A kedves olvasó nyilván azt hiszi, hogy a címben a kulturális minisztériumra célzok (bárhogy hívják is éppen). Ám a kedves olvasó téved. A Thália Színházban nemrég lezajlott fesztiválnak ugyanis a vidékfejlesztési miniszter volt a védnöke. Így ő írta (alá) a műsorfüzet bevezetőjét is, amelyben a következő épületes mondat olvasható: „A Fesztivál hitelesen képviseli azt az értékrendet, amely minisztériumunk számára mérvadó, és amelyet a Vidéki Térségek Európai Kartája így fogalmazott meg: »Város és vidék közös sorson osztoznak, a vidék gerince pedig a mezőgazdaság«.” Nem tudom, a miniszter honnan tudja előre, hogy mit fog hitelesen képviselni a fesztivál, egy félreértés viszont máris nyilvánvaló: a Tháliában nem a falusi, hanem éppen hogy a bár vidéki, de városi, sőt megyeközponti színházak fesztiválját tartották. A vidéki jelző itt mindössze annyit jelent, hogy nem fővárosi. Aztán a miniszter azt is írja: „A nemrég elfogadott Nemzeti Vidékstratégiánk is a vidéken élő családok boldogulását szolgálja. Azért dolgozunk, hogy a magyar falvak, kisvárosok felvehessék a versenyt életminőségben a nyugat-európai országok vidéki térségeivel.” Ez már jobban hangzik, az életminőség javítása valóban lehet színházi feladat is. Legfeljebb az lehet kérdés, hogy mit értünk életminőségen, és ebből következik aztán, hogy milyen színháztól várhatjuk el a javítását.
Nem vagyok persze olyan naiv, hogy azt higgyem, ilyen magasba-messzire tekintő szempontok vezették a fesztivál szervezőit. Azt gondolom, inkább hihetek a Thália honlapján olvasható bevezetőnek: „A színház a fesztivál megvalósulásával szeretné bemutatni a Budapesten kívül született színvonalas produkciókat, egyben az alacsony jegyárakkal lehetőséget biztosít a főváros kultúraszerető közönségének, hogy bérleti konstrukcióban kevesebbért, mint egy mozijegy ára, megnézhesse ezeket az előadásokat.” Közművelődési, pláne esztétikai célokról, kritériumokról szó nem esik.
Egy fesztivált legtisztességesebb lenne saját célkitűzéseihez mérni, illetve lehetne vitatkozni a kitűzött célokkal. Ám ha ilyeneket nem találni, az ember elkezd ábrándozni. Mi mindenre lehetne jó egy ilyen rendezvény? Például hogy a főváros közönsége, beleértve elsősorban a színházi szakma elöljáróit és ügyintézőit, valóban hiteles képet kapjon az ország színházi helyzetéről. Vagy próbáljon a fesztivál a jövőbe pillantani, célokat, irányokat támogatni, törekvéseket ösztönözni, felhívni a figyelmet a legfrissebb kezdeményezésekre. De felmerülhetnek a szokásos fesztiválszervezési dilemmák: a legjobbakat mutassa be, vagy a lehető legszélesebb vertikumot? A legsikeresebb produkciókat, vagy éppen a legizgalmasabb próbálkozásokat? Egyáltalán, a színházi szakiparra, vagy a színházművészetre összpontosítson a találkozó?
A Tháliában szeptember elején tizenkét színház lépett fel egy-egy produkcióval. Ez a megyeközpontokban működő nagy színházaknak épphogy több mint kétharmada. Nem jelent meg Sopron, Szombathely, Veszprém, Zalaegerszeg, Tatabányát pedig Szeged helyettesítette. És hiányolható még a Pécsi Harmadik Színház, a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház, a szekszárdi német színház vagy akár a Budaörsi Játékszín. (A Magyar Színházi Portál egyébként százötven vidéki színházról tud, ezek közül a működők nagy része persze vagy báb- vagy utcaszínház, és van néhány közönségriasztóan alternatív együttes is köztük.) Azt a kérdést azonban, hogy valóban hiányzik-e valamelyik is, elvben csak viszonylagos alapon lehetne föltenni. Éppígy azt is, hogy elfogadható-e az egy színház, egy előadás elve. Csak hát ha itt volt a szolnoki Félrelépni tilos! című totális ízlésficam, akkor szinte bármely színház bármely előadását hiányolhatom, amelyet az elmúlt évadban láttam. A szombathelyi Szentivánéji álomnak azonban feltétlenül itt lett volna a helye, ami ellen sem azt az érvet nem tudom elfogadni, hogy másik Mohácsi-rendezés itt volt, sem azt, hogy a Szentivánéji ott volt a POSZT-on. Természetesen csak abban az esetben nem tudom ezeket az érveket elfogadni, ha a minőség bármilyen szinten is követelmény. Ráadásul a Szentivánéji Mohácsinak sokkal sikerültebb munkája, mint a kecskeméti Buborékok, amely így is elnyerte a fesztivál fődíját. Talán méltán, ami meg a fesztivál színvonaláról mond sokat. De egyáltalán a vidéki színjátszás jelenlegi siralmas állapotáról is. És feltétlenül helyet kellett volna találni Jeles András Zarándokénekének is, még ha neki sem ez a legjobb rendezése az utóbbi években. Más komoly hiányérzetemről sajnos nem számolhatok be – legalábbis mennyiségi értelemben.
Más kérdés a minőségi összetétel, ami arra is választ adhat, hogy a fesztivál sugallata szerint milyen módon javítják a vidéki színházak a vidéki életminőséget, végső soron pedig a mezőgazdasági termelést. Szakmai-esztétikai érték tekintetében hihetetlenek az eltérések közöttük. A minden elképzelést alulmúló szolnoki röhögtető és a finomkodón esztétizáló debreceni Scapin Purcărete rendezésében mintha nem is ugyanazon a bolygón született volna, pedig műfaját tekintve akár vígjátéknak is mondható mindkettő. És éppen a hatalmas minőségi különbségek miatt a tizenkét produkciót szinte lehetetlen is műfajonként besorolni. A szórakoztatónak számítható előadások túlsúlya mégis feltűnő. Hat vagy nyolc előadást is idesorolhatunk, még ha nagy különbségek vannak is köztük. Az említetteken túl nehezen összehasonlítható a lendületesen, szellemes iróniával színpadra tett miskolci Én és a kisöcsém és a győri Hajmeresztő, az izzadságosan lebonyolított békéscsabai Kabaré, és a kissé nehézkesen mohácsis kecskeméti Buborékok. A professzionális álabszurdként könnyed kaposvári A szent család és a bulvármélységeket külsődleges modernkedéssel keverő székesfehérvári Trió is inkább mulattató kvalitásaival hat, mintsem művészien formált életigazsággal. A betegség miatt elmaradt tatabányai Nóra helyett beugró szegedi Nő a múltból Bodolay Géza jó színvonalon csúfondáros rendezésében billeg a tragikus és a mókázó groteszk között. A szuzai menyegző nyíregyházi előadása Bagó Bertalan átgondolt, a darabot korszerűsítő rendezésében meg ugyancsak sokkal izgalmasabb, mint az egri Vesztett éden tartalmatlan művészkedése.
Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy csak A szuzai menyegzőben és a Buborékokban lelhetünk föl közéleti-társadalmi problémákra tett utalásokat egyáltalán, akkor persze a szervezők szándékától függetlenül is elképzelhetjük, miképpen javítják a vidéki életminőséget a vidéki színházak. Túlnyomórészt a kikapcsolódás, a szórakozás elősegítésére tett hatalmas erőfeszítésekkel. Amitől bizonyára a kukorica is jobban terem.
ZAPPE LÁSZLÓ
