nem érzékelem, jó lett-e neki ettől, vagy éppen ellenkezőleg. Mit teszünk a lelkekkel? Biztos, hogy nagyon erős előadás, kegyetlen a téma, jók benne a színészek, és nagyon sikeres szériát fut. Csak sokszor belegondolok tényleg, hogy annyira szemét ez a falu, amelyiknek a népe vagyunk, olyan kegyetlen, annyira nincs benne egy csepp emberség sem, és ezen ki szoktam borulni rendesen. Még szerencse, hogy a szerepem szerint én vagyok az egyetlen, aki képes szeretni, aki rohangálok a fiú után. De tényleg nagyon nyomasztó. Gyakran eszembe jut, hogy sajnálom a nézőket, amiért ezt végig kell élniük. Ugyanakkor hallom a pozitív visszajelzéseiket, hogy sokat kaptak, megrendültek. Végül is persze pozitív az érzet színészként, hogy én teszek róla, én vagyok a felelőse annak, kiben mit okozok. Így van ez egyébként a nagyszínházban is, csak ott nincsenek annyira közel a nézők, nem érződik közvetlenül a játékunk hatása. Ott vagyok közöttük, látom, merre forgolódnak, hogy valamelyik nem mer odanézni, valakinek rossz ennyire közel lenni ezekhez az érzelmi robbanásokhoz, a síráshoz, a depresszióhoz. Nincs erre mindenki felkészülve. Természetesen nekem nem az a dolgom, hogy ezzel foglalkozzam, s mindamellett boldog vagyok, hogy részt vehetek egy olyan előadásban, amely egy eddig ismeretlen, új játékközegbe helyezett. Ahol nincsenek határok. Ezt én valahol szeretem, csak viaskodom. Sok minden átfut a fejemen közben. Együtt élem át a nézővel az ábrázolt helyzet súlyosságát. A felelősséget azért, amit kapnak a nézők, amivel hazabocsátjuk őket. A végén mindig nagy a siker, hevesen tapsolnak, odavannak, lemérhető az erős hatás. Nem tudom, jól vagyok-e összerakva. Azt mondják, nem az én dolgom a néző lelkével való törődés. Emberből vagyok. Beleképzelem magam a helyzetükbe: akarnám én ezt látni ilyen közelről?

A próbák kezdetén tudták, mibe szaladnak majd bele?

Tudtuk, de akkor még csak zsákok hevertek a térben. Az utolsó pár nap volt a nehéz, amikor lélekben felkészítettük magunkat arra, hogy emberek fognak ülni a zsákokon. És tényleg, amikor először megláttuk a tömeget – annyira érdekes, hogy milyen erősen hatnak a nézők a színészekre. Természetesen megfordítva is igaz ez. Nem lehet úgy tenni, mintha nem lennének ott, de közben úgy kell tenni mégis. Pedig amikor bemegyek középre lejátszani a jelenetemet, ki kell kerülnöm a padlón támaszkodó kezeket. Őrjítő. Igazán nehéz erre is, arra is figyelni. És olyankor kattognak bennem a kérdések, hogy most akkor itt vannak közöttünk, de nem veszünk róluk tudomást: valahol ez is az előadás eszméjének része, mint az, hogy a végén sörrel, fasírttal kínálja őket a polgármester. Érdekes tanulmány látni, ki az, aki elfogadja közülük, és ki az, aki nem. Ki az, aki úgy érzi, hogy itt most lakója lett ennek a rettenetes falunak, s ki maradt rajta kívül. Nehéz-merész vállalkozás.

Fordult elő valamikor, hogy egy-egy néző kisajátította a figyelmét?

Előfordult. Egy alkalommal az egyik néző végig ugyanazt a színészt fényképezte – azt nem lehetett nem észrevenni. Máskor egy hölgy Nagy Zsoltot elkezdte biztatni: „Nyugodj meg, nyugodj meg! Én veled vagyok, minden rendben lesz.” Ez utóbbira értem a felelősségünket. Nekem picit ijesztő. Mondhatjuk úgy is, hogy jaj, milyen ügyesek vagyunk, hisz sikerült elérnünk valami hatást, de amikor elsírom magam, és két nőt látok velem együtt zokogni? Ettől rám is rám tör az igazi sírhatnék. Utólag vicces, de akkor szívszorító. És mondom, van, akinek semmi baja nem támad, csak úgy nézi lazán kívülről a színészi játékot. Ők fogadják el habozás nélkül a sört és a fasírtot. Nyolcvan ember fér el a nézőtéren. Különböző helyekről érkeznek, számunkra ismeretlenül. Az a napi felelősségünk, hogy magunkkal hívjuk őket a játékunkba, s ez sikerülni szokott. Különbözőkként jönnek be, s általában rokon érzelmekkel távoznak. 

 

Tompos Kátya és Dévai Balázs – Osztrovszkij: Vihar, Bárka Színház

 

Kátya, én választ kaptam azokra a kérdésekre, amelyek a számomra kedves Tompos-alakításokkal kapcsolatban felmerültek bennem. Most viszonzom a lehetőséget. Mi az, amire a pályán töltött éveiből szívesen gondol vissza?

Osztrovszkij: Vihar. A Bárkán rendezte Balázs Zoltán. 

Balázs Zoltán és Horváth Csaba stílusa/módszere között tapasztal hasonlóságot?

A szöveghez hasonlóan viszonyulnak, Zolinál azonban a szövegmondó színész az első, akár Zsótérnál. Ott a mozdulat jelentése, itt a beszédhangsúly kifejező ereje. Ott a testlejtés, itt a hanglejtés. Balázs Zoli színpadi világa egy szigorú nyelvi rendszer, amelynek a keretei között mindent lehet, sőt olykor többet is: az én szerepem esetében a rendszerbe lelket kellett vinni. Az érdekes az, miként tudj szabadságot csempészni oda, ahol látszólag minden szabadságot elvesznek. És azért izgalmas ez a technikai kérdés, mert valójában erről szól a szerep maga. 

Aztán Rosalinda a József Attila Színházban, Hargitai Iván rendezésében. Ott kezdtem a pályám, nagyon szerettem abban a színházban játszani. Egyáltalán nem törődtem vele, milyen híre volt. Könnyedebb, zenés darabok voltak műsoron (Aranycsapat, táncos revük). És akkor jött az Ahogy tetszik, az volt az első nagy prózai szerepem. Bizony küszködtem a szöveggel is, a szereppel is. Először rám adtak egy maszkot, hogy abban legyek fiú. Úgy szenvedtem alatta, mint kutya a szájkosártól. Napokig próbáltuk úgy, és azt vettem észre, hogy rettenetes görcs állt belém. Aztán amikor levetették velem a maszkot, már semmit nem kellett szinte dolgoznom, mert alatta megszületett a szerep. Nagy boldogság volt visszakapnom az arcomat, a gesztus, hogy megbíznak bennem, nem ragaszkodnak a rásegítő eszközhöz. Szép szerep volt – az első nagyobb teher, amit a vállamra raktak a pályám kezdetén. 

A rendező bevallotta utóbb, hogy miért maszkkal képzelte megoldani a fiúvá változást?

Igen. Volt egy olyan verzió, hogy nála is inkább mozgásra fog épülni az előadás ezen része: nem hangtónusváltással játssza el a színész a fiúvá változását, hanem koreográfiával és maszkkal. Az időhiány sztornírozta a koncepciót. Ehhez kifejezetten pantomimórákra lett volna szükség. Jó lehetett volna az is, de nagyon nem bánom, hogy így alakult. 

Sejt abban rendszert, hogy gyakran kap fiús nőszerepre felkéréseket? (Volt Suhanc is a Valahol Európában című musicalben.)

Lehet. Biztos. Talán megbújik bennem egy rosszcsont kisfiú. Az ott van. Az Én és a kisöcsém is beletartozik ebbe a sorba, sőt a Nebáncsvirágban is van egy ilyen rész.

Csakugyan. Hogyan vetődött Kecskemétre?

Ott tűzték műsorra a Nebáncsvirágot, Balla Eszterrel a főszerepben, aki azonban elég nehezen volt egyeztethető. Kettős szereposztás kellett. Éppen végzős voltam a Színművészeti Egyetemen. Ács János bejött Bagó Gizella énekórájára, aki ajánlott engem neki, s mondta, énekeljünk el az operettből egy dalt. Utána kellett énekelnem. Két perc alatt megtanított nekem két-három dalt. És kiválasztott. Ez nagyon nagy falat volt, komplett operettet nem énekeltünk az egyetemen, ráadásul nem is az én hangfekvésem, ami azt jelenti, hogy keményen rá kellett dolgozni arra, hogy följebb tornásszuk a hangomat. Sikerült, és akkor büszke voltam magamra. Ráadásul megfeleződtek a próbák a kettőzés miatt: kevesebb idő jutott rám, mint amennyitől biztonságban érezhettem volna magam. Nagy harc volt, amit meg tudtam vívni/nyerni végül is. 

Ács Jánossal jó volt dolgozni. Azt nem felejtem el soha, hogy tőle kaptam ezt a lehetőséget és a sok szakmai segítséget, amivel belekalauzolt a műfajba. Azóta is szeretném visszaadni neki valahogy azt a jót, amit tőle kaptam. 

Operett-musical osztályban nem foglalkoztak teljes operettel?

Nem. Egyvelegek voltak. Zenés mesterséget tanított Szirtes Tamás. Beszédórákra vissza tudok emlékezni, és a színészmesterségre az osztályfőnök Kerényi Imrével. Aztán arra, hogy elég hamar jöttek a rendezők. Hamar kezdtünk jeleneteket tanulni, váltott szereposztásokkal vizsgázgattunk belőlük. Kerényi úgy próbált nevelni, hogy ne ragadjunk bele a színművészetis létbe, hanem szokjuk a színházközeli életformát, a terhelhetőséget, az önállóságot, hogy kint megálljunk majd a lábunkon. Ez valakinek tetszett, valakinek nem. Én például nagyon fiatal voltam, amikor bekerültem. Ha két évvel később vesznek fel, vagy egy évvel tovább tart a suli, akkor abban a többlet évben már biztosan magamra találok, meg rájövök, hogy mi ennek a lényege. Teljesen éretlen voltam, gyakorlatilag az első két és fél évben nem jöttem rá arra, hogy magamért, a jövőmért kell tennem. Negyedéven eszméltem, akkor nagyon gyorsan kellett mindent bepótolni. Hirtelen kinyílt a szemem, látszott már a mihez képest, hogy jaj, a következő évben hol leszünk, ha itt nem. Másfél év alatt ismertem fel, mi a munka metódusa, hogyan kell dolgozni.

Lustácska volt?

Nem, nem voltam lusta, csak más dolgok érdekeltek, mint amire koncentrálnom kellett volna. Inkább bizonytalan voltam. Bizonytalan abban, hogy mit kellene tennem/végeznem. Magamra hagyottnak éreztem magam. Lehet, az volt a baj, hogy túlságosan sokat gondolkodtam. Aztán egyszer csak körülpillantottam, megnéztem, hogyan végzik mások, ráléptem arra a bizonyos futószalagra, és a konvencionális pályán haladva, szép lassan utolértem magam. Tehát kívülről kezdtem el építeni magamat, befelé. Egyre mélyebbre. Kiismertem a színházi munka rendszerét. Eleinte sok irányítást vártam volna el, nagy volt a támogatásigényem, ami nem teljesült. Amíg rájöttem, hogy csak magamra számíthatok, majd arra, hogy miként tudom magam felépíteni, addig eltelt rengeteg idő a puszta bámészkodással. 

Tizenheten voltunk az osztályban, de nem volt két egyforma ember. Mindenki saját karakter, megjegyezhető arc.

Készül arra az időszakra, amikor a suhancszerepeket már nem Önre fogják osztani? Mi lesz a következő szerepköre?

Gondolom, az anyuka jön. Előbb a fiatalabb anyuka, aztán az idősebb anyuka, majd a nagymama. Izgalommal várom, de nem siettetem. Nagyon sok naivaszerepet játszottam el, biztos akad még feladatom e területen, de tovább kell menni. Jöjjenek azok, amelyekhez már érettebb színész szükséges. Mondják/tudom, kevesebb a női szerep, mint a férfi, és a női kor előrehaladtával a szerepek kisebbednek is. Én azért ennyire előre nem gondolkodom. Mert az a helyzet, hogy nagyon hosszú idő óta most először volt egy olyan évadom, amikor kitekinthettem a színházból, és részem volt rengeteg olyan dologban, amiről nem is gondoltam volna, hogy létezik. Olyan élménybőség ért, hogy most nem tudok csak ebben az egyben, a színházban gondolkodni. Tekintsük ezt persze egyszeri vakációnak, alkalmi kiruccanásnak. A most következő évadban megint sokkal több elfoglaltságom lesz. Azért is nagyon örülök, hogy sikerült ezt a koncertet összehozni Hrutka Robival, mert most már mehet tovább, élheti a saját életét. Párizsban voltam, Brüsszelben, Antwerpenben, Amszterdamban, Londonban, Moszkvában, Indiában. Ennyi helyre vitt el a zene. Végtelen hálás vagyok, amiért az életemben ezek a kalandok megtörténtek. Az élmények már ott sorakoznak emlékként a hátam mögött. Vihetem tovább az életem batyuját – gazdagabb lettem és magabízóbb. Idáig minden évadot folyamatosan végigpróbáltam. Tavaly volt olyan jó a Nemzeti titkársága, hogy le tudtak egyeztetni, és kicentizték nekem az utazásokat. Jövőre megint masszívan színházi leszek, s ezt nagyon kíváncsian várom. Mert érzem, nem vagyok ugyanaz az ember, aki voltam, aki eddig folyamatosan a színházat lakta, és nem létezett számára semmi más érték az életében. Világot tapasztaltan érettebb lettem, s ez biztosan pozitívan fog kihatni a munkámra is.    

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

BALOGH TIBOR