Második önálló rendezése Szikszai Rémusznak Bulgakov Molière életének utolsó szakaszát bemutató remeke. A hatalom mibenlétét, lélektanát, illetve hatását és a hozzá való viszonyulást boncolgatja most is (debütáló rendezése Székely János Caligula helytartója című művének színrevitele volt). Nem véletlen persze, hogy rendező és alkalmi társulása (amelynek szintén ez a második bemutatója Szikszai vezetésével) hasonló problémát jár körül ismét, oly mértékben eluralkodott és félelmetesre terebélyesedett a kiszolgáltatottság és a zsarnokság minden téren. 

A közös munkából ezúttal is okos, higgadt, ámde olykor igen élesen fogalmazó, ugyanakkor játékosan könnyed előadás született, amely mer időnként lassú, elmélázó is lenni, teret engedve a líraibb hangoknak (elsősorban Molière és egykori szeretője, Madeleine kapcsolatában).

Szikszai Rémusz rendezése mindazonáltal ízig-vérig színészközpontú, ami persze nem is oly meglepő egy színészrendezőtől. A színészközpontúság ez esetben nemcsak azt jelenti, hogy sokat épít a színészi játék összetettségére, kreativitására, hanem hogy a mellékszereplők, a kisebb karakterek is igen nagy műgonddal kidolgozottak. A legapróbb színészi gesztus, rebbenés is átgondoltan kimunkált, jelentést hordozó. 

Markáns, praktikusan puritán a tér (szintén Szikszai Rémusz munkája). Egyik oldalról a színház, másik oldalról a zsarnoki hatalom keretezi a (molière-i) társulat mindennapjait. A színházat állványra fellógatott jelmezek sora és egy paraván jeleníti meg, a hatalmat egy emelvény és a Napkirály sokszorosított arclenyomataiból készített fal. (Kár, hogy ez utóbbi nem kerül igazán játékba, csupán atmoszférateremtő funkciója van, s vészterhesen fenyegető erővel bír.) 

Pedig Nagypál Gábor Nagy Lajosa egy igazságos, bölcs és humánus uralkodót mutat. Nem kisstílű megalomán, nem zsarnok király; ugyanakkor mégiscsak a hatalom birtokosa, ennek megfelelően kellően önérzetes is. Státusa önmagában, személyiségétől függetlenül generálja a hajbókolást és teremti a hajbókolókat. Nagypál színpompásan, könnyed eleganciával játssza e duplafenekű szerepet.

Fodor Tamás Tóth Józseffel

Az előadás egyébként sem direktben politizál, így lesz általánosabb érvényű. Nincs cinkos kikacsintás, összenevetés a közönséggel (talán ha egyszer). Egyszerűen csak bemutatják a hatalom, de mindenekelőtt az anyagi, egzisztenciális kiszolgáltatottság romboló hatását. Mert ahogy a darabbéli varga is mondja: a hatalomnak alapjában van szüksége a feljelentőkre.

Fodor Tamás Molière szerepében huncut kujon és nevetséges vén pojáca, önző exhibicionista és empatikus, érzékeny művész, ripacs és nagy formátumú tehetség, megtört és lelkes. Játékos, életteli Molière, aki a szemünk előtt zsugorodik öregemberré a darab végére. Fodor egy-egy gesztusban is összetett jelentéseket ábrázol: a királyi gyűrűt illető kézcsók egyszerre árulkodik megalázkodásról, valamint az emiatt érzett mély önmegvetés okozta cinizmusról és öniróniáról. Ez utóbbi alapfeltétele megtörhetetlenségének. Máshol meg, például Madeleine-nek magyarázkodva szakításukkor, felnőni nem tudó kiskamasz pózában hárítja a felelősséget. Örök játékos, aki bármikor képes megrázni magát, és főnixmadárként akár hamvaiból is elővarázsolni a homo ludenst.

Takács Katalin Madeleine Béjart, Molière kidobott szeretője szerepében fájón meggyőzően mutatja meg a becsapottság, megcsalatás s elhagyatás stációit: a hitetlenkedés és el nem fogadás után a felháborodást, a visszaszerzési próbálkozást, a kétségbeesést, végül a beletörődést és a letargiát, majd a vezeklésben való újjászületést. Mindemellett a női sors tragédiáját, az öregedéssel való szembesülést is. A szerető státust felvállaló buja, virgonc társ szinte pillanatok alatt öregszik meg (épp attól, hogy egy csapásra megérti, nem versenghet többé fiatalabb vetélytársaival s az idővel), összetörik, és lemond 

mindenről, mindenféle szenvedélyről, szerelemről, színházról. Bűne súlyának – mellyel akaratlanul is egész lavinát indított el – felismerése már csak mindennek a betetőzése. Színháztól való búcsúzása fájdalmasan áthallásos (szinte hihetetlen, hogy alakítása – Kerekes Éva betegsége miatt – csupán beugrás, mely két este erejéig szól).

Kovács Krisztián (Moirron) rebbenékenységével kiváló mint lehengerlően lobbanékony hősszerelmes, öntudatos ifjú titán és mint bűnbe sodródó, akarat nélküli sunyi bosszúálló, majd az árulásból visszasündörgő tékozló fiú. Sárközi-Nagy Ilona a maga keresetlen természetességével hat Armande szerepében. 

A többiek kettős szerepben jelennek meg, s mindenben akad egy-egy emlékezetes jelenetük vagy gesztusuk. Király Attilának többek között, amikor a „Félszemű” testőrségi parancsnokként úgy kínálja a királyi asztalnál Molière-t, hogy az inkább tűnik fenyegetésnek. Bercsényi Péter Rivaille színésznőként tűnik ki – teljesen átlényegül az érzékeny, együttérző nővé, szinte szöveg nélküli szerepében is figyelni kell rá, ahogy arcjátékával leköveti a Molière körül zajló eseményeket. Tamási Zoltán végre nem a tőle megszokott s hangszínéhez remekül passzoló lakonikus figurát hozza, sokkal inkább egy kiégett, egykedvűre keseredett végrehajtó a párizsi érsek szerepében. Némedi Árpád lebukott hamiskártyásként jó nagyon. Tóth József (igazságos varga, alias udvari bolond/Bouton, színházi koppantó) szószátyár, kétbalkezes, minden lében kanál kisembere megnyerő színfolt.

Fodor Tamás Sárközi-Nagy Ilonával (fotók: Szkárossy Zsuzsa)

Az előadás gyenge pontja az inkvizíciós jelenet: az Oltáriszentség Társaság tagjainak eltúlzott, evőeszközökkel felturbózott szadomazo jelenete álarcban inkább parodisztikus, mint borzongató. Hatásosabb lett volna egy szenvtelen, vagy a paranoiás perverziót mimikával megjelenítő inkvizítor sor. Elhagyható lenne néhány felesleges és már kevéssé eredeti elem is, mint például a színházi valóságra történő utalások és leleplező kiszólások, utasítások (még akkor is, ha e történetben a színház és közege meghatározó momentum).

A Molière halála és holtteste körüli perpatvar viszont telitalálat. Groteszk és remek, ahogy a társulat tagjai kispályásként, gyáván elhagyják lassanként a színt, akár egy süllyedő hajót, magára hagyva holtában a kegyvesztett mestert, aztán apránként visszasomfordálnak Molière teteméhez, mert végül mégis felülkerekedik bennük a társulati szellem és a lojalitás (ez akár a társulat megtartó erejéről szóló vallomásnak is tekinthető). Nem csoda, hogy Molière holtában még egyszer felül, és kiröhögi nemcsak a halált, de magát az életet is.

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás (amelyből az Alkalmi jelző remélhetőleg nemsokára már el is marad) előző előadása, a Caligula helytartója tán zsigeribb volt, ez eltökéltebb és keserűbb.

A kis csapat a maga eszközeivel reagál a színházak bezárására, a politikai játszótérré alakított mindennapokra, az egzisztenciális kiszolgáltatottságra és a létbizonytalanságra. Ők valóban megteszik, ami tőlük telik. S bár a „soha ne alázkodj meg!” még a megtört, elárult Molière szájából sem hangzik túl meggyőzően (rácáfol erre karrierje), a „gyűlölöm a diktatúrát” annál hitelesebben szól.

MARIK NOÉMI