Kíváncsian, de némi szkepszissel vártam Schwajda György felújított A szent családjának vendégszereplését a Thália Színházban. Olvastam, hogy az egyfelvonásosként bemutatott darabot áprilisban – különösebb visszhang nélkül – hozta színre „az író utolsó színháza”, a kaposvári, és ez volt az író tévés-filmes fiának, Schwajda Gergőnek az első színházi rendezése. Elgondolkodtató adat, hogy a pályáját majdnem kamaszként kezdő, kanyargós utat befutott szerző még csak most lenne hetven éves. A szent család pedig – szinte hihetetlen – már körülbelül harminc. A méltatlanul pontatlan dátumért magam sem vállalok felelősséget, mert az írott források is ellentmondóak egymásnak. Ézsiás Erzsébet Mai magyar dráma című kötetében (Kossuth, 1986/) 1980‒81 szerepel a megírás időpontjaként, és ugyanez a dátum olvasható a Schwajda komédiáit tartalmazó kötetben is (Ifjúsági Lapkiadó, 1985). A kaposvári bemutató műsorfüzetében viszont a szerző saját fia és az előadás rendezője azt nyilatkozza, hogy a darab 1984-ben (egy évvel a premier után?) íródott. Holott, ha nem ingatag emlékezetére támaszkodik, könnyen megbizonyosodhatott volna róla akár a Színházi Intézet dokumentációjában is, hogy az ősbemutatót a Katona József Színház első évadában tartották, és tudtommal valamennyi megjelent kritika 1983-ban íródott.

De ez a tegnap színháztörténetében sem ritka zűrzavar valójában csak jelentéktelen, ámde jellemző tünete a Schwajda megítélése körüli bizonytalanságnak. Meghökkentő, hogy „a magyar Mrożeknek” – ahogy a lengyel kritika méltatta – magasabb volt a rangja Varsóban, Krakkóban, mint Budapesten. Saját hazájában sikeresebb volt a pályázatokon, mint a színpadon. Eredeti tehetségét, merész látásmódját, keserű humorát senki sem vitatta, sikerrel játszott drámái mégis jobbára a margóra szorultak, ő maga a drámai kánon perifériájára. Ez lehetett az oka, hogy sértettségében ezért a kultúrpolitikán kívül leginkább darabjai rendezőit hibáztatta mindezért. Azt állította, ő maga íróként azért kezdett rendezni, mert nem bírta elviselni, hogy darabjait sorra elrontják a rendezők. Igaza lett volna, vagy csak a szerzői érzékenység, elfogultság szólt belőle – nem tisztem, és utólag nem is nagyon lehet eldönteni. Azt viszont három évtized távlatából is kissé méltatlannak érzem, hogy a kortárs cseh egyfelvonásossal (Dr. Burke különös délutánja) párban bemutatott, a maga idejében úttörő jelentőségű A szent család plakátja két bagatellt hirdetett. Amennyire meggyőzőnek bizonyult Zsámbéki Gábor dramaturgiai szigora, aki kétrészesből egyfelvonásosra tömörítette Schwajda darabját, annyira vitatható ez a – még az Értelmező szótár szerint is – „csekélységet, semmiséget, jelentéktelen apróságot” ígérő cégér. Ha módomban állt volna, a felújítás alkalmából azt is megkérdeztem volna, nem ez lehetett-e az oka, hogy Schwajda, a dramaturgiai beavatkozások jóváhagyása ellenére – sértődöttségében? – nem jelent meg a Katonában a bemutatón. Hogy előre megsejtette, később pedig megbizonyosodott róla, a szemléletében, világlátásában izgalmasan új darabot – óvatosságból, értetlenségből – a második vonalba sorolták.

Lázár Kati és Kőrösi András (fotó: Memlaur Imre)

De hiszen nem ez volt írói pályáján az egyetlen paradox jelenség. Rendhagyó volt már az alulról jött szerző életrajza, szokatlan pályakezdése is. Életrajzaiban kiemelt helyen szerepelt, milyen korán kényszerült kenyérkereső pályára. Kamaszfejjel egy fatelepen kezdett el dolgozni, volt nyomdász és díszletmunkás, sőt ólomöntő és világosító is. A mozinézők számára nem meglepő, hogy leggazdagabb élettapasztalatait – elbeszélése szerint – a tűzoltókészülékek országjáró ellenőreként gyűjtötte. Szokatlanul nagy késéssel nyílt módja felsőfokú tanulmányokra, de a Színművészeti Főiskola egyetlen drámaíró osztályának végzett növendékeként sem maradt meg az irodalmi mesterségre jogosító kaptafánál. Diplomás dramaturgként több színházban és több beosztásban próbálta ki tehetségét. Társulati tagként és igazgatóként is egész sor más műfajú irodalmi alkotást alkalmazott színpadra, ezek közül máig is maradandó emlékünk a Szolnokon bemutatott megrendítő Száz év magány. Szorgalmasan gyártotta a forgatókönyveket, miközben – nyilatkozatai szerint – sértett szerzőként afféle belső kényszerből tanult bele a rendezésbe. De ahogy az évek teltek, hivatalt is kapott a diplomához, és közben direktorként is rengeteg babért és parazsat is gyűjtött a fejére. Különösen, amikor a vesztes Nemzeti színházi csatában, az állam által felhatalmazott színházépítőként, felkent kormánybiztosként került szembe egy másfajta (modernebb) igény és ízlés képviselőivel. Vitatható kultúrpolitikai szerepvállalása is hozzájárult ahhoz, hogy élete utolsó évtizedében szakmai körökben kevesebb szó esett írói érdemeiről, mint direktori felelősségéről. Jellemző, hogy pályája alighanem legrészletesebb életút-interjújában (Beszélgetés Váradi Júliával a Mozgó Világ 2001. évi első számában) is nagyobb hangsúlyt kapnak Schwajda színházvezetői törekvései, sikerei és kudarcai, mint maga a drámaírói oeuvre. Viszonylag kevés érv és bizonyíték szerepel annak a mégiscsak elhagyhatatlan, határozott kijelentésének az alátámasztására, hogy a többszálú karrierjére büszke szerző elsősorban írónak tartja magát.

Két esztendővel Schwajda korai halála után viszont már evidenciának tekinthető, hogy A szent család, a Segítség és a Himnusz írója nemcsak a közönség igényeire érzékenyen figyelő és reagáló színpadképes szerző volt, de a földhözragadt realizmusnak hátat fordító újító is. Aki Örkényhez hasonlóan kutatta, esetenként felfedezte a környező hétköznapi valóság abszurditását, és szuverén groteszk víziója által lett a maga korának hiteles krónikása. Ma már állítható, hogy a harmincéves A szent család, megkésett és visszájára fordított Lear-drámaként, sokak meglepetésére kiállta az idő próbáját. (Az egérjáték, amire beszámolóm címében utalok, a Macskajáték által fémjelzett örkényi példát és a cselekmény végén eljátszott groteszk egérjátékot egyszerre idézi…) Shakespeare és Örkény? – tartok tőle, hogy a példatár élén is túlságosan  magasnak tűnik a mérce, de a legrosszabb drámai életkorba került darab sikeres bemutatója halványuló emlékeinket és Schwajdát igazolja. Méghozzá annak ellenére, hogy nem én voltam az egyetlen kritikus, akinek az emlékezetében harminc év múltán nem annyira a darab története, szerkezete, nyelve élt, inkább csak a hangulata. Ezenkívül – de legfőképpen – az ősbemutató főszereplőjének, Gobbi Hildának félelmetesen hiteles alakítása. Ehhez persze Schwajda jellemformáló tehetségére volt szükség. Akkor is, ha nem felejthető, hogy amennyiben létezett és létezik proletár kariatida, azt nálunk évtizedeken át Gobbi Hildának hívták.

Ma már nem követelmény és nem is érdem, ami annak idején minden méltatásban szerepelt, hogy Schwajda következetesen munkástémájú darabokkal jelentkezett. Nem erény az sem, amire egy általam készített interjúban utalt, hogy darabjai „akkor hirdették, hogy nem is olyan szép ez a világ, hogy sok körülöttünk a szenny, a mocsok, a nyomorúság, amikor az illetékesek és az újságok ennek az ellenkezőjét állították”. (Magyar Hírlap, 1996. június 1.)

A szent család – címéből következően és magától értetődően – intim családi dráma, egy négygyerekes, sivár környezetében lényegében magára maradt idős proletárasszony kálváriája. A történet és a főszereplő életérzésének fókuszában ábrázolt, folyamatosan felpanaszolt magány egyszerre hiteles és relatív. Az özvegy anya csak annyiban maradt magára, hogy egyedül birtokolja szegényes otthonát, mert küszködve felnevelt, kitanított gyermekei, mióta kirepültek a házból, inkább „csak” alkalmilag, a társadalmi elvárások szintjén törődnek vele. Ez a főként anyagiakra szorítkozó, formális törődés azonban fájdalmasan kevés ennek a betegségbe menekülő, roskatagon is energikus öregasszonynak, aki önzésében – érthető módon – több jó szóra, együttlétre és sokkal szorosabb kapcsolatra tartana igényt. Többféle testi nyavalyával küszködik, de legsúlyosabb baja a szeretethiány. Sokféle sérelmét, jogosnak tűnő panaszát hallgatva nemcsak közvetlen környezete, de a közönség is az anya mellé áll. A részvétre alapozott, konvencionális érzelmi képlet valójában akkor és azáltal fordul a darabban a visszájára, amikor kiderül, hogy az érthető szeretetigénybe belerokkant anya valójában agresszíven és kitartóan zsarolja gyermekeit és a vele törődő szomszédokat is. A cselekmény azt bizonyítja, hogy a magát szerencsétlennek mondó és érző asszony minden felé nyújtott kézbe belemar. Lamentációja érthető, ám néha megalapozatlan, máskor indokolatlan vádbeszéd. Egyszerre vádolja a bérház hozzá hasonlóan nehéz sorsú lakóit, az őt már korábban készségesen befogadó asszonylányát, és a saját életüket élő fiait is. Lear asszonyság – mert sorsa, helyzete mutatis mutandis a shakespeare-i hősére emlékeztet – nemcsak szavakkal, de egész magatartásával támad. Ahogy a valóság az öregkori konfabulációkkal keveredik, azzal is a maga szörnyeteg természetét demonstrálja. 

A cselekmény kezdetén már fény derül rá, hogy a tisztes szegénységben élő asszony, lebukása reményében, káderré lett nagyfia kompromittálásának szándékával élelmiszert lop a Tescóban. A tény is, a leleplezés is egyszerre komikus és meghökkentő. Az anyának saját állapotos lányával szemben tanúsított érzéketlensége viszont leleplező és felháborító egyszerre. Az öregasszony indokolt és indokolatlan sérelmeiben ott kavarog az elmúlt évtizedek rengeteg felhalmozott hazugsága, de mindemögött érzékelhető a magányba belerokkant asszony fájdalmának őszintesége is. Radnóti Zsuzsa elemzésében, a Dinamit című drámaantológia bevezetőjében kifejti, hogy az író főként a szereplők viselkedésének módját, a hogyant vizsgálja, nem pedig a miértet. Anélkül, hogy megállapításával vitába szállnék, kiegészíteném azzal, az eltelt évtizedek egyik elhanyagolhatatlan tanulsága, hogy a hogyan és a miért elválaszthatatlan. És minél jobb a dráma, annál inkább… Schwajda családi körre szűkített színpadának margóján is érzékelhetők a látszólag kiszorult, elhanyagolt társadalmi tényezők, a korabeli valóságra jellemző külső körülmények is. Nemcsak a színpadon kibontakozó környezetrajznak van objektív, történelmi hitele, de a cselekményszál többirányú elágazásainak is. Anélkül, hogy az író elbeszélőként szociografikus részletekbe merülne, felvillantja például a házmesterék törvénytelen lakásfoglalásának kalandját. A belügyi karrierjének köszönhetően tekintélyes, a többieknél jobb módú „nagyfiú” családon belüli elszigeteltsége, mint tudjuk, Schwajda számára életrajzi adalék, de a kapcsolat személyes élményanyaga mögött fellelhető annak a korra többé-kevésbé jellemző társadalmi érvénye is.

Az ősbemutató idején volt kritikus, aki azt vetette a szerző szemére, hogy az ügyes [sic!] és mulatságos jeleneteknek nincs igazi drámai húzóereje. Hogy az előadás szórakozásnál jóval többet akar adni a nézőknek, de „a bravúros, vagy csak jól megoldott jelenetek sora nem vezet sehova”. (Esti Hírlap, 1983. május 17.) A mostani bemutató ennek mintha az ellenkezőjét igazolná. Még a szomszédasszonnyal folytatott érdektelen alkudozásnak is van értelme és célja. A jelenet az anya kisszerűségének ábrázolásával a jellemrajz lényeges elemévé válik. Az érzelmek csatájában megsérült családtagok vergődése korántsem csak mulatságos. 

  Túl vagyunk azon, hogy jókra és rosszakra osszuk a világot és életünk kis köreit: a színpadon megjelenített szánalmas széthullás ma már talán nem akkora felfedezés, mint a darab születésekor volt, de változatlanul szorongató és fenyegető valóság. Változatlanul lényeges eleme a darabnak és az előadásnak a többdimenziójú jellemek rajza, és az a tény, hogy Schwajda írott karakterei szerepnek is kiválóak. A szánalmas szörnyetegnek ábrázolt öregasszonnyal való találkozás az emberi kapcsolatok variációinak továbbgondolására késztet.

Schwajda György fia a műsorfüzetben teljes joggal teszi fel a kérdést, hogy vajon mit változott a darab megírása óta a világ, és vele együtt a mi családról alkotott képünk. Kiábrándult és kiábrándító válaszában azt vágja az utókor szemébe, hogy „egy centit sem mozdultunk arrébb. Lehet, hogy a világ körülöttünk elmozdult, de ahogy mi éljük az életünket, az nem változott.” Ám a rendező féligazságához érdemes hozzátenni – hiszen éppen a kaposvári bemutató bizonyítja –, hogy a bonyolultabb emberi viszonylatok megismerésében – az ellentmondások feltárásában és felmutatásában –  mégiscsak előbbre jutottunk.

Igaza van-e a rendezőnek, amikor azzal érvel, hogy „az ember a saját apjának a darabját borzaszó könnyen és borzasztó nehezen rendezi”? Természetesen – igen. Mert neki mint az új nemzedék képviselőjének és mint édesapja örökösének is meg kellett élnie a ráismerés és az eltávolodás élményét. De az örökös feladatának új dimenzióit nyilvánvalóan az új főszereplő, Lázár Kati személyisége és jelenléte határozta meg. A színésznő, akit tegnap még szerelmes Petra Kantnak, izzó lelkű Medeának és varázshatalmú Pucknak ünnepeltünk, nem is igyekezett a nagy előd, Gobbi Hilda nyomába lépni. Gobbi szikárabb és szúrósabb volt, talán egy fokkal dühösebben nézett szembe a világgal. Lázár Kati alakítására ezzel szemben valamiféle különös, lefojtott líra nyomta rá a bélyegét. Érzelmesebbnek jellemezném, ha nem élveztem volna annyira ellenállhatatlan humorát. Lázár Kati játékában nagyobb hangsúlyt kap a megélt és az elképzelt valóság villódzása. Előfordul, hogy nem csak a környezet, a néző is elbizonytalanodik, vajon mennyi az igazság abban, amit az anya mond. Szerkezetében, szövegében a két előadás, amennyire meg tudom ítélni, nem különbözik. Régen is, most is a sértett Anya körül forog a világ. Lényeges különbség viszont, hogy a Zsámbéki Gábor rendezte hajdani előadás többszínű volt: jóval érdekesebb, egyénítettebb volt A szent család többi tagja. A Katona József Színház akkori, szikrázó tehetségeket felvonultató együttese lehetővé – és elengedhetetlenné – tette, hogy a család minden tagjának meglegyen a maga sorsa, jelleme, kisszerű igazsága. Csomós Mari italkedvelő szomszédasszonya, Újlaki Dénes majdnem félelmetes káderfigurája sajátosabb fénybe vonták az öregasszonyt is. Schwajda Gergő egyetlen, elhallgathatatlan mulasztása az adott lehetőségekből következik. Nem illik a szemére vetni, hogy legelső színpadi munkája során elsősorban hibátlan szerepfelmondást, nem annyira személyes sorsot, drámát vár a mellékszereplőktől. A hajdani, Pauer Gyula fémjelezte, hitelesen szegényes szobaberendezéshez képest Szalai József mai díszlete (is) szerény és alkalmazkodó. Jelenleg ennyire telik az Anyának és a Csiky Gergely Színháznak. De bár nincs különösebb jelentősége, mégis szóvá teszem, hogy a műsorfüzet címlapjára került, rongyosra kopott stílbútor és a mellette árválkodó blondelkeretes szentkép lényegesen kifejezőbb az Anya színpadi szobájában terpeszkedő, törött lábú piros műbőr puffnál. Lehet, hogy Schwajda szerint ennyit változott a világ? Hogy az öregasszonyok nem ismerik (fel) a fogamzásgátló pirulákat, az egerek pedig addig cincognak, amíg az emberek körében társra találnak?

    A megoldást helyettesítő mozgalmas finálé legnagyobb veszedelme, hogy a nézőt könnyen elsodorhatja a feloldás fenyegető érzelmessége. A két Schwajda, az író és a rendező azonban a szánalmas és mulatságos „egérjátékkal” mesterien elkerüli ezt a szakadékot. A happy endet és a melodrámát egyaránt nélkülöző groteszk jelenet hatásos és hiteles záróakkord, ugyanakkor a komédia időszerűségének garanciája.

FÖLDES ANNA