És egyre több és több csend vesz körűl

És egyre nagyobb csönd jön, jön és emel

S fejem nagy búsan félrebillen és örűl

A legnagyobb békének, mely hozzá már közel

S amelyet egyedül vár még e földi jók közűl.

  ( Füst Milán: Alkonyati számadás)

Amikor a Criticai Lapok augusztusi számát lapozgatva ráakadtunk Székely György Magyar színháztörténet 1949‒1989 című „szerkesztői javaslatára”, még nem sejtettük, hogy ez lesz az életében megjelent utolsó írása. Még nem sejtettük, hogy néhány hét múlva meg kell tanulnunk múlt időben beszélni róla. Már-már abban a tévhitben ringattuk magunkat, hogy mindig itt lesz közöttünk. Hogy nemcsak a műveiben halhatatlan, de testi valóságában is. Hogy bármikor fel lehet hívni telefonon, ha valamelyik munkánkban elakadtunk, ahogy ő is tette, ha úgy vélte, hogy egy-egy témában kisegíthetjük pillanatnyi zavarában. Rendszeresen publikált, a Criticai Lapok szerkesztőségét is gyakran megtisztelte tanulmányaival. De az is megesett, hogy egyik-másik írásáról azt gondolta, nem érdemel nyilvánosságot. Ezeket kéziratban küldte el ismerőseinek. Kegyelettel őrzöm egyik „színjátéktörténeti módszertani kísérletét” (Egy látványos, okos színjáték: A VARÁZSFUVOLA, 2010. szeptember–október), amelyet postán juttatott el azzal a tömör megjegyzéssel, hogy szeretné, ha elolvasnám. (Mint később kiderült, megtisztelő gesztusát azzal érdemeltem ki, hogy néhány évvel korábban a Don Giovannival kapcsolatban megjelent egy esszém. Ezt csak azért említem, mert emlékezett rá, és az efféle figyelem is jellemzője volt személyiségének.)

Azt se vettük észre, hogy az augusztusi számban megjelent szerkesztői javaslata tulajdonképpen végrendelet. Egyszerre szívszorító küzdelem az elmúlással, és példamutató igyekezet saját vélt vagy valóságos mulasztásainak pótlására. Számadás. A leltárkészítés során talált hibák gyors korrigálása. A Magyar színháztörténet eddig megjelent három kötetének ő volt a főszerkesztője; az első kettőnek egyedül, a harmadiknak Bécsy Tamással. (Az elsőt Kerényi Ferenc, a másodikat és a harmadikat Gajdó Tamás szerkesztette.) Jól emlékszem nehezen palástolt meghatottságára a harmadik kötet 2005-ös bemutatóján. Arról beszélt, mennyire boldog, hogy megérhette az 1920 és 1949 közötti időszakot tárgyaló fejezetek megjelenését is. Hogy részese lehetett a magyar színháztudomány és színháztörténet legnagyobb és legmerészebb vállalkozásának. 

Most a harmadik rész rövid elemzése és megkésett bírálata kapcsán megemlíti: „Írom ezt, bár magam is a kötet szerzői között voltam, és – inkább hagyományosan, mint ténylegesen – a két főszerkesztő egyikeként is szerepeltem.” Aligha feltételezné bárki, hogy a közbevetett félmondattal saját felelősségét próbálta kisebbíteni. Ellenkezőleg: az elemző bírálat önbírálat is egyben. A „szerkesztési furcsaságokra” csak részben magyarázat, hogy „a zavarokat a gyors nyomdába adás kényszere is okozhatta”, hiszen a hibák – mint mondja – „nyugodtabb áttekintéssel elkerülhetőek lettek volna”. 

A dolgozatot bevezető kritika-önkritika arra szolgál, hogy a hatalmas vállalkozás záró kötetének tervezésekor a korábbi csapdákat elkerüljék majd a szerkesztők. Javaslatát „megközelítési lehetőségnek” nevezi. Nyolc részre osztja a négy évtized magyar színháztörténetét: az első a társadalomtörténeti hátteret, a második a kulturális problémákat, a harmadik a színházi szervezetet vizsgálná. Ezután kerülne sor az ideológia és a szórakoztatás arányainak elemzésére a diktatúra erejének változásai nyomán. A korszak műsorrétegei című rész a műsorpolitikával, A művésznemzedékek a négy évtized meghatározó alkotóinak munkásságával foglalkozna. Külön fejezet tárgyalná a közönség és a színikritika, illetve a határon túli magyar nyelvű színjátszás szerepét az 1949 és 1989 közötti időszakban. 

Az írás természetesen vitaanyag. Céljának megfelelően sok ponton vitára ingerel. Immár nem csak a szerző iránti tiszteletből illik figyelembe venni. A sors úgy hozta, hogy vele már nem folytathatják a vitát a kötet létrehozói. A szellemisége azonban kötelez. A négy kötet – akár akarjuk, akár nem – egy egységes, négytételes mű négy darabja. Talán Bécsy Tamás, Kerényi Ferenc és Székely György – valahol a nem ismert tartományban, melyből nem tér meg utazó – elégedetten bólogat majd a fájó távollétükben lezajló újabb könyvbemutató hírére.

Székely György hosszú, küzdelmes és szép élete során jól sáfárkodott a rendelkezésére álló idővel. Hatalmas és gazdag életművet hagyott maga után. Jó volna, ha a Színházelmélet Angliában (1940), a Színjátéktípusok leírása és elemzése (1963), a Színjátéktípusok dramaturgiája (1965), a Bábuk, árnyak (1972), az Edward Gordon Craig (1975), a Színházesztétika (1976), A színjáték világa (1986), a Lángözön (2003), valamint A Nemzeti Színház 125 éve (1963), A Nemzeti Színház (1965), az Angol színházművészet a XVI–XVII. században (1972), A színház világtörténete (1986), a Gordon Craig és Hevesi Sándor levelezése (1991) és a Magyar színházművészeti lexikon (1994) mellé jó szívvel odasorolhatná a Magyar színháztörténet negyedik kötetét is. 

BALOGH GÉZA