Mindig is voltak olyan művek, amelyek inkább témájuk miatt keltettek feltűnést, semmint esztétikai kvalitásaik jóvoltából. Ilyen az Angyalok Amerikában is, amelynek mindkét részét a minap tűzte műsorára a Nemzeti Színház. Nehéz megítélni, mennyire érintette érzékenyen a korabeli közönséget az a politikai-társadalmi vélekedés, amelyet páros színművébe illesztett Tony Kushner a történések idejéről, a nyolcvanas évek derekáról, nemkülönben a bemutatók koráról, a kilencvenes évek kezdetéről. Más-másképp fogadhatták a republikánus, mint a demokrata párti amerikaiak. Ahogyan más-másképp ízlelgethetik hazai nézőink is az áthallásokat aszerint, hová húznak.
De kétségtelen, hogy mindenki felkaphatta arra a fejét, hogy ez a dráma a homoszexualitásról szól. Nem érintőlegesen, hanem lényeglátón. S ez a negyedszázaddal ezelőtti amerikai színházban sem volt mindennapos. Az első rész magyarországi bemutatója is, 1993-as előadása a vígszínházi sátorban, szóbeszéd tárgya lett a merészsége okán, amely ritka, mint a fehér holló. A szerző akkoriban vetette papírra művét, amikor már a világot megrázta az AIDS terjedése. A szerzett immunhiányos szindrómát a nyolcvanas évek kezdetén azonosították, a HIV-fertőzés ötesztendőnyi lappangás után szedte áldozatait, s nem volt még arra sem gyógyszer, hogy a véget halasszák. A glóbusz különböző országairól sem derült még ki, melyiket mennyire fogja sújtani a ragály. Alighanem mindenki szorongott a nézőtéren „korunk pestisének” áldozatai láttán, hogy a kezdeti időkben nem kaphatta-e meg partnerétől, injekciós tűtől, vérátömlesztéstől. Nem csak melegek érezhették magukat érintve. Ami jó, mert így az Angyalok Amerikában nem tűnt rétegdrámának.
Kulka János és Szabó Kimmel Tamás (fotó: Szkárossy Zsuzsa)
Ma sem keveseknek szólhat a darab. Ha valóban megmutatkoznak benne azok az emberi viszonyok, párkapcsolatok, barátságok, amelyek mindannyiunkra, hetero- és homoszexuálisokra egyaránt jellemzők. De nincs könnyű dolguk azoknak, akik e terjengős írásművel birkóznak. Még akkor sem, ha a két részből (Szálinger Balázs sallangtalan fordításában) kurtított változatot készített Andrej Şerban és Daniela Dima. Nem csak hosszú, sőt, hosszadalmas, de a rövid jelenetekkel haladó szerkezete inkább epikus, mintsem valóban drámai. Nincs átfogó konfliktus, csak az egyes kapcsolatok alanyai jutnak olyan élethelyzetekbe, amelyek feszültséggel járnak. S ha valaki meghal, az is csak a köznyelv szerint „tragédia”, de nem dramaturgiai értelemben. Ráadásul a drámai kohéziót az álomképek, látomások sem erősbítik, amelyek pedig szerves részei a színmű tartalmi egészének.
Fantáziaképek, álomlátások, káprázatok – mindig is kemény dió a megjelenítésük. Az volna ideális, ha olyan elementáris, akár nyomasztó, akár felemelő hatásuk lenne, mint annak számára, aki a víziókat megéli. Csakhogy a színház erre nagy néha képes. Nem csak olyan kivételes – rendezői, egyszersmind tervezői – talentum kell hozzá, amely már-már képzőművészeti zsenialitással hozná létre az alakokból, a tárgyakból, a térből, a fényből a kivételes látványt. Az anyagiakon is múlhat, amelyek korlátozhatják a minőséget. S egyéb kötöttségektől is függhet, mint ahogy most a gyors színváltásoktól, amelyek könnyű és mobil elemeket kívánnak meg.
Aligha véletlen tehát, hogy Izsák Lili puritán alapdíszletet tervezett. Süllyesztett lámpákkal szegélyezett porondot tett a forgóra, amelyen leginkább go-go rudakra hajazó fémlécek állnak körben, felette pedig sugarasan elhelyezett, mozgatható fénycsövek. Csak be kell bútorozni a reális helyszíneket. A valóságtól sem bajos elrugaszkodni, legkivált akkor, ha az alakok még repkednek is. Vagyis ezek a színképek – bennük Izsák Lili és Szlávik Juli a realitástól jókora amplitúdóval ki-kilengő jelmezei – is megfelelnek a célnak, ízléses fantasztikummal szolgálnak. El lehet nézegetni, de sosem nyújtanak lidércnyomással vetekedő élményt.
Mintha a rendezés, Andrej Şerban színrevitele nem ambicionálta volna, hogy ezek a látomások belesodorjanak nyugtalanító világukba. Inkább csak játékosak, mosolyogtatók, humorosak. Van is jogosultsága annak, hogy furcsa képzeteinkkel, félelmeinkkel önironikusan nézzünk szembe. Sarkall erre a szöveg is. Motiválhatta a nézői „fogyaszthatóság” igénye is. Mégis hiányzik az az atavisztikus szorongás, amelytől rémlátásba fordulhatnának a legszínesebb képzelgések is. Az előadásnak ebből a rétegéből nélkülözzük a sötétebb tónusokat. De nem egy alakításból is.
A színjáték első részét egy ősöreg rabbi, második részét egy veterán bolsevik monológja kezdi. Mindkettőt Udvaros Dorottya adja elő karikaturisztikusan. Egy-egy típus kliséiből gazdálkodik, nincsenek egyedi vonások, amelyek egyéni sorsú-személyiségű embert is megidéznének. Alighanem így kívánta tőle a rendezés. Ahogy harmadik szerepét, a kivégzett Ethel Rosenberget is komikusan skicceli fel. Mint egy csínytevő, úgy bosszantja „kísértetjárásával” a halálos ítéletében vétkes ügyvédet. Sohasem felhőzi tekintetét az, amit meg kellett szenvednie. Ültében mindig levegőbe emeli a lábát, mint egy játékbaba, amelynek nem hajlik meg a térde. Szinte gyerekhangon beszél is. Ezúttal kétséges, hogy csakis a rendező a felelős. Hiszen a színésznő ilyen babáskodó hangot máskor is szívesen használt. Alig várni, hogy normál hangon szóljon, amire módja is nyílik Hannah alakjában. Messziről jut el hozzá. Olyan anyatípussal kezdi, amilyentől borsóznak a nyaggatott fiak, de másokkal is kibírhatatlan természetű. Ahogy kibontakozik az asszony embersége, szép pillanatai vannak.
Tenki Réka adja a feleséget, Harpert, akinek el kell fogadnia az igazságot, hogy a férje homoszexuális. Egy érzelmi válsággal, idegrendszeri és drogproblémákkal viaskodó nő lehet olyan szétszórt, ingatag kedélyű, egyre-másra „balhézó”, amilyennek mutatja. De nem kelti fel együttérzésünket, mert „zűrözéseiből” hiányzik a drámai súly. Az álomutazásában végképp. Amint a színrevitel megszabhatta.
Képzelt és valós alakokon ketten is osztoznak. Söptei Andrea testesíti meg az Angyalt, fanyar karaktert adva a gyakran szárnyaló lénynek. Simulékonyan és mesterkéletlenül váltja szerepeit, nincs magamutogatás. Van ellenben okos empátia az ápolónőjében, hiteles életigazság a hajléktalanjában. Mindegyik a színésznő érett korszakát dicséri. Mr. Kamut, a vágyálmok utazási ügynökét Szabó Kimmel Tamás játssza. Röpüléseit azzal a hermészi fürgeséggel végzi, amelyből kifejlik az ugrásra kész üzletszerzői mentalitás is. Nemcsak jókora napszemüvege, de mozgékonysága, szellemi elevensége is kapcsolódási pontokat teremt szerepei között. Belize, a meleg ápoló tarka külseje tartalmas bensőt takar, világosan és kritikusan lát, felismeri és kezeli a helyzeteket. A színész ezzel a lélekrajzzal a főszereplők sorához csatlakozik.
A „másokhoz”, akik nem is annyira különböznek – kitűnő színészek jóvoltából. Stohl András játssza Joe-t, az igazságügyi ranglétrán egyre feljebb jutó férfit, aki hányódó lelkiismerettel viseli homoszexualitását. Arcán kínos zavar, amelyet a fegyelmezett mimika sem takarhat. Kénytelen zárkózottságát jelzik szűkre szabott mozdulatai. (Egy dioráma jelenetben viszont bravúros „lólengéseket” mutat be.)
László Zsolt eleveníti meg Louist, aki cseppet sem titkolja a hajlamát. Járásával, tartásával, laza csuklómozdulataival, megannyi viselkedésbeli mozzanattal elárulja hovatartozását. Mégsem válik külsőségessé az alakítás, mert izgő-mozgó nyugtalansága, testének gyakran görcsbe ránduló íve sokkal inkább arról a vívódásról szól, amelyet tulajdon gyávasága, beteg társának cserbenhagyása miatt érez.
Kulka János formálja meg Royt, a tisztességtelen ügyvédet, akinek cseppet sem okoz gondot a homoszexualitása, olyan heterónak tartja magát, aki történetesen férfiakkal kavar. Annál inkább hatalommániás, gátlástalanul mozgatja a kapcsolati szálakat, rúgja fel a törvényeket. Kemény és pontos ábrázolás születik – egoizmus, lehengerlő akarnokság, gunyoros fölényesség, majd halálközelségében a testi kiszolgáltatottság, a szűkölő félelem, s az arcára is kiülő gonoszság erős színeivel.
A vég fenyegetését másképpen viseli Prior, akit Alföldi Róbert alakít. Nem panaszolja sorsát, de megküzd a fájdalmak méltatlanságával, bölcsebbé válik általuk. Unszolja is a prófétai feladatra a másvilági akarat. Alföldi nem csak az egyéni helyzetekben nagyszerű. Párjelenetük a visszasomfordáló exbarátját megjelenítő László Zsolttal az emberi tartás és gyarlóság szembesítésének emlékezetes perceit hozza egy gyötrelmesen kimúló párkapcsolatban. De az elvontabb szcénákat is elevenséggel tölti. A sosem látott jelenéseket a szellem rácsodálkozásával, múlhatatlan kíváncsiságával fogadja. Hitelt ad az írásmű – olykor konyhafilozófiához közelítő – reflexióinak.
Nem éppen nóvum a gondolat, hogy világunk hanyatlani, nem haladni látszik. Idejét nem tudjuk már, mikor töltötte el az emberiséget fejlődésének, boldog jövőjének tudata. Ki melengetne álmokat manapság egy lehetséges Utópiáról, az eszményi társadalom esélyéről? Morus Tamás vagy a felvilágosodás korának halandói még rendületlenül hittek a mindenható Gondviselésben. Más e színjáték látomása: a menny ringlispíljén már tehetetlenül kerengenek az angyalok.
BOGÁCSI ERZSÉBET
