„A fában mindig marad még reménység: hogyha lenyesik is, új ágakat hajthat, zsenge hajtásai el nem maradhatnak. És ha a gyökere elvénül a földben és maga a törzs is elhal a talajban, a víznek már a szaga is sarjadzásra készteti, ágakat hajt, mintha úgy ültették volna.” (Jób, 14:7-9)
„Ha általánosítva kívánnánk definiálni a reneszánsz képet, azt mondhatnánk, hogy az gyakran a valóság szublimált visszfénye kíván lenni. Léteznek azonban ebben a korszakban olyan művek is, amelyeket úgy alkottak meg mint magasabb rendű valóságot, és az is a feladatuk, hogy hassanak a mindennapi valóságra, akár úgy, hogy védelmükbe veszik, akár úgy, hogy példájukkal irányt mutatnak, akár úgy, hogy az isteni kegyelmet árasztva rá, felemelik.” (Tolnay Károly: Tintoretto Paradicsoma. Megjegyzések a Palazzo Ducale Pannójának interpretációjához. – Fordította: Takács József)
Ifjúságában sokféle naivitás hordozója az ember. Van például egy olyan természetű önhittsége, hogy azt képzeli: mindig, minden élményét szavakba tudja majd önteni, gyanútlan magabiztossággal formált mondatokba képes ültetni. Aztán megtanulja, hogy tévedett. Mert vannak szavakon túli élmények. Amelyekről azonban mégiscsak beszélni kell.
Mindazok, akik 2012. augusztus 22-én ellátogattak az Epreskertbe, átélhették mindezt. Az alaphelyzet: a Magyar Képzőművészeti Egyetem és a Budapesti Városvédő Egyesület, Terézváros Önkormányzatának támogatásával, az Epreskerti Esték ez évi záróeseményeként fölélesztette a közelmúlt két szellemi legendáját. A közelgő szeptemberi Mária-ünnepekre tekintve, szemelvényeket érzékítettek meg... Vagy fogalmazzunk inkább úgy: tettek új eszközökkel új módon élővé? Igen, az utóbbi pontosabb. Tehát: a közelgő szeptemberi Mária-ünnepekre tekintve, szemelvényeket tettek új eszközökkel, új módon élővé arról a CD-ről, amely Jancsó Adrienne és Török Erzsébet legendás emlékezetű 1972-es, New York-i előadóestjét rögzítette Mosóczy Miklós gitárkíséretével, amatőr felvételen. Püski Sándor még abban az esztendőben korongon jelentette meg. Húsz évvel később a Hungaroton Kiadó stúdióminőségűre javította fel és tette közzé azon a CD-n, amely napjainkra a gyűjtők és az igaz művészet barátainak féltett kincsévé vált. A mai középgeneráció jól emlékszik arra a szellemi hatásra, amelyet Erdélyi Zsuzsanna 1976-ban megjelent Hegyet hágék, lőtőt lépék című kötete értelmiségi körökben kiváltott. A jeles néprajzkutató az 1960-as években, szó szerint a „legutolsó órában”, korszakos jelentőséggel, bizonyos szempontból csakugyan korszakot alkotó módon foglalt össze egy az időben elsüllyedni készülő világot, a magyar archaikus népi imádságok világát. Jancsó Adrienne és Török Erzsébet ebből az anyagból válogattak. Az ő lenyűgöző művészetük szólaltatta meg a magyar középkor üzenetét, varázsolta elemi erejűen, élő élménnyé az őszinte, tiszta hit, a hiteles spontán vallásos érzés emberi mondandóját. Felejthetetlen módon. Gyönyörűen. A két művészasszonyt aligha kell külön méltatni e hasábokon. De azt el kell mondani, le kell szögezni ebben a cinikus és értetlen korban, ebben a mindent boldogan megkérdőjelező, minden értéket kéjjel kigúnyoló világban, hogy amit Erdélyi Zsuzsannával karöltve tettek, az csakugyan a szó legnemesebb értelmében vett szolgálat a magyar kultúra érdekében. Igen, „zenit és nadír”. Igen, „bármit munkálkodsz, eget érjen benned a szándék, És tettednek a föld tengelye szabjon irányt”. Jancsó Adrienne, Török Erzsébet és Mosóczy Miklós hűséges művészi lélekkel váltották valóra a schilleri programot. Eget érjen bennünk a szándék, a magyar szellem szolgálata, csak ne tévesszük szem elől, hogy mindez 2012 Magyarországán történik.
A hangfelvételt a művészettörténet klasszikus Madonna-ábrázolásainak vetítése varázsolta összetett élménnyé. Komoly gondolat volt, hogy a képeket finom dinamizmussal, a Kálvária árkádsorára vetítették. A meghatározott képzőművészeti elemek és formák egyetlen, közös látványvilággá szervesültek, így váltak a történelem metaforájává. Önismeretes társadalmi bölcsességet tükröz, hogy a vetítés hordozójának barokk épületet választottak: bármennyire is igyekszünk magunkban leküzdeni a barokk fideizmust, az még menthetetlenül jelen van a vallásos tudat bizonyos formáiban, sokak számára még mindig ez jelöli ki a szakrális művészet befogadásának kereteit is. Csongár Péter klarinétművész élő játéka a maga megkapó átéltségével tisztán és pontosan illeszkedett az est alapgondolatához és hangulatához. Mélységesen metaforikus gesztus volt Bartók Béla egyik művének megszólaltatása: a szépség együtt átélt percei a középkori magyar kultúra egyetemes értékekbe ágyazottságát, egyetemes érvényét idézték, a „világmagyarság” normájának nemes manifesztumaként.
Az este a lényegről szólt. A hagyomány megőrzéséről és élő, mert történetileg is hiteles művészetként való továbbadásáról. Nagyon kevés eszközzel, érvényesen. Nincsenek, mert erkölcsileg nem lehetnek kifogások. Nehéz? Igen, az. Kevés a pénz? Még annál is kevesebb, de ezúttal olyan ügyről van szó, amelyet minden körülmények között vállalni kell.
Az érző és értelmes emberi lényhez méltatlan kapitalizmus legkorábbi és megítélésem szerint normatív irodalmi remekműve figyelmeztet: egy napon elenyészik a szamárbőr, véget ér a kívánságok és megkívánások jegyében leélt élet. Vigasztaló és felemelő élmény, ha az alternatíva testet ölt: ezen a nyár végi szerda estén az Örökkévalóság fényei ragyogtak az Epreskert fái alatt
MARTON GÁBOR
