Senki sem tudja, hogy művészet-e a kortárs zene vagy hogy lehet-e művészet.

Szerintem egyszerűen csak irritáló.

De akár így, akár úgy irritáló,

mégiscsak a megdermedéstől óv meg minket.

A mottóul választott idézet John Cage-től származik (A szónok 45 perce, in: Silence, 1961. magyarul: A csend, 1994), minden idők egyik legjelentősebb enfant terrible-jétől. Aki kétségkívül a XX. század második felének legnagyobb hatású muzsikusa. Nevezzük egyszerűen így, jóllehet korántsem előadóművészként, s még csak nem is iskolateremtő komponistaként utolérhetetlen. Gondolkodásmódja, művészetszemlélete az, ami felszabadítóan hatott világszerte alkotó- és előadóművészekre – nem véletlen, hogy Cage „besorolásakor” a zenészminőségeken túl gyakran szerepel a filozófus és gondolkodó (!) meghatározás is. És ami az utókor számára talán kissé háttérbe szorult: képzőművész, a vizuális művészetekkel való gyümölcsöző kapcsolatai révén.

Kettős Cage-évforduló van idén: születésének centenáriuma, s halálának 20. évfordulója. Megemlékezések várhatóak tehát világszerte, feltehetően többé-kevésbé rendhagyó keretekben (vagy tartalommal) is, adózva a cage-i világ- és művészetszemléletnek.

A Salzburgi Ünnepi Játékokra látogató örömmel fedezhette fel a salzburgi ötletet: a Mönchsberg rangos intézménye, a Museum der Moderne júliustól novemberig valamennyi termét a „John Cage und…” kiállításnak szentelte. Muzsikus számára mellbevágóan erős volt az impulzus: a kortárs képzőművészek megannyi csoportjával kapcsolatot tartó Cage vizuális reflexiói mennyi analógiát mutatnak szavakba foglalt gondolataival, plasztikus definícióival. S aki tudott Rauschenberg „fehér kép”-éről, amely meghatározó jelentőségű a 4’ 33’’ című Cage-darab létrejöttében, bónusz-ajándékként megtudhatta: Robert Rauschenbergnek van „fekete kép”-e is…

Szembesülhettünk Cage (elcsépelt szóval) „nyitott” művészetszemléletének végső miértjével: a művész életének interdiszciplináris élményeit-tapasztalatait kamatoztatta az egyes művészeti ágak területén. (Furcsa kerülőúton jutunk így a tudás, a széles körű tájékozottság dicséretéhez!)

Szerencsére a „Cage és Magyarország” értékes fejezet lehetne egy képzeletbeli Cage-monográfiában, hiszen a szerző járt hazánkban, ittlétéről, élményeiről (gombászat) a sajtó hasábjai részletezően beszámoltak, tehát bekerült a köztudatba. A zenésztársadalomra tett hatása többé-kevésbé direkt módon, művekben, interpretációs stílusban is megmutatkozik. (A legelső Cage-hommage-ok közé tartozik Láng István zongoraműve, a CAGE Notes, és aki jelen volt, aligha feledheti Kocsis Zoltánnak azt a szólóestjét a Budapest Kongresszusi Központban, amelynek műsora csak az utolsó pillanatban vált publikussá, az első részben zajos közönségreakciókat kiváltó Cage-darabokkal.) És főképp: a személyes kapcsolatnak művekben megmutatkozó következménye is lett (Amadinda Ütőegyüttes). Cage tehát, örvendetesen, magyar ügy is, így a kettős évforduló is számos rendezvényt hívott életre. Ezek sorát két kamaraest nyitotta a FUGÁban.

A Budapesti Építész Kamara által megálmodott és megvalósított terv, a Budapesti Építészeti Központ immár polgárjogot nyert a főváros kulturális életében. A FUGA kortárszenei rendezvényeinek törzsközönsége alakult, egy örvendetesen „vegyes” társaság: nem-muzsikus értelmiségiek több korosztálya ugyanúgy magáénak érzi az itt rendezett hangversenyeket, mint a főiskolás-egyetemista fiatalság. Koncertteremmé lényegül ilyenkor a FUGA, amelynek megfogalmazottan elsőrendű üzenete, hogy az építészet a kultúra elválaszthatatlan része, olyannyira, hogy ki-ki tudatosan igyekszik kiküszöbölni a zavaró tényezőket (közlekedési zajok, levegőtlenség stb.).

Muzikológus részről Wilheim András a hazai „Cage-felelős”, már az első magyar nyelvű Cage-kötet anyagát is ő állította össze, s az Új Zenei Stúdió koncertjeinek közreműködőjeként (is) megannyi koncerten vett részt Cage-művek megszólaltatásában. Magától értetődő tehát, hogy a centenárium napjára, szeptember 5-re időzített első FUGA-koncertnek is ő lett a szellemi védnöke. The Cagean Circus – ezt a címet adta a koncert és koncept alcímű összeállításnak, amelyben korai Cage-darabok kerültek közönség elé. A váratlanság effektusát tehát a művek jelentették, s hogy ne idegen testként maradjanak távol a közönség élményvilágától, arról Wilheim gondoskodott. Beszélgetős-koncert kerekedett tehát, de nem az általa (és sokunk által) kevéssé kedvelt jópofizós, bő lére eresztett semmitmondó müezzinkedéssel, hanem olyan lényegre mutató, rövid kommentárokkal, amelyek szakzsargon nélkül, közérthetően-közhasznúan tájékoztatták a közönséget, akik a mind levegőtlenebbé váló teremben is igyekeztek mindvégig figyelemmel kísérni a szünet nélkül tartott előadást. Könnyű zongoradarabok (és játékzongorára is), klarinétszóló, zongorakíséretes dalok, egy hegedű–zongora Nocturne, befejezésül pedig a terem akusztikai lehetőségeit kihasználva, a több előadót szólisztikusan foglalkoztató Stufen – tizennégy előadó jóvoltából képet kaphattunk egy szerző „indulásáról”. Cage-éről, aki annak idején Grieget játszó zongorista akart lenni, a ’30-as években Schönbergtől vett zeneszerzésórákat, ütőegyüttest hozott létre, ’40-től preparált zongorára is komponált – s ahogy haladunk tovább az időben, mind több ismerős mozzanattal találkozunk.

Másként hódolt Cage szellemének a második, szeptember 16-i koncert, ahol Jeney Zoltán (Funghi – Epitaphium John Cage) és Sáry László (Ha(ra)ngok az esti szélben – Hommage à John Cage) darabja is felcsendült, két Cage-mű (magyarországi bemutatóként a Twenty-three, valamint a Cheep Imitation) társaságában. Változatosabb volt az apparátus (a Cheep Imitationt – Új Zenei Stúdiós koncertek gyakorlatára emlékeztetve – Sáry László játszotta), közreműködött a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar is. Vezetője, Gémesi Géza inkább csak formálisan szólt a műsor előtt – a cage-i szellem abban nyilvánult meg, hogy szabadon maradt a hallgatóság figyelme, fantáziája; ha úgy tetszik, ki-ki maga választhatta meg zenehallgatása módját (volt, aki belerévült a lassú hangokba, mások mintha tájékozódni próbáltak volna…). Egyedi-egyszeri gesztus volt, hogy a Cheep Imitation közben (előtte talán nem lett volna felesleges felidézni Szókratész védőbeszédét…) körbejárt egy kosárka, afféle perselyezésként – vagy elsődlegesen talán azért, hogy a pénzérmék zörgésével ellenszólamot adjon? 

Ami az interpretációt illeti, az az egészséges helyzet állt elő, hogy a hallgatónak nem kellett (voltaképp nem lehetett) az előadás milyenségével foglalkoznia. E daraboknak nincsen historikus értelemben vett „Aufführungspraxisuk”, sőt, természetükből adódóan ilyesmire nem is tartanak igényt. (Nincs tehát létjogosultsága az olyan kérdésnek, ami elválasztja egymástól a mit és a hogyan kettősségét.) A szereplők korántsem protokolláris (vagy financiálisan ellenállhatatlan) felkérésnek tettek eleget, amikor elvállalták a fellépést, hanem – mint általában a kortárs művek esetében lenni szokott – valamiféle elkötelezettség bujkál bennük. Tehát, jogosan tehettünk egyenlőségjelet a kompozíciók és felcsendülő verziójuk közé – ez a legtöbb, amivel produkció értékelhető. Talán tudatában vannak ennek a – többségükben fiatal – hangszeresek, s ez is hozzájárult, hogy felelősséggel szólaltassák meg a darabokat. 

A műsorelőzeteseket lapozva örömmel nyugtázhatjuk: van, lesz folytatás. S közben arra gondolok: bárcsak hazai szerzők születésének centenáriuma is mielőbb felkerülne a programszervezők, műsorkészítők (s főleg: az előadóművészek) terveinek listájára. Hogy legalább idehaza ne engedjük a feledés homályába veszni értékeinket, olyan műveket, amelyeknek inspiráló élményeiből talán mi is részesültünk egykor…

FITTLER KATALIN