Az, hogy közszolgálati televízióink jelentéktelen, értéktelen, olykor dilettáns színházi előadások közvetítését is fölveszik műsorukra, ma már magától értetődik. A színházi világban és a televízióban egyaránt jobbára azoké a vezető szerep, akik korábban eredendő tehetségtelenségük, esetleg egykori tehetségük megroppanása okán kiszorultak az első vonalból. (No meg persze a gátlástalan szórakoztatóiparosoké.) Így kerülhetett a Duna TV műsorára a békéscsabai Stuart Mária, Szalma Dorotty rendezésében. 

A produkció elviselését erősen megnehezítő képtelen megoldások, ötletek jó részét a helyszínről tudósító Stuber Andrea előszámlálta már e hasábokon (Criticai Lapok 2011/01). A képernyőn ezek egy része elsikkad, más részük viszont fölerősödik – és persze támadnak mások is. A közvetítés minősége ugyanis méltó az előadáséhoz. A díszlet például kezdetben igen vonzónak tetszik a televízióban. Az, hogy első látásra szinte teljesen áttekinthetetlen, megtévesztő, kimondottan előnyére válik. Hatalmas tükröző felületet látunk, amelyen minden megkettőződik. Fejjel lefelé megismétlődik a látvány. Mintha hatalmas vízen, egy tó színén úszna a skót királynő átlátszó cellája, amelyre időnként vörös kocka ereszkedik le. Idő kell, hogy a néző felfogja a tér rendjét. A televíziósok ugyanis szokásuk szerint nem közvetíteni, hanem művészkedni akarnak, tévéjátékká szeretnék átvarázsolni a színházat. Ez persze bizonyos mértékig szakmai alapkövetelmény, a nézőpontok, távolságok, látószögek váltogatása nélkül nyilván élvezhetetlen lenne a vetített színház. De szakmai alapkövetelménynek képzelném azt is, hogy eközben korrekten érzékeltessék az eredeti helyszín elrendezését, tudassák, ki hol van, mi van jobbra, mi balra, mi fönt, mi lent. Idővel az éberen figyelmes néző mindezt ezúttal is többé-kevésbé kibogozhatja, ám addigra el is vész a látvány minden varázsa. Kiderül, hogy miközben Mária a lent középen, dobogón álló plexikockában raboskodik, Erzsébet királynő fönt egy fél körgangon uralkodik. Hogy ő is plexibe lenne zárva, ez a tévében nem érzékelhető. És az sem, hogy Mária jeleneteit az elzártság eltávolítaná a nézőtől, hiszen a kamerák áthatolnak a falakon, gyakran adnak közeli képeket, ezzel is akadályozva a helyszíni jelenlét illúzióját. A vágások ráadásul átgondolatlanok, ötletszerűek, olykor szétverik a jeleneteket, sőt egyes szereplők szövegébe is belehasítanak. Néha meg a díszletet mutatja valamely képtelen helyen felállított kamera absztrakt fémhálózatnak, áttekinthetetlen káosznak. Egyáltalán gyanús, hogy eleve rosszul állították föl a felvevőket, nem ott vannak, ahol lenniük kellene, bár ez lehet kényszerűség is. Sok mindent látunk alulról, ami talán felülnézetből értelmesebb volna.

Maradéktalanul, sőt talán fokozottan is közvetítik viszont a kamerák Szalma Dorotty rendezésének gondolati ürességét és a színészi játék ásatag tartalmatlanságát. A rendezőnek csakis hókuszpókuszok jutottak eszébe a darabról. A modernül vázlatos tér és a hozzárendelt kort idéző jelmezek kettőssége azonban éppúgy nem mond semmit, mint a két királynő megkettőzése. Az, hogy belsőnek, reflexiónak, félrének gondolt mondataikat azonosan rózsaszín fodrokba burkolt színésznők (Komáromi Anett és Tarsoly Krisztina) mondják fel, utalhatna arra, hogy valami közös van az ellenlábas királynők között, ám ezt semmi nem erősíti meg, gondolataikban semmi közös nem fedezhető fel. A másodkirálynők értelmezését az is megnehezíti, hogy gyakran kintről, takarásból érkezve szólalnak meg, úgyhogy azt sem tudjuk, ki beszél. És annak sem könnyű mélyebb okát találni, hogy mit keres közöttük az áttetsző tüllben, ősz-fehér parókában bolyongó Kálnay Zsófia, aki egyre gyengülő hangon ad elő Purcell-részleteket Gulyás Levente átdolgozásában. Arra meg, hogy a szereplők olykor többes számban szólítják meg egymást, egyetlen kézenfekvő magyarázat kínálkozik, az, hogy a színlapon fordítóként is feltüntetett rendező, aki sokáig élt külföldön, nem tudja, hogy magyarul harmadik személyben magázódunk. Mert hogy közölni akart volna valamit e különös, fülsértő nyelvi formával, arra nem vettem észre utalást. 

A televíziós nézői élményt természetesen elsősorban mégis a színészi teljesítmény, főképp a közelről mutatott mimika és a hanghordozás, az artikuláció szabja meg. Talán még jobban kijön, mint a helyszínen, hogy a színészi beszédmód inkább a jelmezekhez igazodik, azaz a darab régiesebb értelmezéseihez húz, ódon pátoszt kever némi lélekábrázolásra törekvéssel, ám nyomát nem lelni benne korszerű, ma érdekes és érvényes gondolatok keresésének. A játszók közelebbi és régebbi múltakat idéznek tanultan és közepes színvonalon. Dobó Kata végig egyenletesen, méltósággal szenved, tűri sorsát, Kovács Edit meg uralkodói szigor mögé, észrevehetetlen mélységekbe rejti Erzsébet minden belső drámáját. Tege Antal Leicestere inkább látszik mosdatlan betörőnek, mint gátlástalanul racionális, köpönyegét ügyesen forgató udvaroncnak, Gulyás Attila pedig Mortimer szerepében csak az ifjonti hevület felszíni jegyeit találja meg. 

ZAPPE LÁSZLÓ