A szombathelyi színház emeletén, a Márkus Emília terem előterében Hrabal-kiállítás tekinthető meg. „A Hrabal-galaxis pillanatképei” – ezt a címet viseli, s noha nem kifejezetten a mostani bemutató kedvéért jött létre (első verziója már 2005-ben látható volt Aszódon, a Petőfi Múzeum galériájában), hangulata, megtervezettsége nemcsak Hrabal, hanem az Ivo Krobot rendezte előadás világához is jól illik. A kiállítás létrehozói ugyanis nem törekedtek tematikai csoportosításra, szisztematikus, kronologikus sorrendre, hanem látszólag összeválogattak mindent, ami Hrabalról eszünkbe juthat. Több évtizeddel ezelőtti dokumentumok, kivágott újságcikkek éppúgy találhatók itt, mint Hrabalt ábrázoló kedvesen ironikus képzőművészeti alkotások, vagy éppen üres sörösüvegek. (Nem véletlen, hogy a kiállítás létrehozói közt muzeológus, festő, szobrász, fényképész és kocsmográfus is található.) Ám e látszólagos rendezetlenség sajátos varázzsal, különös hangulattal bír; a galaxis cserepeit felszedegető látogató pedig jóleső örömmel találhat kapcsolatot az egyes relikviák között. Ugyanaz a játékos kedv, markáns, de mégsem bántó irónia, a rendezetlenség látszatát keltő gondos megtervezettség jellemzi a tárlatot, ami végső soron magát a hrabali életművet. És ugyanez a kulcsa Ivo Krobot rendezésének is.

Krobot nem először rendez Hrabalt Magyarországon, sőt a Szigorúan ellenőrzött vonatokat is színre vitte már Nyíregyházán – több más Hrabal-alkotással és Csehov-drámával egyetemben. Az azóta eltelt bő két évtizedben talán csak Hrabal világa nem változott – a miénk annál többet, s nyilvánvalóan Kroboté is. Az elillant illúziók, a valósággal való szembenézés éveiben fontosabbnak érződik a felnőtté válás küszöbén élete meghatározó döntéseit meghozó Miloš története, mint környezetének változatos színekkel festett tablója. A színpadi változatot készítő Krobot megtartotta a mű epikus jellegét; az előadás azt az utat meséli el, mely a fiú hősies, önfeláldozó tettéig vezet – sőt, voltaképpen maga Miloš mesél. A történet folyása meg-megáll, a múlt emlékképei kúsznak elő s teszik árnyaltabbá a jelen történéseit. A mellékszereplők egy része pusztán villanásnyi időre, egy-egy jelenetre tűnik fel – abból a szempontból fontosak, amilyen szerepet játszanak a főszereplő életében. Mások vissza-visszatérnek a játék folyamán, s valóban új oldalukról ismerhetjük meg őket. Ám mind rájuk, mind a legfontosabb szereplőkre igaz, hogy maradnak titkaik, melyeket legfeljebb sejtet az előadás, s amelyeknek mélyebb felfejtését a befogadóra bízza. Noha az előadás egyértelműen a kisregény, s nem a híres Menzel-film nyomán készült, Krobot amúgy sem ragaszkodik túlzottan a hrabali szöveghez; nem törekszik arra, hogy a mű minden szereplőjének megtalálja a színpadi mását. Egyes figurák háttérbe szorulnak, vagy meg sem jelennek a színen, mások hangsúlyosabbá válnak. Voltaképpen magából a szövegből is kevés hangzik el – miközben a „hrabali galaxis” cserepei hiánytalanul megtalálhatóak a színen.

Alberti Zsófia, Szabó Tibor és Bajomi Nagy György (fotó: Mészáros Zsolt)

A reálszituációk egymásutánját nemcsak a kronológiai ugrások bontják meg, hanem maga a forma is. A mellékszereplők ballonkabátos kara időről időre cseh dalokat énekelve kommentálja a történéseket (az élőzene a négyfős zenekarnak – Hotzi Péter, Maronics Ferenc,  Müller Péter, Unger Tünde –, a dalszövegek fordítása [?] Nádasdy Ádámnak köszönhető). A dalbetétek részint songként funkcionálva tompítják a játék érzelmességét, erősítik iróniáját, növelik a külső szempont jelentőségét, másfelől erős atmoszférát is teremtenek. Az előadás egészétől sem idegen némi finom érzelmesség, de a rendező ehhez mindig önfeledt játékosságot, hűvösebb iróniát, hatásos ötleteket párosít, sikeresen teremtve meg ezzel a drámai történések, a mulatságos tréfák, illetve a történelmi tragédiák és az élettel (vagyis örömmel és fájdalommal) teli hétköznapok egyensúlyát; komikum és tragikum jól kiszámítottan és hatásosan keveredik egymással. Az első felvonásból ugyan kicsit hiányzik a feszültség, s az optimálisnál valamelyest lassabbnak érződik a tempó is, a második felvonás viszont egyre erőteljesebbé, gazdagabbá válik, mindinkább hat a játék humora, a zárlat pedig valóban torokszorító. Az utolsó jelenetben a meglőtt Miloš immár halála után lemászik a szemaforról, s ruháit fokozatosan levetve kihátrál a színpadról. A színen csak a cipője és néhány ruha marad – az egyértelmű történelmi asszociációt keltő kép azért is megrendítő, mert minden szájbarágás nélkül juttatja eszünkbe a háború legsötétebb borzalmait, és minden pátosz nélkül érezteti meg Miloš hőstettének tétjét és jelentőségét.

Horgas Péter díszlete hitelesen idézi meg az állomásfőnöki iroda légkörét, de az egymásra halmozott rekvizitumok szimbolikus jelentéssel is bírnak. Némi kompromisszumra készteti a tervezőt a zenekar és a kórus jelenléte; ők a színpad bal oldalán helyezkednek el, s noha föléjük is épült egy térrész – az állomásfőnök lakása –, azt ritkán sikerül bejátszatni (ami annyiból nem nagy baj, hogy a nézőtér jobb oldalán ülve keveset is láttam volna belőle). Ám a szín többi része elég tág marad ahhoz, hogy helyet adjon valamennyi történésnek – azoknak is, amelyek az állomáson kívül zajlanak (Krobot minden fakszni nélkül, a lehető legkézenfekvőbb eszközökkel – térszervezéssel, világítással – éri el, hogy a szín ilyenkor „üres térré” váljon, s képzeletünkben más helyszínné alakulhasson). 

Bajomi Nagy György és Balogh János (fotó: Mészáros Zsolt)

A társulat tagjai odaadóan fegyelmezett, koncentrált játékkal vesznek részt az előadásban. A karból kilépve, a rendelkezésre álló egy-két jelenetben pedig valamennyien pontosan építik fel a karakterüket. A fontosabb szereplők közül Varga Dóra hitelesen hozza a kamaszkorból épphogy kinőtt, élettel teli kalauzlány alakját, Lévai Tímea Viktoriája száraz tárgyilagossággal, ám természetes érzéki erővel avatja Milošt férfivá, Alberti Zsófia Zdeničkaként nem kisvárosi démont, hanem szexuális vonzerejét magával ragadó természetességgel megélő fiatal lányt játszva tökéletesen találja el a hrabali tónust. Németh Judit Állomásfőnöknéje zsörtölődve és megbocsátva, őszinte indulattal, tettetett szigorúsággal és szívből jövő szeretettel közelít férjéhez és annak beosztottaihoz. Szabó Tibor úgy formál hasonlóan szeretetre méltó lényt az Állomásfőnökből, hogy annak kedves egyszerűsége, szikár tartása, szeretetteljes szigora mellé bőven adagol kevéssé vonzó tulajdonságokat – önámítást, kevélységet – is. Az előadás legerősebb, leggazdagabb alakítását nyújtó Bajomi Nagy György Hubičkája a legösszetettebb és a legnehezebben kiismerhető figura: csupa önfeledt játékosság és elfojtott fájdalom, gyermekded stikli és nagylelkű önfeláldozás, kalandos nőügy és kínzó magány, szüntelen fecsegés és sokatmondó hallgatás. Balogh János Milošként meggyőzően hozza a jó kedélyű, magabiztos, a felnőtté válás küszöbén álló fiú karakterét, aki ifjú kora ellenére sokat ért az őt körülvevő világból, határozott véleménye van arról, s akinek útja ha nem is előre átgondoltan, de szükségszerűen vezet a tragikusan végződő, heroikus akcióhoz. A váltások, az átmenetek nem mindig elég élesek ugyan (a férfiúi kudarc utáni kétségbeesés éppúgy elmaszatolódik kicsit, mint a Viktoriával való együttlét utáni férfivá válás revelációja), de az alakítás elég erőteljes ahhoz, hogy Miloš valóban központi karakterré tudjon válni, hogy az ő szemén keresztül láthassuk a többieket is.

És az a világ, amelyet látunk, minden borzalmával együtt mégis szépnek tűnik – helye van benne a lírának, a humornak, no meg az emberi nagyságnak. Csupa olyasminek, amitől mindinkább elszokunk – s ami ugyanakkor magával ragadó sajátja a Hrabal-galaxisnak. És igazán jó, hogy ezt nemcsak a kiállítás juttatja eszünkbe, hanem az előadás is.

URBÁN BALÁZS