Az első a XIX. század szülötte, báró volt, a szabadságharc idején huszárkapitány, évtizedekig állt a fővárosi Közmunkatanács élén. Közfeltűnést keltve, csíkos öltönyökben és szürke cilinderben járt, és többet tett Budapestért, mint megannyi előde és kortársa. Fővárosunk köztünk élő, kortárs vőlegényének vajmi kevés köze az arisztokráciához – tanár, szerkesztő, kulturális funkcionárius, politikusok tanácsadója, kurátor és kultúrantropológus. Jellegzetes – külső – ismertetőjele élőben és fényképen is – akárcsak Mécs Imrének és Kolláth György alkotmányjogásznak – az anakronisztikusan divatos csokornyakkendő. Podmaniczky Frigyes báró Budapestért végzett áldozatos munkája fejében utcát kapott, és máig kevesen tudják, hogy valójában nem is az ő nevét, hanem a Podmaniczky család egy más tagjának emlékét őrzi a hatodik kerületben a Podmaniczky utca. Én se tudnám, ha nem olvastam volna Török András Budapest könyv avagy Simplicissimus szerint a világ című munkájában, mely a Park Kiadónál jelent meg 2012-ben. Azzal a meghökkentő ötlettel, hogy „Utcát Török Andrásnak!”, az érdekelt fél Budapestről írott, félezer oldalas könyvének laudációjában találkoztunk. Most, amikor Marxtól, Lukács Györgytől, Gelléri Andor Endrétől és Tersánszky Józsi Jenőtől is elveszik az utcáját, a meglepő kezdeményezés egyszer csak vonzóvá válik: ha utcát nem is, valamiféle maradandó jutalmat, közösségi nászajándékot valóban megérdemelne Budapest huszadik, sőt huszonegyedik századi élő, javakorabeli vőlegénye.

Megérdemelne már csak azért is, mert Török András negyedszázada – 1986 óta – udvarol Budapestnek. Akkor kezdte el először írni a fővárosba látogató angol, amerikai turisták kedvére és hasznára kritikai szemléletű, rajongó fővárosi útikalauzát. Hogy lehet egy bédekkeren negyedszázadon át lankadatlan szorgalommal, folyamatosan dolgozni? Valószínűleg úgy, hogy a szerző (és a kiadó is) felismerte a kötet potenciális olvasóinak, pontosabban használóinak igényét: nemcsak a hozzánk látogatóknak, az itt lakóknak is, igenis szüksége volt – és szüksége van – valamiféle alapos és színvonalas eligazításra.

Milyen ez a célszerűség követelményeinek és az érdeklődő használóknak is megfelelő kötet? Erre a kérdésre akár kézenfekvő jelzőkkel is könnyű válaszolni: mindenekelőtt gazdag és szinte letehetetlen, informatív, megbízható, szellemes… De azt meghatározni, hogy mi is ez a könyv, jóval nehezebb. Tekinthetjük olvasmánynak, méghozzá lenyűgöző, változatos textusnak, de dicsérhetjük népszerű szakkönyvként, nyomtatott kalauzként is. Nem mellesleg, várostörténeti antológiaként és egy tapasztalt lokálpatrióta kulturális kalandozásának hűséges és hiteles lenyomataként.

Csakhogy a lokálpatrióta megnevezés megint csak félrevezető. A világhálón azt olvastam, hogy lokálpatrióta az az ember, akit túlságosan fűt a hazaszeretet, a helyi érdekű, egy adott helyhez kötődő hazafiság. Ezzel szemben, ugyancsak a képernyőn világosítanak fel bennünket arról, hogy a lokálpatrióta lakhelyét ismerő, szerető, azért sokat tévő és arra méltán büszke ember. Nos, Török András büszkesége lényegéhez tartozik, hogy nemcsak rajongó szeretettel, de elfogulatlan kritikával is szemléli városát. Bírálja azt, ami a századok során és a közelmúltban felépült, de azt is, aminek felépítését elmulasztottuk.

A kötetre jellemző, hogy a feltartóztathatatlanul áradó tudnivaló tények nem csak az épületekre, terekre, utcákra szorítkoznak. Szerepel természetesen a Bazilika és a Halászbástya is, de még mennyi minden más… Török András iskolájában – egyetemén – megkülönböztetett helyet kapnak a város polgárai is. Az építők, a névadók és a használók is. Bosszantó, de korántsem ritka jelenség, hogy városunkban a köztéri szobroknak sem nevezik meg az alkotóit, mintha csak ott termett volna a mű, kőben, bronzban az épített posztamensen vagy az utcasarkon. Török András olyannyira nem esik ebbe a hibába, hogy megnevezi egy-egy kiemelkedő alkotás restaurátorát is, sőt, a művészet világán túl élő és alkotó budapestieket is. Megnevezi és megismerteti olvasóival az elsőként elhíresült maszek fővárosi illemhely tulajdonosát és a legnépszerűbb hazai tisztítós família, Tichyék nehéz időkben is helytálló, civil kurázsijukkal is érdemeket szerzett tagjait. Egymást követően olvashatjuk a kötetben a közismert városi legendákat, és azok történelmileg jóval hitelesebbnek tűnő cáfolatát. Török András nemcsak azt tudja, „hol lakott itt Vörösmarty Mihály”, de azt is, hogy hol lakik Fischer Ádám. Öt, egyenként többórás városnéző sétája során elkalauzol oda, ahova – az ő útmutatása nélkül is – rendszeresen járunk, az Írók boltjába és a Katona József Színházba, és oda is, ahova szégyenszemre, bennszülött budapestiként talán még be sem kukkantottunk soha. A szerző feltette kvízkérdések időnként zavarba ejtenek, azután belenyugszunk, mindent egyikünk sem tudhat a fővárosról. Szerepelnek a városleső, emberleső sztorikban idegenek és kedves ismerősök is. Nákó Sándornak, megvallom, életemben először itt olvastam a nevét, a galériás Kieselbach Tamásról viszont tudtam egyet s mást, de azt Török András súgta meg, hogy csak harmadszorra került be az ELTE-n a művészettörténet szakra.

Ha történetesen nem a Criticai Lapok számára készülne ez a recenzió, nem biztos, hogy a névmutatóban ellenőriztem volna a színházaknak szánt hasábot. Így viszont végigböngésztem az 514. oldalon a Budapest Bábszínháztól a Vígszínházig tartó listát, és ugyancsak meglepődtem, hogy Török András nemcsak a Sanyi és Aranka Színházat, de az Uránia Tudományos Színházat is számon tartja, és megőrizte még az állatviadal aréna emlékét is. Felsorolja a Vígszínház hajdani házi szerzőit, és visszaemlékszik olyan, számomra is emlékezetes és viharos bemutatókra, mint az Ascher Tamás rendezte Állami Áruházé volt. Lehet, hogy a Vígszínház közönségének összetétele valamivel fiatalabb, mint ahogy Török András tapasztalta, és a kaposvári‒szolnoki örökség birtokában működő Katona József Színházban sem biztos, hogy rendezői feltétlenül a „gyilkos próbákban” hisznek. De mit számít ez a polihisztorra vallóan gazdag anyag megítélésében, hiteles, sőt ellenőrizhető tények tömkelegében?

Olvasás közben persze azért rajzoltam egy-két hiányjelet is a margóra: szívesen olvastam volna többet a CEU-ról, erről a rangos közép-európai egyetemről, vagy akár a Batthyányi-örökmécses jelenbe ívelő történetéről. És ha már tegnapok történelménél tartunk, nem szerencsés, hogy a szerző a vidéki zsidóság tragédiájával majdhogynem szembeállítja a fővárosiak megmenekülését, anélkül, hogy az 1944 novemberében Budapestről, a Téglagyárból és a KISOK-pályáról indított gyalogmenetek áldozatairól megemlékezne. De mindenről még a saját emlékeit szerényen a feltárt anyagba applikáló szerző sem írhatott. Szép, hogy a Lukács cukrászdának, irodalmi hátterével együtt külön passzus jutott, de talán még Török András sem ismeri Zelk Zoltán erre utaló optimista bökversét arról, hogy amikor kinyitják a kávéházat, becsukták az „ávéházat”. Nem fontos, de engem – a magam emlékeit idézve – érdekelt volna, hogy vajon nem B. Nagy László özvegyéről, Kisteleki Denise-ről beszél-e, amikor a rádió Pagodájának népszerű könyvárusát említi, és miért állítja, hogy a janicsárképző Lenin Intézet hallgatói főként vagy kizárólag a káderek közül kerültek ki, holott köztudomású, hogy a bölcsészkarra fel nem vett „megbízhatatlan elemek” közül is sokan – tudtommal például Konrád György is – itt folytatták tanulmányaikat.

De becsszóra eltekintenék a hiányjelektől, szőrszálhasogató megjegyzésektől, ha nem győzött volna meg a szerző kötete jól hasznosítható függeléke után arról, hogy szívesen felvenné a kapcsolatot könyve olvasóival. Ennek nyomán játszottam el a gondolattal: az újabb kiadások előkészítése közben Török András újabb esztendőkre el van, el lesz látva munkával. 

FÖLDES ANNA