Május 16-án mutatták be Bécsben, a Wiener Festwochen keretében Mundruczó Kornél legújabb rendezését, a Szégyent. Az előadás J. M Coetzee azonos című regénye alapján készült. Mundruczóra jellemző, hogy nem drámai műveket adaptál színpadra, ahogyan az is, hogy magát az adaptálás folyamatát tágan értelmezi a rendező. 

Még 2008-ban, a Frankenstein-terv című előadásához készült  Hajónapló-számban nyilatkozta, hogy szívesen dolgozik színházi kánonon kívül eső alkotásokkal, kerüli a nagy klasszikusokat, illetve nagyobb szabadságot nyújtanak számára a színházi alkotók által kevésbé felfedezett szövegek. 

Mundruczó rendezéseit ismerve nem meglepő, hogy szívesebben adaptál, szívesebben nyúl egy könnyebben, szabadabban alakíthat anyaghoz. Előadásainak szövege szinte folyamatosan, még a bemutató után is változik, általában improvizációk során rögzülnek a jelenetek, azonban a szöveg szempontjából nincs két megegyező előadás.

Mundruczó többnyire volt krétakörösökből álló csapatára legalább annyi munkát hagy szöveg szempontjából, mint dramaturgjára, Petrányi Viktóriára. Sokszor a színészek kanavász alapján dolgoznak, csak azt határozza meg előre a rendező és a dramaturg, hogy mi történjen a jelenetben. A munkamódszer azonban nem rögzített és nem is megváltoztathatatlan. Előfordul, hogy egy jelenetet párbeszédes formában kapnak meg a színészek, egy-egy monológhoz ragaszkodik rendező és dramaturg, de számos olyan eset is van, amikor a színészek emelnek be egy olyan elemet az előadásba, amelyről hagyományosabb színházi keretek között csak és kizárólag a rendező dönthetne.

Ez a munkamódszer valóban arra enged következtetni, hogy a kötetlenebb, szabadabb anyagból könnyebben hoznak létre az alkotók előadást.

Azonban az anyaghoz való viszony is más minden Mundruczó-előadásban. A Jégben akár egész jeleneteket is megtartott  a regényből, térben és időben nem emelte el a cselekményt, az igen sűrű és intenzív anyagból nem került minden mozzanat az előadásba, a hangsúlyok megváltoztak a rendezésben, azonban az író Szorokin és Mundruczó világa könnyen megfeleltethetők egymásnak. A Frankenstein-terv a történet motívumait és fordulatait tartotta meg, Mary Shelley története csak áttételesen volt jelen az előadás helyszínéül szolgáló konténerben. Magyar, társadalmi periférián létező közegbe ültette át a történetet Bíró Yvette és Mundruczó Kornél. Elképzelhető, hogy ha a nézők előtt ismeretlen a darab címe, csak kevesen és csak egészen távoli képzettársítások útján jutottak volna el az előadás alapjául szolgáló regényig.

A Nehéz istennek lenni esetében talán még a Frankenstein-tervnél is szabadabban kezelték az alkotók a történetet. Csak néhány motívum, illetve a keret maradt meg Sztrugackij sci-fi-jéből, az alkotók elrugaszkodtak az alaptörténettől, szinte csak a regény filozófiai problémája maradt meg az előadásban, azaz az egyik kívülálló szereplő, aki bár megfigyelőként néz végig rengeteg borzalmat, végül a szabályokat megszegve mégis beleavatkozik az őt körülvevő világba, és véget vet az ott látott borzalmaknak.

Eddig tehát mindenképp az a tendencia volt megfigyelhető Mundruczónál, hogy egyre szabadabban kezelte alapanyagait – egyes kritikák számon is kérték a Nehéz istennek lenni című előadásán író jelen(nem)létét. 

Ez a tendencia azonban nem folytatódott. Új rendezésének alapjául Mundruczó J. M. Coetzee Nobel-díjas író egyik legsikeresebb és legfontosabb regényét választotta. A regény önmagában erősebb alkotás, mint Mary Shelley egyébként nagyhatású rémregénye, és Sztrugackij tudományos-fantasztikus története. Coetzee szikár, tömör, cselekménydús művét többen felfedezték már. 2008-ban filmet készítettek belőle John Malkovich főszereplésével, 2011-ben pedig az Európa-hírű rendező, Luk Perceval készítette el színpadi adaptációját.

Így Mundruczó és társulata (lassan társulatnak lehet nevezni, hiszen idén létrehozta produkciós irodája, a Proton Cinema színházi részlegét, illetve már évek óta jórészt ugyanazokkal a színészekkel, munkatársakkal csinál színházat) erős, jól bevált alapanyagot választott. Az alkotók kezét önmagában ez a tény még nem kötötte meg. Mundruczó felbontotta a cselekmény linearitását, előadása a történet legtragikusabb eseményével kezdődik, David Lurie, a középkorú, dél-afrikai egyetemi tanár lánya, Lucy megerőszakolásával. Mundruczó átemeli a regényből Coetzee nyers és rideg stílusát, azonban attól, hogy a tragikus esemény színpadon történik, még naturálisabbnak, még kegyetlenebbnek hat a jelenet. Mundruczó egy hosszú, zenés kiállással oldja az első, megrázó jelenet feszültségét, illetve kezdi el az előadást.

A megerőszakolás kiemelésével a rendező nemcsak  a Lucyvel történtek jelentőségét hangsúlyozza, hanem az előadás alaphangját is megadja. Az oldásnak szánt dal ugyan tényleg éterien hat, Láng Annamária, Szemenyei János és Wéber Kata az egymással tökéletes harmóniában álló szólamokkal valóban oldják az első jelenet borzalmait, de el már senki sem felejti, ami történt, végig ott lebeg az előadás felett, amely
 a megerőszakolás után ott folytatódik, ahol a  regény elkezdődik. David Lurie sivár élete tárul a nézők szeme elé, illetve románca az egyik diákjával. Innentől az előadás cselekménye követi  a regényét. Természetesen a történeten belüli hangsúlyok eltolódnak, Mundruczó még tömörebben beszéli el, mint Coetzee, mindig csak éppen annyi információt adagolva, amennyi szükséges a történet követéséhez. A gyors ritmusú előadásban a zenei betétek hagynak kis időt a nézőnek a látottak feldolgozására. A zenés jelenetek szervesen illeszkednek a cselekményhez, előfordul, hogy előreviszik, azonban más színpadi idővel dolgoznak, levegősebbek, inkább érzéki élményekké válnak.

Katona László és Zsótér Sándor (fotó: Szkárossy Zsuzsa) 

A megerőszakolás kiemelésének a következménye, hogy a későbbi lineáris történetmesélés során az előadás ismét eljut a megerőszakolás pillanatáig. Azonban itt már a színpad elé húzott függönyön, kivetítőn válik láthatóvá az ismerős jelenet, és éppen csak emlékezteti a nézőt a történtekre. Rába Roland nem sokkal a jelenet kezdete után széthúzza a függönyöket, és belekezd monológjába.

Mundruczó a regény linearitását megbontotta, azonban számos ponton ragaszkodott az eredeti műhöz.

Korábbi előadásaitól eltérően nem emelte más közegbe a történet világát. Az apartheid utáni Dél-Afrikában meséli el David Lurie és lánya történetét. Bár a rendező egyik „legmagyarabb” előadásának tartja a Szégyent, a darabon belül csak laza, gag-szerű utalások vonatkoznak Magyarországra. Monori Lili, azaz Bev Shaw férje (Székely B. Miklós) 56-os emigráns, aki Dél-Afrikában telepedett le, és ott gyűlöli tovább az idegeneket, a helyi kontextusnak megfelelően a feketéket.

Az adaptáció és a regényszöveg viszonya is más itt Mundruczó  korábbi előadásaihoz képest. Mivel a regény párbeszédei lényegre törőek, nem túlbonyolítottak, ezért tökéletesen alkalmazhatóak színpadon. Így vannak olyan jelenetek, amelyekben hosszú szóváltásokon keresztül a regényből visszaköszönő mondatok hangzanak el. Más jelenetekre jellemző, hogy az alkotók a regényből csak egy-egy szituációt vettek alapul, és a színpadon fejtették ki, míg a regényben csak egy-egy mondat utal az adott történésre. Ugyanez fordítva is előfordul, hogy a regény egy hosszabban tárgyalt részét tömöríti az előadás, és csak említés szintjén hangzik el az adott esemény.

Az előadás nem csinál titkot abból, hogy egy prózai műből építkezik; az előadásban Lurie szinte szó szerint úgy mutatkozik be, ahogy a regényben Coetzee megrajzolja alakját. Az ilyen jellegű narratív részek azonban csak az előadás elején vannak jelen, a történet elindítását szolgálják, később nem használja Mundruczó ezt az eszközt, így ilyen értelemben nem zökkenti ki nézőit.

Kizökkenti őket más módon. A regényre egyáltalán nem jellemző az önreflexió, Mundruczó előadása azonban folyamatosa reflektál arra, hogy nézők előtt játszódik a  történet. A színészek rendszeresen a közönségnek intézik mondandójukat, illetve sokszor vannak színen megfigyelőként, ahogy ez Mundruczó korábbi rendezéseire, a Jégre, a Nehéz istennek lennire és a Frankenstein-tervre is jellemző volt.

Érdekes megfigyelni, hogy egy adaptációt mennyire befolyásol már önmagában a szereposztás is. A hangsúlyokat a dramaturgiai munka mellett a színészi munka is nagyban befolyásolja. Így válik Monori Lili az előadás egyik legjelentősebb szereplőjévé, úgy, hogy a regényben, bár fontos mellékszereplő, nem befolyásolja oly mértékben a cselekményt, mint a Monori Lili által megformált figura. Monori Lili esetében szinte lehetetlen megmondani, hogy az általa elmondott szövegnek mekkora része improvizáció. Első monológjába éppúgy beépít más Coetzee-regényekből szövegeket, mint spontán, csak az adott előadáson, az adott kontextusban értelmezhető ÁNTSZ-es kiszólásokat. Monori csak keretként használja a történetet és a szöveget, amíg az ő jelenete van, ő tölti meg ott és akkor tartalommal, így az ő jeleneteinél lehet legkevésbé tetten érni a szó szerinti regényadaptációt.

Az előadás szövege így igen széles skálán mozog. A „készen kapott”, regényben is szereplő dialógusok éppúgy meghatározzák az előadást, mint Monori lili improvizációi,  a darab világából adódóan mégis koherens anyag jön létre az erős, hiperrealista díszletben, ahol még a kutya is igazi, hús-vér állat; nem hatnak színpadidegennek a mondatok. Ez nyilván annak is köszönhető, hogy a jelenetek nem feltétlenül végszótól végszóig tartanak, hanem akkor van végük, ha minden megtörtént, aminek meg kellett történnie. Az ex-krétakörös csapat, Zsótér Sándor (aki szintén többször rendezte a társulatot), illetve Monori Lili és Székely B. Miklós színházi nyelve koherens világot teremt a színpadon, megférnek egymás mellett, kiegészítik egymást.

THURY GÁBOR