Amikor a múlt évezred háromnegyedének tájékán általános iskolába jártam, az osztályunkban a tábla fölött éppen ez a három szó ékeskedett a falon, és persze az aláírás: Lenin. (Vajh akadt-e valaki, akinek ettől fokozódott a tudásszomja?) A PanoDráma előadásában kétszer hangzik el a címül adott szóhármas. Egyszer ironikusan, hasonló generációs élményből táplálkozva, a vetítővásznon szólal meg az osztálytablót díszítő Lenin-relief. Másodszor – tökéletesen átértékelődve – a mai kor parancsaként halljuk vissza, az egyik élőben megszólaló szakértő, a lendületesen érvelő fejvadász előadásában. Komolyság és irónia hasonló kettőssége jellemzi a dokumentum-előadás egészét is, ahogyan a mindennapokban is nemegyszer a „sírjak vagy nevessek?” latolgatásával gondolunk a hazai oktatásügy számos kérdésére.
És a nevelésügyére, tehetnénk rögtön hozzá, bár ezt ritkán szoktuk külön kiemelni. Az előadás legtöbb részlete azonban, nem véletlenül, nevelési kérdésekkel foglalkozik, illetve arról rajzol látleletet, ahogyan az érintettek (szülők, diákok, tanárok) az oktatás-nevelés neuralgikus pontjaihoz viszonyulnak. Pályaelhagyás, iskolai erőszak, tehetetlenség, integráció, szegregáció, előítéletek, protekció, keretszámok… Műfajából eredően a dokumentumszínház célja az, hogy a témára, az előadásban elhangzottakra irányítsa a figyelmet (s így nem feltétlenül a színpadi átlényegítés-átlényegülés összetett hatásmechanizmusát kínálja nézői élményként). Ezért más befogadói attitűdöt igényel, mint a szokásos színházi formák. Nyilatkozatokból tudható, hogy a közreműködők az alapanyagot saját készítésű interjúikból válogatták. Az autentikus szövegeket három szakértő kiselőadása egészíti ki. Az oktatástörténész, a fejlesztő pszichológus és a fejvadász a nézőtér első sorából színre lépve továbbgondolandó összefüggésekre irányítják a figyelmet. Az iskola a meglévő társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének terepe. A gyerekeket gyúrják az iskolához, és nem az iskolát formálják át a változó világ változatos igényeinek megfelelően. A tananyagot az iskola nem eszköznek, hanem célnak tekinti. Jól használható készségek kifejlesztése helyett még mindig az avulékony ismeretek megköveteléséé az elsőbbség – és így tovább. Végső soron: alig használható tudás, boldogtalan tanulók, tanácstalan felnőttek, esélytelen munkavállalók.
(fotó: Szkárossy Zsuzsa)
A dokumentumszínház – hasonló alapvetések és közelítésmódok mellett – többféle munkamódszert és produkciós elképzelést takarhat. A PanoDráma előadásának legfőbb jellemzője, hogy miközben direktben fogalmazott társadalmi látlelet, egyszerre nagyon komolyan vett színház is. Színészeket látunk (Feuer Yvette, Hárs Anna, Schermann Márta, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina, Ördög Tamás), akik egy-egy rövid jelenetben figurákat és szituációkat teremtenek (még a filmbejátszásokban is ők szerepelnek (ál)civilként). Az előadás szövege dramaturgok munkája nyomán állt elő (Garai Judit, Hárs Anna, Lengyel Anna), akik a tematikai sokszínűségről éppúgy gondoskodtak, mint a jelenettípusok változatosságáról, és nézőbarát keretek közé szorították az alapanyagot, ügyelve a „miből mennyit” kényes kérdéseire. A kiállítás puritán volta – a díszletek és kellékek nélküli fekete tér, jelmezként a sötétkék-fehér iskolai egyenünneplők, a kevés mozgás, visszafogott gesztusrendszer – nem fedi el a rendező (Schermann Márta) keze munkáját: az előadásmód és a látványvilág gondosan megtervezett.
Ha mindez nem így volna, s ha semmi más nem történne, mint hogy néhány civil megnyilatkozó kiállna a színpadi térbe, és elmondaná a történetét, természetesen azt is lehetne színházi előadásként nézni. A PanoDráma azonban a nagyobb feszültséggel telített megoldást választja, amikor a valósághűség és a színpadi stilizáció együttes hatására épít. Eközben nem tűzi ki céljául, hogy átfogó rendezői koncepció meghatározta színpadi fikciót teremtsen a nem-fikciós szövegek bevonásával. (Mint például a szintén az alkotók interjúiból kiinduló 20/20 című előadás a marosvásárhelyi Yorick Stúdióban, vagy a Szputnyik és a Katona közös Anamnézise, amely ugyancsak felhasznált többek között interjúkat is.) Pusztán átemeli a szövegeket a színházi közegbe, és ott elsősorban a színészi tolmácsolás erejével engedi érvényesülni őket.
Olykor bizonyos effektusokkal is operál az előadás; ezek ugyanakkor nem minden esetben hatnak meggyőzően. Az egzisztenciális kilátástalanságról és a pályaelhagyásról szóló monológok színpadi illusztrációt kapnak (amely megoldás máshol nem tér vissza az előadásban). A szegregáció kontra integráció vitaverseny – melyet show womanként maga a kreatív producer, Lengyel Anna vezet – szellemes részlet ugyan, de a „levegőben marad”: a nézői szavazatok megoszlása, azaz a verseny eredménye semmilyen értékelést nem kap, ami pedig mindenképpen tanulságos lehetne. (Bár elképzelhető, hogy ez csak a látott előadáson volt így, ahol nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg a voksok; de ilyen esetben is jó volna, ha tartozna a játékhoz valamilyen műsorvezetői reakció, állásfoglalás.)
Az előadás utolsó jelenete viszont egyértelműen ellenállhatatlan: különböző korú tanulóknak tartandó iskolai ünnepségek beszédeit halljuk, hol külön-külön, hol hangzavarként egyszerre, majd megint különválva: felhangzik itt sokféle szólam – mintegy az egész előadás érzelmi summázataként – a kiselsősökhöz szóló gügyögéstől kezdve a szakma- és gyerekutálattól fuldokló szóözönig.
Fontos műhelymunka eredményeként lényeges előadás született. Ám a Trafóban ülve nem tudok nem arra gondolni: igazi jelentősége annak volna, ha az a direkt hatás, amelyet az előadás megcéloz, másfajta, kevésbé centrális és kevésbé színházias közegben is érvényesülhetne. Ha megtapasztalható lenne, miként működik, milyen gondolatokat ébreszt elit iskolák környékén és kistelepülések szegénynegyedeiben. És – ahogy a fentebb említett marosvásárhelyi előadáshoz is csatlakozik egy beszélgetős második felvonás – itt is nagyon hasznos lehetne, ha a „külső” helyszíneken a produkció szerves részeként a nézőknek is módjuk nyílna megnyilvánulni. Ezek a beszélgetések azután akár a további anyaggyűjtéshez is hozzájárulhatnának.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
