Bródy Sándor színművének Nemzeti színházi bemutatójáról szóló írásában Földes Anna összefoglalja A tanítónő eddigi színpadi pályafutásának fontosabb állomásait (Tóth Flóra odisszeája avagy A tanítónő és akiknek nem kell, Criticai Lapok 2012/07). A tekintélyes számú hazai bemutatóból természetesen csak néhányat érint, a külföldi premierek közül pedig megemlíti Reinhardt rendezését a berlini Deutsches Theaterben¹. De a darabot játszották Bécsben, Münchenben, Nürnbergben, Brémában, Zágrábban, valamint olasz és román színpadokon. Alábbi írásomban egy jóval későbbi külföldi bemutató előkészületeinek és fogadtatásának emlékét próbálom felidézni. Érintettségem okán nem csekély elfogódottsággal és elfogultsággal.

A Szovjetunióban 1974. március 8-án, a Szaratovtól északnyugatra, Moszkvától 550 kilométerre fekvő Penzában mutatták be először Bródy Sándor színművét. Az előadás létrejöttének körülményei, a két és fél hónapos munkafolyamat tanulságai majdnem négy évtized távolából is sok érdeklődőnek segíthetnek a korszak meg a korabeli szovjet (és magyar) állapotok alaposabb megismerésében. 

Abban az időben a Békés Megyei Jókai Színház rendezője voltam. Az előző évadban azzal keresett meg a város és a megye vezetősége, hogy lenne-e kedvem megrendezni Bródy Sándor színművét a testvérváros, Penza színházában. Némileg furcsálltam, hogy kész tények elé állítanak, és még színleg se próbálnak bevonni a darabválasztásba. Amikor finoman céloztam erre, azt a választ kaptam, hogy a két város vezetői és a két színház már korábban döntött a darabról, mielőtt még az én nevem fölmerült volna. (Mint később kiderült, a színházak igazgatói éppúgy nem vettek részt a döntésben, mint én.) Természetesen semmi kifogásom nem volt a darabbal kapcsolatban, annak pedig, hogy rám esett a választás, egyszerű a magyarázata: a Jókai Színház három rendezője közül én tudtam oroszul.

Ezután hosszú ideig szó sem esett a vendégrendezésről, mígnem az 1973/74-es évad elején felhívott a művelődési osztály vezetője, és közölte, hogy január első napjaiban szeretettel várnak Penzában. Természetesen a magyar szöveg alapján már korábban elkezdtem foglalkozni a darabbal. Amikor megpróbáltam sürgetni, hogy mielőbb juttassák el a darab orosz fordítását, semmiféle válasz nem érkezett. Január 2-án mínusz 24 fokos hidegben érkeztem meg Moszkvába, majd egy belföldi repülőjárattal Penzába.

Az időjárás viszontagságait nem azért említem, hogy részvétet ébresszek az olvasóban. A fogadtatás minden szempontból fagyosnak volt mondható. Amikor a légkör kezdett felengedni, kiderült, hogy a mindaddig személytelenségbe burkolózó hivatal őket ugyanúgy megtévesztette, mint engem. Úgy vártak, mint Gogol komédiájában a revizort, „titkos megbízatással”. (Egyébként a darab szerint Hlesztakov éppen Penzában veszítette el kártyán az utolsó rubeljeit. Ez velem azért nem fordulhatott elő, mert nem kártyázom.) A Szemjon Mojszejevics Reingold főrendezővel való első találkozás alkalmával megint szóba hoztam az orosz nyelvű szöveget. Nem értette, miért vagyok ingerült, benyúlt a fiókjába, és átadta Iszidor Stok² fordításában a darabot. 

Az már az első oldalak elolvasása után világossá vált, hogy a fordító nyersfordításból dolgozott, feltehetően egyetlen szót sem tud magyarul, fogalma sincs a darab légköréről, stílusáról, nyelvi fordulatairól. De amikor az is kiderült, hogy fontos jeleneteket egyszerűen fölöslegesnek ítélt és kihagyott, már tudtam, hogy semmit nem tud a korabeli Magyarországról és Bródy Sándorról. Hogy kik és miért választották éppen Iszidor Stokot a darab átültetésére, örök titok marad számomra. Kimaradt például a második felvonás egyik csúcspontja, „a nagy zabálás”, amikor a kántor kóstolót hoz az első disznóból, és teli szájjal, kvaterkázva folytatódik az iskolaszék boszorkánypere Flóra ellen. Másnap elmondtam Reingoldnak, hogy jelenlegi állapotában a szövegkönyv használhatatlan, sürgősen kérek egy dramaturgot³, akivel egy-két hét alatt az eredeti magyar szöveg alapján rendbe hozzuk a csapnivaló fordítást. Kiderült, hogy egy jóváhagyott szövegkönyv átdolgozása a Nagy Testvér színházaiban nem olyan egyszerű. Minden változtatást engedélyeztetni kell a megyei pártbizottsággal. Dramaturg pedig nincs, ahogy a többi szovjet színházban sincs. A munkakört egy „irodalmi felelős” látja el, aki jó esetben lektornak felel meg a mi fogalmaink szerint. Ilyen munkakör náluk is van, az ezt betöltő hölgyet felajánlhatja, de ne fűzzek hozzá vérmes reményeket. Nem fűztem.

A szövegkönyv átdolgozásában végül Reingoldtól kaptam a legtöbb segítséget, aki egyre lelkesebben formálta mondható szöveggé a hiányzó vagy eltorzított, félreértett mondatokat. Az ízig-vérig színházi emberrel hamarosan őszinte barátság alakult ki közöttünk. A napi munka során sok mindenről beszélgettünk. Színházról, Sztanyiszlavszkijról, Mejerholdról, a város szülöttéről⁴, Belinszkijről, aki szintén itt végezte középiskolai tanulmányait, meg Penzáról, politikáról, mindennapi gondokról, családról. Amikor a vendégrendezés viszonzására fél évvel később Békéscsabára jött, hogy színpadra állítsa Iszidor Stok (!) Az élet megy tovább című szentimentális darabját, ez volt élete első útja külföldre. Azt mondta, még az utazása napján se akarta elhinni, hogy tényleg eljut Magyarországra. 

Reingold messzemenő segítségét és kivételes szakértelmét később szóba hoztam néhány színész előtt. Egyikük hozzátette: bizony, régen Moszkvában vagy Leningrádban lenne a helye. Egy másik kolléga gondosan körülnézett a büfében, majd a fülembe súgta: „Tudod, nem fért bele a keretbe.” Nem értettem. Miféle keretbe? Nehezen szánta rá magát a bővebb magyarázatra, de tudatlanságom miatt kénytelen volt vállalni a felvilágosítással járó kockázatot. Még egyszer körülnézett, és még halkabban ezt mondta: „Minálunk bizalmas rendelkezés korlátozza a zsidó értelmiségiek fővárosi és leningrádi foglalkoztatását.” Vagyis: ha az engedélyezett létszám betelt, csak kihalásos alapon lehet feltölteni. És ez nem csak Sztálin idejében volt így. Kiváló tanítványai gondoskodtak róla, hogy a titkos rendelkezés sokáig joghatályban maradjon. A bennem mocorgó kisördög buta viccelődésre késztetett: „Te jó isten, mi van, ha kiderül, hogy Bródy Sándor se fér bele a keretbe?! Kereshetünk másik darabot!” Az ízetlen poénon nem nevetett senki. 

Az aggódó, körülnéző tekintetek végigkísérték egész ottlétemet. Ha bármilyen kényesebb témát érintettünk, mindig akadt köztünk valaki, aki óvatosan körbepillantott. Így tett a teljesen üres próbateremben az egyik színésznő is, mielőtt négyszemközt, bizalmasan elmondta, hogy ki a „tégla” a társulatban. Persze ezekre a beszélgetésekre csak később került sor. Amikor már mindenki előtt világos volt, hogy nem „titkos megbízatással” tartózkodom Penzában, az Állami Lunacsarszkij Drámai Színházban.

Ligyija Ogyijankova Flóra és Borisz Szmirnov ifjú Nagy István szerepében

Reingold szellemisége meghatározta a színház egész működését. Korszerű színházat csinált, izgalmas repertoárral, nemegyszer „rázós” darabok bemutatásával. A nagy létszámú társulat tagjai megfelelő arányban képviselték valamennyi korosztályt és szerepkört. Amikor a szereposztás kialakítására sor került, egyetlen esetben sem kellett megalkudnom, inkább a lehetséges jó és még jobb megoldás között választhattam. Részben foglalkoztatási okokból valamennyi női szerepet, így a címszerepet is ketten játszották. 

A színészek a Sztanyiszlavszkij-iskola szellemében dolgoztak, de jócskán túlléptek a kis igazságok keresésén, a pepecselő, részletező realizmusnak nevezett naturalista tendenciákon. Sok volt bennük a vidéki gőg, és büszkék voltak a saját színházukra. A moszkvai és leningrádi színházak többségét lenézték, de lelkesedtek a korszak igazi hazai eredményeiért, a Tagankáért, a Malaja Bronnajáért, tisztelték Tovsztonogovot, Jefremovot, ironikusan beszéltek a Kis Színházról, vagy a Művész Színház 1970-ig tartó „múzeumi” korszakáról. 

A próbamunkában imponáló fegyelemmel vettek részt⁵. Az első rendelkező próbákra kivétel nélkül mindenki megbízható szövegtudással érkezett. Ugyanilyen imponáló volt a szerepek megközelítése. Precízen és lényegre törően tudtak kérdezni. Saját akkori hazai tapasztalataimmal ellentétben pontosan tudták, mi a rendező dolga és mi az övék. Ezt távolról sem a külföldi vendégnek kijáró tisztelet okozta. A tisztelet cseppet sem gátolta őket abban, hogy elmondják véleményüket a darabról, vagy hogy vitatkozzanak. Olyan is akadt, aki kerek-perec megkérdezte, miért „ezt a halvány Csehov-utánzatot” kell bemutatni egy szovjet színházban. A negatív észrevételeket elsősorban (de nem kizárólag) annak köszönhettem, hogy a társulat a próbák kezdetén csak a Stok-fordítás eredeti verzióját ismerte. (Ők ugyanis időben kézhez kapták a szövegkönyvet, nem úgy, mint én.) Elég sok időt töltöttünk a szöveg-javítások átvezetésével. Nem kevés energiámba került Bródy „megvédése” és annak bebizonyítása, hogy ez a számukra teljesen ismeretlen magyar író egyáltalán nem Csehov-epigon, elődeit és példaképeit sokkal inkább Balzac és Zola háza táján kell keresnünk. Ha pedig mindenáron orosz rokonság után kutatunk, én inkább Gorkij nevét említeném.

Az asztali próbák során csökkenni látszottak a darabbal szembeni fenntartások. Amikor lementünk a színpadra, a színészek egyre otthonosabban kezdték érezni magukat a számukra inkább csak földrajzilag távoli világban. A „magyaros” színezettel nem sokat törődtünk. Egyre inkább felfedeztük a hasonlóságokat a hetvenes évek szovjet valóságával. Hol burkoltan, hol egyre nyíltabban kutatták a hasonlóságokat az orosz falu jelenével. Eleinte primitív analógiákat emlegettek, majd mindinkább ráismertek saját világukra. 

Sokáig attól féltem, hogy a „nagy orosz lélek” valami szentimentális felszínesség felé viszi el Tóth Flóra megformálóit. Két meglehetősen különböző alkatú színésznő készült a címszerepre. Egyikükben több volt a női ravaszság, másikukban inkább a kamaszos büszkeség dominált. Különösen az utóbbi küzdött foggal-körömmel minden dagályosság, érzelgősség, bombasztikusnak tűnő szituáció ellen. A legtöbb gondot Flóra utolsó mondata okozta számára. („Emelt fővel jöttem, és fölemelem, amikor elmegyek.”) Az egyik összpróbán odáig ragadtatta magát, hogy megállt, és dühösen leszólt a nézőtérre: „Ezt a patetikus baromságot nem vagyok hajlandó elmondani!” Azzal sarkon fordult, és kiment. Némi zavart csend után a Főurat játszó színész elmondta a darab záró mondatát, ifj. Nagy földhöz vágta a borospoharát, kirohant, és a próbát befejeztük. 

A megbeszélésen azt mondtam a „renitens” színésznőnek, hogy másnap próbálja meg szavak nélkül, némán eljátszani az ominózus mondatot. Ha lehet, ugyanazzal az indulattal, amellyel most kirohant. Néhány nap múlva az eredmény mégiscsak „csehovi” lett: ismét bebizonyosodott, hogy a ki nem mondott szavak a színpadon gyakran többet érnek, mint a szépen csiszolt mondatok. Megkérdeztem a „másik” Flórát, nem akarja-e ő is ezt a megoldást. Azt mondta, ő inkább megmaradna az eredeti verziónál. 

Így a közönség – a kettős szereposztásnak és egy heves vérű ifjú színésznőnek köszönhetően – kétféle befejezést láthatott. 

Reingold értékes segítsége mellett még valakinek volt fontos szerepe az előadás arculatának alakulásában: a díszlet- és jelmeztervező Grigorij Dmitrievics Jepisinnek. Vele is már megérkezésem másnapján elkezdtük a közös munkát. Az első kérdése ez volt: realista színpadképeket akarok, vagy inkább képzeletszerűt. Habozás nélkül rávágtam, hogy természetesen képzeletszerűt.⁶ „Akkor jó. Már aggódtam, hogy valamiféle falusi idillt, vagy néprajzi múzeumot akar látni a színpadon” – felelte. Aztán elkezdte elemezni a darabot. Pillanatok alatt kiderült, hogy mindent pontosan ért, ami szerintem az orosz fordításban nincs is benne. Vagy mégis? A rossz, kopogó szövegből is előbújik az írói szándék, és a megalázott tanítónő története mögött kibontakozik a mocsok, a sár, az elmaradottság, a kegyetlenség, a kivagyiság, az erőszak meg a nagy zabálások és dorbézolások világa?

Megemlítettem, hogy Reingolddal most dolgozunk a végleges szövegen, mert úgy érzem, amiről most beszélgetünk, az még nincs is benne az orosz fordításban. Azt felelte, hogy ő nem irodalmár, csakis képekben tud gondolkodni. A poros, sáros utakat látja maga előtt, a koszt meg a disznótorossal roskadásig megtöltött padlásokat. Hatalmas asztalokat lát, amelyeken zabálnak, pálinkáznak meg kártyáznak. Mondtam, hogy nagy gondot jelent számomra a mindenféle intimitást nélkülöző, hatalmas színpad. Ez egy kamaradarab, hogy lehetne ezt az irtózatos hodályt leszűkíteni? Másnap azzal állt elő, hogy ne szűkítsük le a játékteret, hanem felezzük el horizontálisan. „Padlás!” – kiáltottam. „Igen, a padlás a disznótorossal, meg pirospaprika-füzérekkel. Az jellegzetesen magyar, ugye? És ezt a felső teret hatalmas, vaskos gerendák választják el a kántorék szobájától. A súlyos, sötét gerendák szinte agyonnyomják a szereplőket.” Már tudtam, hogy ez a padlás csak néhány fontos, súlyos pillanatban fog látszani, amikor megszólal a zene (az előadásban fontos szerepet játszó kísérőzenét Bartók műveiből állítottuk össze), és lassan megvilágítjuk. „De mit kezdjek ezzel a hatalmas csarnokkal, amikor ketten vannak a színpadon? Miért van a kántoréknak akkora szobájuk, mint egy bálterem?” „Á, szóval maga mégiscsak egy megrögzött realista, hiába próbálja tagadni! Ez nem a kántorék szobája, hanem a Lunacsarszkij Színház színpada!” „Jó, akkor legyenek benne ormótlan, képzeletszerű bútorok.” „Ez az! Legyen ott egy hatalmas kredenc meg egy óriási ebédlőasztal, hiszen ezek az asztal körül élik le az életüket.” 

Középen Ligyija Ogyijankova Flóra szerepében

Ugyanez a padlás természetesen jelen volt a második felvonásban is (a szünetben nem is lehetett volna eltávolítani). Mikor az ominózus zabálásra került sor, kísérteties fényben megjelentek a magasban a rettenetes méretű sódarok, hurkák, kolbászok, disznósajtok, félbevágott sertések.

Azt kértem, hogy ne az ünnepélyes, bársony előfüggönyt használjuk. Inkább egy kortina takarja a színpadot. Ez legyen a falu absztrakt keresztmetszete. Csupa sár, koszos falak, kerítések, itatóvályúk. Ehhez tervezett Jepisin kötelekből, zsinórokból, textíliából durva zsákvászonra applikált kollázst, amely valójában egy transzparens előfüggöny. Ha megvilágítjuk, maga a képzeletbeli helyszín. Prológus. Ha mögötte kivilágosodik a játéktér, áttűnik az egész, és kezdődhet, illetve folytatódhat az előadás.

Jepisin szűkszavú, különös, fanyar humorú, idősebb ember volt. Délutánonként menetrendszerűen találkoztunk akkor is, amikor már tulajdonképpen készen voltak a díszlettervek, a makettek meg a jelmezvázlatok. Ha este részpróbákat tartottam a próbateremben, megvárt, hogy együtt sétáljunk hazafelé a vastagon befagyott Szura folyó partján, amelyen napközben gyerekek korcsolyáztak. Meg az öt-hat méteres jégtömbök között, melyek az irtózatos mennyiségű hó összelapátolásából és ideiglenes megzabolázásából keletkeztek. A késő esti félhomályban olyanok voltak ezek a városban mindenfelé tornyosuló hatalmas, jéggé dermedt, sötétszürkére koszolódott mértani testek, mint egy Gordon Craig-díszlet. Nem volt benne semmi realisztikus. Képzeletszerű volt. 

Jóízűeket beszélgettünk. Egyszer még 56-ot is szóba hozta. Természetesen nem sikerült meggyőznöm a magyar forradalom igazságáról, hiszen ő azt tudta csak, amit a hazai újságok írtak. De bölcs, okos és hallatlanul tisztességes ember volt. Tudomásul vette, és tiszteletben tartotta az álláspontomat. Ezt csak úgy tudtam viszonozni, hogy én is megértettem az ő érveit a kiégett szovjet tankokról, meg a pesti utcán elesett kiskatonákról. 

A premier kirobbanó sikert hozott. Mintha a tomboló tapsvihar sohasem akart volna abbamaradni. A következő előadásokat is hasonló ováció fogadta. A helyi sajtó, amely korábban is rendszeresen tájékoztatott a készülő produkcióról, most szuperlatívuszokban írt. Igaz, elemző, szakszerű kritikákkal nemigen találkoztam. Inkább csak közhelyeket fogalmaztak meg a darabról és az előadás szándékairól. 

Hazautazásom után a társulattal való kapcsolat még jó ideig tovább élt. Többen intenzív levelezésbe fogtak, elküldték a további újságcikkeket, beszámoltak a későbbi előadások fogadtatásáról. Néhány héttel a premier után – feltehetően a közönségszervezők javaslatára – a darab címét Tóth Flórára változtatták. Ezzel a címmel került sor a szokásos szezonvégi ukrajnai turnéra is. 

Bródy Sándor színműve meg nem erősített hírek szerint néhány év alatt elérte a századik előadást.

BALOGH GÉZA 

jegyzetek

¹ A budapesti Vígszínházban is vendégszerepelt vele az együttes 1909 májusában. 

² Számos szocreál termelési dráma és középszerű szatirikus mű szerzője. Legsikerültebb darabja az Isteni színjáték, amelyet Jean Effel karikatúrái ihlettek, és 1961 óta Obrazcov bábszínházának műsorán szerepel. 

³ A fogalom korábban több szakmai megbeszélésen okozott félreértéseket az orosz‒magyar színházi kapcsolatokban, ha a vitázó felek vagy a szinkrontolmácsok nem voltak tisztában a jelentésével. A dramaturg szó oroszul drámaírót jelent, és az orosz színházakban (ahogy több nyugat-európai országban is) körülírják a dramaturg munkakörét. (Az angol nyelvterületen például többnyire a literary adviser vagy a dramatic manager, illetve ezek variációi használatosak.) 

⁴ Mejerhold forradalma című tanulmányomban (Criticai Lapok 2009/02) kitérek a penzai pártbizottság és városvezetés packázásaira a már „rehabilitált“ Mejerhold születésének századik évfordulója kapcsán.

⁵ Egyetlen „kollektív“ rendbontásra emlékszem. Az elemző próbák idején valaki bekopogott a próbaterembe, és közölte: a Központi Áruházba román ingek (!) érkeztek. A színészek (nők, férfiak) hanyatt-homlok elrohantak. Egy jobb érzésű kolléga visszaszólt: „Te nem jössz?“ „Nem, köszönöm“ – feleltem. Szótagolva megismételte a rendkvüli hírt, azt gondolván, hogy nem értettem jól. Aztán vállat vont, és eltűnt. Jó másfél-két óra múlva szállingóztak vissza, persze sűrű bocsánatkérések közepette, a hónuk alatt 4-5 darab tarkakockás flanellinggel. A fegyelmezetlenséget a rendkívüli helyzetnek tudtam be. Ez az emlék se humoros epizódként, inkább szívfájdító élményként maradt meg bennem.

⁶ A fogalom némi magyarázatra szorul. Az uszlovnoszty többféleképpen fordítható magyarra: egyezményesség, feltételezettség, formalitás. A magyar színházi szakirodalom többnyire képzeletszerűségként említi. A Mejerhold-tanítvány Nyikolaj Ohlopkov vezette be a köztudatba. Ezen a címen (Ob uszlovnosztyi) jelent meg 1959-ben az egyik tanulmánykötete. Ezzel mentette át Mejerhold formalistának bélyegzett törekvéseit a hatvanas évek szovjet színházi életébe. (Magyarul a Korszerű Színház sorozatában jelent meg 1960-ban A képzeletszerűségről címmel.)