Dühöng a vihar. Zeng az ég, süvít az orkán, csapkodja a vitorlákat. A hajó vészesen hánykolódik megrettent utasaival. Régen láthatott a közönség olyan elementáris, tombolóan erőteljes viharjelenetet, mint amilyen Shakespeare drámájának kezdőképe az Örkény Színházban. Holott szemlátomást egyszerű szélgép kavarja a förgeteget, amely szinte kiront a nézőtérre. A mennydörgést meg-megrengetett fémlemez kelti. A vitorlavásznakat a zsinórpadlásról mozgatják. Egy leeresztett trégerbe kapaszkodnak a – pólójukon ÖI-emblémát viselő – hajósok és a papírkoronás felségek egyaránt, hogy megvessék lábukat az imbolygó fedélzeten. Vagyis a színpadon. Semmi kétség, semmi veszedelem – színházi szcéna, ami elkápráztat.

És máris színváltozás. Akik az imént matrózokként viaskodtak az elemekkel, egykettőre eltüntetik a tengeri kép díszletét, minden kellékét. A csupasz színpadbelsőben egy alak mélázik a varázslat múltán. Részpróba után lehet, amelyre nem volt kiírva, s összpróba előtt. A tekintetében már ott rejlik, amit megélhet esténként héttől tízig. Prospero lesz. Ilyenkor a félhomályos „üres tér” szinte lélegzik. A csöndes, magányos jelenés éppoly megnyerő, mint amilyen volt a harsogó égszakadás. Nagyszerűen indít A vihar előadása.

„Színház a színpadon” tehát… Hajdani drámaköltők olykor kis színjátékbetéteket illesztettek művükbe, s a „játék a játékban” azóta is rendre feltűnik. De újabb módi, a rendezések elharapózott divatja, hogy a színitörténetet körbeveszik, elegyítik olyan mozzanatokkal, amelyek felfedik a színházi működést, megmutatják, hogyan készül, hogyan bonyolódik egy előadás. Ami jó lehet arra, hogy az eredeti opustól – úgymond – elidegenítsen, akár humort is fakasszon az applikált jelenetek, vendégszövegek kontrasztjával. E metódus arra is használható, hogy képet rajzoljanak általa a jelen színházi állapotokról. Amit meg is tesznek mindinkább a színre vivők, ahogy a színháziak helyzete aggasztóan romlik. Nemcsak „kulisszatitkokról” lebbentik fel a fátylat, hanem e szakma keserűségéről, kiábrándulásáról is a mind válságosabb viszonyokban. Nem merészkedik idáig Bagossy László rendezése. Inkább mosolyt csal annak a miliőnek játékos szemléltetésével, amelybe rendszerint nem lát bele a nagyérdemű. Semmi panasz, fájdalom vagy indulat, legföljebb elvétve szomorkás líra. Mint amikor a szerepét lejátszott színész – az Arielt alakító Pogány Judit – szatyrát veszi az ügyelőpult mellől, s lelép a „világot jelentő deszkákról”.

Törőcsik Franciska e. h., Nagyhegyesi Zoltán e. h. és Gálffi László (fotó: Schiller Kata)

Ezt a szorgalmi leckét nem adja fel A vihar, csupán fakultatívan választható a színházi körítés. De kötelező házi feladat tartalmasan interpretálni a shakespeare-i „hattyúdalt”, amelyhez kitűnően szolgál Nádasdy Ádám magyar szövege. Meghaladja az újabb drámafordítások zömét, amelyek hol bűvészkednek a szavakkal, a verseléssel, hol kényszeredett aktualizálásokba keverednek (sejthetően nemegyszer a megrendelő, a rendező unszolására). Frissessége ellenére jólesőn megőrzi a klasszikus zamatot e – kötetben pár esztendeje már olvasható, de színre először jutott – textus. Amibe fülhallomást bekerültek próbákon improvizált mondatok, amelyek nagyobbrészt a nevettetésre hajtanak, kisebbrészt magvasak. Amikor Prospero kijavítja Miranda egyik szavát, abban ott van az apa hajlandósága leánya tanítgatására, de visszautal egy szokásos próbaszituációra is, amikor egy idősebb színész nem állja meg, hogy ne helyesbítse fiatalabb kollégájának szövegmondását. Ám zavaró például, amikor a borissza Stephano magát „holdbeli csónakosnak” nevezi, semmi értelme, hogy egyszer csak Weöres Sándor poétikus mesejátékára gondoljunk. 

Szűk kétórányi az előadás, amihez kurtítani kellett a színművet (s hogy még az újabb szövegbetéteknek is hely maradjon). A dramaturg Gáspár Ildikó mindig tudja, mit lehet mellőzni úgy, hogy a cselekmény logikája, a szerepek íve ne sérüljön. Most is kerek a történet. Nagyon is kerek, mondhatni: kerekded. Bagossy László felelőssége, hogy olyan egyszerűnek mutatkozik, mint egy gyermekjáték. Kevés az árnyalat az értelmezésben, a kelleténél sekélyebbek a gondolatok. Gyöngíti a helyzetek erejét az imént taglalt „színjátékosság”, amelyből a látvány is kiveszi a maga részét. Mégsem hibáztatható sem Bagossy Levente „minimál” színpadberendezése, ami csak kivételképp gazdagodik a szerelmesek egymásra találását ünneplő barokk operácska pompázatos díszletével, sem Ignjatovic Kristina jelmezkollekciója, amelyben civil holmik keverednek a színházi kosztümtár darabjaival, e vegyes gardróbot egy-egy fantasztikus vagy csillogó-villogó, a szellemvilághoz illő öltözékkel tetézve. Attól, hogy a külsőségek nem törekednek illúziót kelteni, még komolyra fordulhatnának az események. De mintha itt semmi nem menne vérre. 

Egyetlen másodpercre sem hinni, hogy Prospero bosszúja tragédiába is torkollhatna, bárkinek bármi bántódása eshetne. A természetben dúló vihar lecsendesül, mire a lelkekig érne. A varázsszigeten élő, számkivetett fejedelem Gálffi László alakításában afféle kulturált értelmiségi, halk szavú gondolkodó. Legföljebb gyarlóságai vannak, kissé fensőbbséges, kevéssé empatikus. Az előadás nem firtatja, milyen ember lehet az, aki az otthont adó tájék lényeit szolgaságban-rabszolgaságban tartja, aki könnyedén játszik a sorsokkal, s nemcsak ellenlábasainak életéről dönt, de tulajdon lányának jövendőjéről is, s annak párját is leckézteti próbatételekkel. És milyen uralkodó volt és lesz az, aki tudós kedvtelése miatt félretette országának szolgálatát, ám miután kibillentették a hatalomból, máris visszakívánja a trónt, s utódjának is biztosítja. 

Mindez bocsánatos e színjátékban, amelynek más témákban is könnyed a hangszerelése. Amikor a hajótörött nápolyi herceg, Ferdinand arra kényszerül, hogy fákat hordjon naphosszat, Miranda úgy kapja fel a tűzrevalókat, mintha pehelysúlyúak lennének. Vagyis a fiúnak mégsem kell megszenvednie a leány kezéért. E párocska különben egy végből való, már ami a naivitásukat illeti. Csak az egyikük szemüveges diákforma Nagyhegyesi Zoltán személyében, a másikuk pedig egy még zöld tinilány Törőcsik Franciska megformálásában. Kiforratlan fiatalok, kevés egyedi tulajdonsággal. Csíráját sem látni bennük olyan szenvedélynek, amilyen egy Romeót s egy Júliát hevített, akár bimbózó vonzalmukban. S alig-alig inog meg a világuk. Ezúttal Ferdinand hamar túlteszi magát azon, hogy egy csapásra elveszített szülőt, biztonságot, kivételezett életformát. Mirandának pedig fel sem tűnik, hogy tudatlanságban tartották, sem önmagát, sem apját nem ismeri valójában, ami megrendíthetné a bizalmat kettejük közt. Csupán néhány álmélkodó szóval elsiklik Prospero szokatlanul kemény tettei felett. 

Persze arról nem a színinövendékek tehetnek, hogy az alakításokban nem is lappanganak mindezen drámai jelentések. A határozottabb színészvezetés hiányzik az ugyancsak színiegyetemista Király Dániel szerepformálásából is, akit bizonyára keményebb kötésű alkata miatt választottak Calibannak. Holott a küllemnél fontosabb, ami a lélekben lakik. Viccesnek akarják láttatni, csekély sikerrel, holott érdekesebb volna egy sziklalyukban tartott, gyötrelmeitől visszamaradott lény atavisztikus rettegése, beszűkült tudata, szeretethiánya, amitől egy ittas pojácában is istent vél. Mindig kemény dió megoldani azokat a jeleneteket, amelyekben Caliban mellett a két iszákos, Trinculo és Alonso jelenik meg. Mintha a rendezések csupán azt ambicionálnák, hogy minél mulatságosabbak legyenek, most is szórják a faramuci jelzőket a furcsa szigetlakóra, s alig vetnek ügyet arra, mi is történik a két ivócimborával. Alonso egy szempillantás alatt lecseréli kocsmacsatlósát arra, aki tömjénezi, szolgálatát ajánlja. Epres Attila még érezteti Trinculo megbántottságát, csalódottságát, míg Csuja Imre kedélyes jópofa marad, mintha csakis a bor, s cseppet sem jellemhiba felelne a baráti árulásért. 

A viharban partra vetődött urakat már nem lehet kimosdatni bűneikből. Prospero trónbitorló öccse, Antonio nem bújik ki a bőréből, nem csak újabb gaztettre kész, hogy szövetségesét eltávolítsa, de szerencsére Debreczeny Csaba játékában nem is javul meg egy csapásra, szavaszegett kelletlenséggel fogadja a Prospero megteremtette új helyzetet. Befolyásolható fiatalembert mutat a másodszülöttként hatalomra esélytelen Sebastian szerepében – e színház repertoárjába mindinkább beépülő ösztöndíjas – Ficza István, aki kikerekedett szemű óvatossággal színezi a testvérgyilkos készséget. A vihar okozta viszontagságok, fia elvesztése traumákként érik Alonso nápolyi királyt, akinek Gyabronka József játékában hamar felébred a lelkiismerete, hogy végül őszinte bűnbánáshoz vezesse. 

Meglepő alakítások is felbukkannak a színjátékban. Talán nem volt még példa arra, hogy idősebb színésznőre osszák Arielt. Ami inkább sajátos leleménynek tűnik, semmint erősbítené egy szabadságot áhító szellem lényegi ábrázolását. Furcsamód fogna az idő – a tizenkét évnyi raboskodás, s újabb tizenkét évnyi szolgálat – egy halhatatlan lényen? (Bár a temperamentumán, erőnlétén mégsem.) Vagy „az előadásbeli előadás” színésznőjének valóban megragadó, a fölöslegessé válás felett borongó „abgangja” miatt választottak korosabb szereplőt? Arra hajlok, hogy a rendezés egyszerűen meglátta a lehetőséget, milyen is volna Pogány Judit e szerepben. S jó is nézni hol nyűgös, hol fürge, éltesebben is gyermeki Arieljét.  

Nem emlékszem olyan előadásra, amelyikben kitűnt volna Gonzalo az udvari népből. Most e tanácsos szerepére a zeneszerző Darvas Ferencet invitálták meg (aki Murányi Mártával és Szathmáry Judittal együtt gondos zenei munkatársként is közreműködik). Bagossy László nem először tette színpadra a – Kazimir és Karolinban zongorája mellől mesélő – komponistát. Jelenléte eleve figyelemkeltő, s rácáfol az esetleges aggodalmakra, képes-e alakítást építeni, nem gyűlik-e meg a baja akár csak a jambikus dikcióval. Olyan fehér ingben, sötét nadrágban lép fel, amilyenben télen-nyáron láthatni. S a jóindulatú Gonzalónak kölcsönzi szeretetreméltóságát, csöndes emberségét. S hozzáteszi a segítőkészség, a türelmes tisztánlátás, az elnéző irónia pasztell árnyalatait. Annak lehet tanúja a közönség, milyen sugárzó egy érzékeny, sokoldalúan értékes személyiség.

A shakespeare-i epilógusra ismét kiüresedik a színpad. Mint e színházi estnek elején, ugyanaz a magány öleli körül a megtorlásról, a varázslatokról lemondó Prosperót, s egy személyben vele a színészt. Gállfi László megkapóan finom játékos megint. A vétkeket is megvalló, kételyekkel is átitatott monológban már-már odatalál az előadás, ahová következetes léptekkel kellett volna eljutnia.

BOGÁCSI ERZSÉBET