Valamikor a zord ötvenes évek elején a Péterfy Sándor utcai kórház és rendelőintézetben szabad pártnapot tartottak. Édesapám, az intézmény egyik orvosa, elment, mintha a fogát húznák – és felvillanyozva, izgatottan tért haza.

– Kisanyám – rontott nekem már az előszobában –, meg tudnád szerezni valami Galina Nyikolajevától az Aratást?

– Hát persze, apukám – de mi a csudának?

– A tanárod, Hegedüs Géza volt az előadó, és azt mondta, a könyv úgy kezdődik, hogy jön haza a hős kolhozelnök a háborúból, és a feleségét ágyban találja a kolhoz párttitkárával!

Ez a nem mindennapi teljesítmény – apukámnak, akit az 56-ban előkerült káderjelentése „nagy polgár”-nak (sic!) jellemzett, gusztust csinálni egy szocreál termelési regényhez! – jutott eszembe Balogh Gézának a júliusi számban megjelent szép, komoly, a százéves születésnaphoz méltó hommage-a olvastán. 

Gézuka... Hivatalosan, miként többi tanárunknak is, az X. elvtárs, respektíve Y. elvtársnő megszólítás dukált, mi azonban magunk közt így neveztük. Egyszeri, groteszk és pillanatról pillanatra megnyerőbb figura volt: kicsi, köpcös, enyhén raccsoló, mindig kikívánkozó, egyszerre szívből jövő és ironikus nevetéssel. (Egyszer azt mondta: nem jár temetésre, mert nem tudná visszatartani a nevetést.) Mellesleg engem is rászedett egyszer. Előadta az órán, hogy valamelyik régi magyar dráma egyik szereplőjét, Asztolf grófot a parasztok, képzeljék, Aszfalt úrfinak nevezik – és bugyborékolt belőle a hahota. Rögtön rávetettem magam a szövegre: Ázfolt úrfiról volt szó.

Hát nem jobb az Aszfalt?

Gézuka azonban, ahogy édesapámat, a kérdéses dramaturg osztályt se akarta becsapni. Ő hitte (legalábbis az adott pillanatban), amit mond. Az irodalom szenvedélyes szerelmeseként (állítólag Ukrajnába menet, ott múlatva a munkaszolgálatos sors nehéz idejét, majd onnan szerencsésen visszajövet, mindvégig cipelte hátizsákjában a Horatius-összest, latinul persze) mindent kicsit színesebbnek, rendkívülibbnek, kihegyezettebbnek akart látni. Ő, aki literátus Seherezádeként évekig tudott volna egyhuzamban irodalomról mesélni, a hallgatók szelíd derűjétől kísérve 24 oldalas (no jó: sűrűn telegépelt) főiskolai jegyzetben foglalta össze a világirodalmat, Homérosztól Gorkijig címen. Nem vicc, és még csak nem is röhögséges. Röviden, élesen, poénosan – így is lehet. Így vésődhet a többezer éves folyamat lényege a növendékek lomha agyába. És melyikünk ne emlékezne a vizsgadrukk feloldása végett a két, főiskola melletti presszóban, sűrű kávézás közben (ezeket ő fizette), vagy olykor a lakásán, családtagjai jelenlétében tartott ízig-vérig civil (majd’ azt írtam: citoyen-jellegű) kollokviumaira? 

Civil és citoyen: ez volt Hegedüs Géza. Abszolút baloldali szemléletű, de minden dogmatizmustól mentes (azon is csak kacagott). Tanári karunk zöme viszonylag fiatal, életkorra nézve 35–45 éves forma volt (nemrég távozott el közülük az utolsó is: Hubay Miklós, legújabban pedig az osztályelsőnk ment el, a bezzeg-diák Szőnyi G. Sándor). Mire 1949-ben beköszöntöttek az ötvenes évek, ők már sok mindent megélt, érett, kiforrott egyéniségek voltak, akiknek bőrébe égett a polgári kultúra és magas kultúra, akik lerúgtak magukról minden gleichschaltolási kísérletet, inkább talán spontánul, semmint tudatosan. Voltak a színésztanárok közt is autonóm, kikezdhetetlen emberek. Várkonyi Zoltán próteuszi személyiségét például csudásan summázza a „sírfelirata” (ez akkoriban kedvelt műfaj volt): „Itt nyugszik Várkonyi Zoli, / A villás és autós proli.” Kár, hogy Gézukáról nem született ilyen; remekművet ihlethetett volna. De hát ő nem volt ennyire publikus figura. 

Volt énnekem a főiskolán egy csúnya históriám, egy erősen politikai jellegű fegyelmim. (A részleteket ne firtassuk.) Hegedüs Géza mindig szeretett; általában plátóian vonzották a csinos, magas (nála jócskán magasabb) szőke nők. Szeretete jottányit sem hagyott alább; demonstratíven ült be velem az Erzsikébe, rendszeresen írt nekem Győrbe, egyéves száműzetésem színhelyére. De: egyetlen szóval sem tért ki az ügy politikai vonatkozásaira, finoman, legföljebb némi kuncogással éreztette elhatárolódását, azt, hogy köszöni szépen, de ez nem az ő asztala. 

Könyvei talán valamelyest fenntartják majd ismertségét; a róla elnevezett XIII. kerületi általános iskola sem fog remélhetőleg megválni példát diktáló nevétől. Igazi, hús-vér személyének emlékét azonban már egyre kevesebben hordozzuk; közülünk az írástudók dolga volna, hogy rögzítsék és átörökítsék páratlan, jelenség értékű személyiségét.

SZÁNTÓ JUDIT