Ez olvasható róla a Wikipédián: „Állami gondozásban nőtt fel Berkeszen, család nélkül, születésekor a Majoros családnevet kapta, majd 18 éves korától Békésinek hívták. Apja  Bissau-guineai származású. Egy arab család szerette volna örökbe fogadni, végül mégsem került hozzájuk, de tőlük kapta a Kálid (Khaled) családnevet. Találkozott már az igazi édesapjával is, aki Afrikában él. Pesten egy Winkler Barnabás nevű ember vette a gondjaiba, ezért hálából felvette a Winkler nevet (ezt használja a hivatalos irataiban). 1988-ban a Ki mit tud?-on versmondásaiért jutalmazták. A versenyre a kisvárdai Bessenyei György Gimnázium tanárai íratták be…..”

(fotó: Szkárossy Zsuzsa) 

1993-ban végzett a főiskolán, s azóta sok-sok színházban és sok-sok előadásban láthattuk. Sikereiről annyit, hogy ebben az évben a Kaszás Attila-díjra is jelölték kollégái. Gyakran szinkronizál is. Főiskolás kora óta láthatjuk a S.Ö.R.-ben. 

A darab bemutatója 1994-ben volt. Akkor voltunk harmadéves főiskolások, s kerültünk ki gyakorlatra ketten, Kálloy Molnár Péterrel a Vígszínházhoz. Gáspár András – a harmadik szereplő – pedig az akkori Nemzetibe, ami ma a Pesti Magyar Színház. A darabot Kálloy Molnár Péter találta nekünk. Szertelen, szinte pofátlan vállalkozás volt, élveztük, hogy kicsit ki is szabadulunk a főiskolai és színházi kötelékekből. Ott megmondták, hogy ezt most így csináld, vagy úgy csináld. Mi egy teljesen másfélét akartunk. Így aztán egy meglehetősen fésületlen produkció született.

Senki nem segített?

Kern Andrást kértük föl, hogy legyen mentorunk, a tanácsadónk. Ő kétszer vagy háromszor el is jött, és megnézett egy-egy próbát. Amiket mondott, azokat megfogadtuk, és részben beépítettük az előadásba. De mi magunk is sokat gegeltünk. Még a bemutató előtt elég sokan eljöttek a Vígszínházból megnézni minket, és ők is mondtak valamiket. Segítség volt még Gáspár András felesége, Balázs Ágnes, aki szintén színész. Pap Vera a Vígszínházból gyakran eljött, és sok hasznosíthatót mondott.

Megszületett egy előadás. Először a Komédiumban láttam, aztán az IBS-ben, és most a Centrál Színházban megy már évek óta. Mennyit változott ez alatt az idő alatt? 

Nagyon sokat változott, és nem is feltétlenül az előnyére. Az a fajta szabadság, az a fajta – talán helyenként – szabadosság, ami beköltözött az előadásba, nem mindig tesz jót neki szerintem. Eredetileg, a bemutatókor egy óra ötven percig tartott. Egyben játsszuk. Mára – a sok improvizáció és egyéb elhajlások miatt – előfordult, hogy két óra húsz percig is eltartott, ami ugye már az elviselhetőség határán billeg. Sokan azért szeretik ezt az előadást, mert állandóan változik. Természetesen vannak fix pontjai, és nagyon sok függ tartalmában is attól a közönségtől, akik éppen ott ülnek. Nagyon sok függ attól, hogy mi vesz minket körül, mert beemeljük a hétköznapok történéseit. 

Kálid Artúr – A teljes tizedik évad – Bárka Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Hármójuk másik, már több mint százszor játszott, hasonló koncepciójú előadása a Görögök Összes Regéi és Cselekedetei, vagyis a G.Ö.R.CS. Ez az előadás is szabad improvizációkra épül?

Nem. A G.Ö.R.CS.-nél nagyon fontos szempont volt, hogy ne legyen benne improvizáció. Ez az elejétől a végéig egy szerkesztett előadás, nagyon ritkán, legfeljebb egy-egy mondatnyi improvizáció kerül bele néha. Itt kifejezetten vigyázunk arra, hogy az előadás mindig ugyanaz maradjon, aminek létrehoztuk.

Egy színész számára az a könnyebb, amikor hagyják, hogy szabadabb legyen, vagy inkább az, amikor az írott szöveg megtanulása után, rendezői utasításra, a kollégákkal való összesimulásban formálódik a szerep?

Ezt szerintem darabja, szerepe és rendezője válogatja. A S.Ö.R.-nél mi nagyon élveztük azt, hogy nem vagyunk kontrollálva. Ennek következtében olyan is az előadás, amilyen. Ezt mi így szeretjük, ahogy van.

A közönség is így szereti…

Valószínűleg. Azért lett ekkora sikere, mert nincs benne tabu. A közönség hálás ezért. Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs bennünk igény arra, hogy minőséget közvetítsünk. Úgy érzem, valamiféle eszményi színház az, ami a játékon keresztül is fölfedezhető. Visszatérve az előző kérdésére, ha olyan a rendező, aki nagyon összetetten gondolkodik, aki jól vezet színészt, jól kezel társulatot, jól kezel darabot, akkor én nagyon boldogan hagyatkozom rá. Ha kételyeim vannak, akkor viszont nagyon szenvedek. A próbafolyamat borzasztó is lehet, ha úgy érzem, én máshogy gondolom. Így van ez, ha nem tartom jónak a darabot, vagy nem tartom jónak azt a módot, ahogy színpadra viszik. Igen, sokszor nehéz a helyzet. Tehát ezt mindig az adott darab, az adott rendező és az adott szerep dönti el, hogy mi a célravezető. Szerintem az jó, és én ezt hangoztatom is, hogy nem baj, ha a színészt alkotótársnak tekintik és nem valamiféle interpretátornak, közvetítő embernek, akinek az a dolga, hogy hangsúlyokat és nem tudom miket megtanuljon, és aztán azt nagyon profin visszaadja. Nem lehet kihagyni azt, hogy a színész ember, akinek gondolatai, érzései vannak, akinek magán, a saját lelkén, idegrendszerén keresztül kell szűrnie, hogy az a valami, ami színpadra kerül, sikeres lehessen. Értelemszerűen egy rendezőnek komplexebben kell látnia és gondolkodnia, hiszen ő az egészért felelős. Egy színész – elvileg – azért felelős, hogy a saját szerepét a lehető legpontosabban a rendezői utasításoknak megfelelően megformálja. De ez akkor tud működni igazán jól, ha ezek az energiák és gondolatok összeadódnak. Erre jó példa a Bárka Színházban a Dogville, ami így készült. Abban benne volt az egész társulat, a megírt szavak, a mondatok, a helyzetek. Az egy közös alkotómunka volt, valószínűleg ettől is szereti annyira a közönség, mert érezheti rajta ezt a fajta igazi, jó alkotó munkát. Vagyis én a közösségi színházban hiszek, nekem ez az eszményem. Azt hiszem, nem kell túl sokat magyaráznom azt sem, hogy ezért voltam sokáig a Bárkán, és miért voltam nagyon sokáig a Maladypénél. Én ezeket a helyzeteket és alkotó közösségeket keresem, mert nem érzem jól magam a diktálós, mindent megmondós, én pedig végrehajtomos helyzetekben. 

Mikortól gondolt arra, hogy színész lesz?

Nem tudom, hogy hol kezdjem. Talán azzal, hogy állami gondozottként nőttem fel. És úgy hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, az állami gondozott gyereknél működik egy olyan belső késztetés, hogy valami módon kitűnjön abból a közegből, ami egy intézet, egy gyermekotthon. Nagyon igyekszik, hogy egészséges felnőttként talpon maradjon, hogy legyen családja, hogy megmutathassa szüleinek, akik őt nem nevelték, hogy majd ő igazi családban, példásan neveli gyermekeit.

Ezt sikerült megvalósítania?

Úgy érzem, igen. A házasságunk a kezdetektől jól működik. Két tüneményes gyermekünk van. Igen, szerintem ez így működik jól, hogy van egy olyan hivatásom, amit többé-kevésbé szeretek, és van családom, amelyet feltétlenül. Nem szeretnék panaszkodni, de azt pontosan tudjuk, hogy nem egy életbiztosítás manapság színésznek lenni. Egzisztenciálisan érzékeny szakma ez. Fekete Ernő nyilatkozta egyszer, hogy normális ember nem megy színésznek. Ezzel én egyetértek. Én magam azt gondolom, hogy ez egy abszolút perverz szakma, a legperverzebb szakma, ami létezik. Itt most nemcsak a magamutogatásról beszélek, hanem arról a fajta öngyötrésről, képtelen helyzetről, hogy nekem az a hivatásom és az örömöm – és az a fájdalmam időnként, vagy nagyon sokszor –, hogy megpróbálok valamit átadni másoknak, és lehet, hogy az a valami el sem ér hozzájuk, vagy én nem vagyok az átadásra képes. Hogy miért kell magának az embert ilyen baromsággal gyötörni? Hogy megpróbál minél hitelesebben és minél sokrétűbben, minél pontosabban valakin keresztül beszélni magáról, a világról? Ez egy kegyetlen szakma. Ez valószínűleg erről szól, és nem arról, hogy mennyire bizonytalan a megélhetés. Arról szól, hogy egy életen keresztül gyötrődik az ember – már ha komolyan veszi. Nem tudom, hogy lehet-e nem komolyan venni. Én úgy gondolom, hogy a színpadi lét nagy felelősség. Attól a pillanattól kedve, hogy valaki pódiumra lép, felelős nemcsak a szavaiért, hanem az arcáért, a mozdulataiért is. Én nem tudom félvállról venni – én nem is tudom, hogy egyáltalán lehet-e. Sokszor leírják egy-egy színészről, hogy semmi akarás, semmi vágy nem él benne, hogy mélyebbre menjen, hogy többet adjon. Nem hiszem, hogy érdemes színpadi lét lehet az, amikor csak eltáncikálok vagy elmórikálok. Ez nekem nem megy. Én nézőként is drukkolok a színészért, ahogy a színész is drukkol azért, hogy adjon…

A néző meg azért megy be, hogy kapjon valamit a világról, s jó esetben még  önmagáról is…

Igen, ez az ideális eset. Sokszor megkapjuk, hogy nehezen fogyasztható darabokat játszik a színház. De egy színháznak mindig, minden körülmények között az is célja kell legyen, hogy gondolkodtasson és gondolatokat közvetítsen. Nem csak szórakoztatás. Én nem azt mondom, hogy nézőellenesen kell létezni, és olyan darabokat elővenni és úgy eljátszani azokat, hogy abból semmit ne lehessen érteni. Én nem hiszek a kegyetlen színház feltétlen erejében. A színház mindenféleképpen több, mint egyszerű szórakoztatás. Ezért gondolok többet a színészi létről is. A színész több, mint egy interpretátor vagy egy beszélő hangszer. De még nem válaszoltam arra a kérdésre, hogy hogyan lettem színész. Nálam ez úgy kezdődött, hogy néztem a tévéjátékokat, magyar tévéjátékokat. Akkor rengeteg volt még. Abból ismertem meg az akkori színészeket. Szinte mindenkiről tudtam, hogy kicsoda. És akkor ehhez kapcsolódott egy különös hobbim: megfigyeltem, hogy kedvenc színészeim kiket szinkronizáltak. Ők voltak a magyar hang, akiknek egy-egy filmben más és más volt az arcuk. Igyekeztem összekapcsolni a hangot az arccal. Így kezdődött. Már nyolc-tíz éves korom körül ellenállhatatlan vágy képződött bennem, hogy de jó lenne, ha én is ezt csinálhatnám. Akkoriban volt még egy inspiráció. Volt egy szereplőválogatás az intézetben, ahol állami gondozott gyerekeket válogattak, mert egy leendő gyerekfilmhez kerestek szereplőket. Én voltam az egyetlen az intézetben a háromszázból, aki eljutott addig, hogy Budapestre eljöhetett erre a válogatásra. Már nem emlékszem, hogy ki volt a rendező, és nem emlékszem a filmre sem. Végül is nem kerültem bele. De ez volt az első pont, ahol ennek a szele megcsapott. Tehát vélhetően egy gyermeki álmodozásból indult, és abból, hogy hogyan lehetne kitörni az intézeti környezetből, az intézeti életformából, amiben akkor léteztem.

Dévai Balázs, Kálid Artúr és Mucsi Zoltán – Tengeren, Bárka Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Volt példaképe? Kitől kapott visszaigazolást, hogy igenis ez az én utam?

Aki számomra nagyon fontos volt a pályám elején, az Kapás Dezső. Ő ugyan nem volt a tanárom, de harmadéves koromtól a Vígszínházban voltam gyakorlaton,  és minden rendezésébe bekerültem. Mindegyikbe, kivétel nélkül. Ezt utólag tudtam meg az özvegyétől, Káplár Évától – sajnos, már ő sem él –, hogy Kapás Dezső a tanítványának tekintett. Ő volt az, aki úgy érezte, hogy a pályámat egyengetnie kell. Figyelt rám, és terhelt is, hogy egyre előbbre jussak a pályaismeretben, mindabban, ami megtanulható ebből a szakmából. Ő ilyen szempontból biztos, hogy meghatározó személyiség volt számomra. Meghatározó személyiség volt Szirtes Tamás, aki a főiskolán az osztályfőnököm volt. Azt már nagyon kevesen tudják, vagy egyáltalán nem is tudják, hogy én nagyon nehezen indultam a főiskolán. Fölvettek elsőre, de annyira más volt számomra minden, mint amit valaha is gondoltam erről, és valóban, nem volt semmiféle előképzettségem vagy előképem. Sokan az osztályból is, meg egyáltalán, a főiskolán már évek óta különböző színházak stúdiójába jártak, színjátszó körbe, az Ascher-féle zalaszentgróti táborba, vagyis volt valami előképük. Nekem semmi. Én rettegtem. 

Kikkel járt a főiskolára?

Osztálytársam volt Vasvári Emese, Dózsa Zoli, Király Attila, Varga Klári, Csapó Virág, Rajkai Zoli, Takácsi Peti és Selmeczi Roland – aki sajnos már nincs közöttünk. Én ott álltam, és egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy helyzetgyakorlat, meg hogy most magamról valljak. Mit valljak magamról? Ha én mondom, akkor biztos magamról vallok. Jaj, iszonyatosan nehezen indultam el, botorkálva. Van, akinek sokkal könnyebben ment Én be voltam görcsölve. Azt csak utólag tudtam meg, elmesélésekből, hogy az első félévben ki akartak rúgni. Szirtes Tamásnak köszönhetem, hogy most a pályán vagyok, mert ő mint osztályfőnök, egyedül vétózhatott a tanári karral szemben. Ő kérte, hogy hagyjanak nekem még időt, mivel speciális a helyzetem. Nekem pedig azt mondta, nagyon kegyetlen mondat, örökre megjegyeztem magamnak: aut Caesar, aut nihil (vagy Cézár leszel, vagy semmi). Akkor is érzékeltem, hogy mit mond ezzel, most meg már biztosan tudom, hogy mit jelent ez a mondat. Attól, hogy ilyen speciális alkat vagyok, nekem kétszer annyit kell bizonyítanom. Ha csak ugyanolyan jó vagyok, mint a másik, akkor az nem lesz elég, akkor azt játssza a másik. Ez végül is egy életre szóló lecke volt számomra.

De nem tett ez rosszat?

Nem. De enélkül is így történt volna, mert én ilyen alkat vagyok. Ha azt érzem, hogy kezd valami elkényelmesedni, akkor lépnem kell. Ezért voltam évekig a Maladypénél, majd a Bárkánál. Én a Maladypénél tanultam meg azt, hogy a társulat alapja az egymásra figyelés. A színház az, amit közösen hozunk létre. Közösen. Sok ember a kulisszák mögött és előtt. Nekem kell a feladat, a kihívás.

A kronológiában még a Vígszínháznál tartunk meg Kapás Dezsőnél, és annál, hogy az új feladatok mit jelentenek.

 Azt hiszem, valahogy belém van kódolva az, hogy szeretem a kihívásokat. Most például angolóráról jöttem. Ilyen öreg fejjel is zavar, hogy nem tudom a nyelvet rendesen. Főleg az zavar, hogy elég nagy a passzív szókincsem, de nem merek megszólalni. Át akarom lépni, meg akarom ugrani ezt a gátat. Jó az, ha az ember meg tud szólalni magabiztosan egy idegen nyelven. Ez is a tanulási vágyból fakad. Én azt szoktam mondani – ezt sem én mondtam először, csak ez az én meggyőződésem is –, hogy ez egy hosszú távú pálya, amelynek vannak bizonyos állomásai. Majd egyszer valamikor vonunk egy mérleget, valahol, amikor már a teremtő felé sétálunk, hogy megvizsgáljuk, mi is történt az életünkkel. Visszatérve a Vígszínháznál eltöltött időhöz, ez öt év volt. Két év a főiskolán és három utána. 1996-ban jöttem el a Vígszínháztól. Nagyon fontos periódusa volt az életemnek. Nagyon jó volt azokkal a színészekkel találkozni, akik akkor ott voltak, jó volt azokkal a rendezőkkel dolgozni, akik akkor ott voltak. Marton László – nem olyan régen találkoztam vele, akkor mondta – mindig ezt érezte bennem, ezt a tanulási vágyat. Azt látja, hogy az utam úgy halad, ahogy én haladok az úton. Nagyra becsüli, ha valaki nem áll le, hanem keresgél új utakat.

Ahol most tart, s amit elért ezen a pályán, ennek alapján szerencsésnek tartja magát ?

Nem tudom, hogy ezt mondhatom-e. Azt szokták mondani, hogy kell ennyi és ennyi tehetség és sokkal több, iszonyú sok szerencse. Valóban, voltak olyan helyzetek, amikre azt lehet mondani, szerencsés, hogy így alakult. Például ilyen volt a Trisztán és Izolda a főiskolán. A Trisztánt – ami nagyon fontos szerepe az egész életemnek és nem csak a színészi pályámnak (Izoldát Murányi Tünde játszotta) – úgy kaptam meg, hogy azt hiszem, nem adták ki a Stohl Bucit (Stohl Andrást) a színházból. Ez is tekinthető szerencsének. Nekem folyamatosan dolgoznom kell. Aut Caesar, aut nihil, vagyis, folyamatosan bizonyítani akarom, hogy van keresnivalóm ezen a pályán, és van mondanivalóm.

Miből merít erőt? Nagyon kemény és nagyon nehéz ez az út…

Mikor miből. Furcsa, mert nem tudom. Az biztos, hogy a család nagyon sok erőt ad, s az óriási segítség. És ezt nem azért mondom, mert így kell mondani, mert ez a szokás, nem. Nálam ez tényleg így van. Ha bármilyen bajom van, bármilyen problémám, akkor azt most már a gyerekeimmel is meg tudom beszélni. Lehet. hogy Rebus vagy a Tomi mond egy olyan mondatot, ami éppen elég ahhoz, hogy tovább gördüljön a történet.

Kálid Artúr – Empedoklész, Maladype Színház (fotó: Szkárossy Zsuzsa)

Feleségével, Murányi Tündével beszélgetnek a színházról?

Természetesen, mindent megbeszélünk. Nagyon jó szeme van. Ha megnéz egy előadást vagy egy próbát, akkor nagyon fontos és pontos dolgokat tud mondani róla. Ne felejtsük el, hogy ő olyan mesterektől tanulhatott, mint Kapás Dezső és Horvai István. Tünde elég jól látja a színházat, s pontosan tudja értékelni. Elég pontosan helyre tud tenni, ha úgy érzi, hogy valami félrecsúszik. Azt gondolom, ő is bízik bennem ilyen szinten, tehát ha én elmegyek és megnézem őt, akkor elhiszi, amit mondok. Ilyen szinten abszolút bízunk egymásban

Ő is sokféle közegben dolgozott…

Mi annak idején együtt voltunk a Vígszínházban. Majdnem egy időben kerültünk oda. Ott egy nagyon erős közeg volt akkor. Tünde most is nagyon erős közegben van. Ez jó. Ezt látni kell. Azt el kell ismerni, hogy a Nemzeti Színháznak nagyon jó, nagyon erős a társulata. A Bárka is erős társulat, bár sokszor megkérdőjelezik. Ami időnként a buktatókat vagy a bukásokat illeti, annak valószínűleg az lehet az oka, hogy egy keresgélő társulat. És szerintem ennél fontosabbat nem tehet egy színház, mint hogy nem hagyja a biztosra rátelepedni magát. És olyan rendezőket hív Seress Zoltán, akik tovább „lökik” a társulatot. Viccesen azt szoktam mondani, hogy nem nekünk kell különböző kurzusokra mennünk, hanem hozzánk jönnek kurzust tartani. Ettől lehet, hogy nem sikerül úgy egy előadás, de akkor is azt gondolom, hogy ennek sokkal, de sokkal több értelme van, mint biztosra menős darabokat előadni.

Most mégis megvált a Bárkától. Láthatjuk még itt különböző szerepekben, de újból a szabadúszást választotta…

Az egész színházi szakma nagyon nehéz helyzetben van, s az egzisztenciális bizonytalanság sok mindent lehetetlenné tesz. Ez a bizonytalanság a műhelymunkát és az egymásra figyelést kezdte veszélyeztetni. Nem volt könnyű döntés, de most úgy gondolom, hogy így helyes. 

Szeretne színházat, vagy önálló produkciót létrehozni, mint ahogy hajdanán megszületett a S.Ö.R. vagy a G.Ö.R.CS.?

Ha csinálnék, akkor biztosan nem abba az irányba mennék. Szerintem ennek el fog jönni az ideje, én azt érzem. Most még nem mondom azt, hogy itt lenne az ideje, mert még nincs. Ez nem gyávaság. Egyszerűen az életem jelenlegi szakaszában még gyűjtögetek, készülődöm. Szerintem előbb-utóbb biztosan sor kerül rá. Azt már érzékeltem magamon, hogy ha mondjuk próbálunk valamit, és én nézem, hogy a többiek hogy próbálnak, állandóan megoldásokon jár az agyam. Nagyon sokszor haragszom is magamra, mert állandóan közbekotyogok, hogy mi lenne, ha ez lenne, meg ha az lenne. Tehát mozog egy ilyenfajta törekvés is bennem, de ettől függetlenül még azt gondolom, hogy odébb van, és ennek meg valószínűleg az lehet az oka, hogy még nincs meg bennem az az erős késztetés. Ha már nem tudom másként elmondani, mint úgy, hogy én rendezem meg, akkor biztosan megteszem. Eljön ez az idő is. Talán hamarost.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:

JÓZSA ÁGNES