Az osztályteremszínház jó dolog, hasznos dolog, drága dolog, s különös keveréke szükséges hozzá az átütő színházi és a kifinomult pedagógiai tehetségnek. Művelőit soha nem a meggazdagodás csábítja, sőt, sok esetben inkább a szakmai életben maradás és a minőségi munka reménye élteti. Tapasztalatom szerint mindig hisznek abban, amit létrehoznak. Ez nagyszerű. A megszületett produkciókról és az azokat követő vagy fölvezető beszélgetésekről és együttjátszásokról eszmecserét kezdeményezve azonban gyakran észrevehetjük, hogy tulajdonképpen hitekkel és így-úgy aládúcolt módszertani meggyőződésekkel vitatkozunk, már ha egyáltalán lehetőség nyílik a produkciók megvitatására. 

Az utóbbi időkben világszerte természetes alkotói módszerré vált, mindig is létező „fagyöngy-dramaturgia” például csábító alkotói eljárásnak ígérkezik sokak szemében. Ez azt jelenti, hogy veszünk egy kész drámai művet, s azt kedvünk és tehetségünk szerint átírjuk, átszabjuk, kifordítjuk, befordítjuk, aztán mégis bunda vagy nem bunda. Ha képesek vagyunk „fotoszintetizálásra”, a gazdanövény háztartását egészen föl nem borítva hozhatjuk létre fehér varázsbogyóinkat (lásd Brecht, Dürrenmatt vagy a Mohácsi testvérek sok munkáját), de ha nem, a várható közönséggel kapcsolatos szorongásainknak megfelelően lebutítjuk, esetleg ideges kacsokkal befonva fölismerhetetlenné is tesszük az alapművet. S egyelőre mindez csak magára az előadásra és nem is a kísérő foglalkozásokra vonatkozik. 

A kísérő játékok és beszélgetések sok esetben egy remekül sikerült előadást is képesek hazavágni, amikor a még munkáló élmény gömbjét, ne adj isten katartikus hatásának energiáját okoska kérdések segítségével egyre szűkebb és általánosabb csatornácskákba kanalizálják, míg csak el nem hal az érdeklődés; vagy egy részproblémába bonyolódva a művel való találkozás ürügyén létezéstechnikai megoldásokat kerestetnek gyerekekkel akut, felnőtti fájdalmakra.

Sárközi-Nagy Ilona és Katona László (fotó: Takács Attila)  

Persze, hogy mindig arról van szó, hogyan is kéne élni. De a válasz kikapirgálása kevésbé hatásos, mint a nagy művel való találkozás maga. Gyakori, hogy magát a művet be sem merik engedni a tanterembe, terjedelmi, szövegezési vagy egyéb praktikus okok miatt csak a cselekményét ismertetik, óvatosan adagolva a szó szerinti idézeteket, s a kereskedelmi televíziókat megszégyenítő, könnyed műsorvezetéssel jópofizzák el a feltétlenül fontos megértenivalókat. Ez is elsülhet jól, ez is lehet hasznos, de ha a darab formai erényei egyáltalán nem jutnak szóhoz, ha csak poénokkal vagy morális zümmögésekkel körözünk a cselekmény magja körül, akkor mégsem tekinthetjük megkezdettnek a drámával való találkozást. Ennek látszólag ellent mondhat, de van rá példa, amikor egyetlen drámai pillanat fölépítése, megértése, s az ezzel járó érzelem képes berúgni a kaput, képes megnyitni egy művet. Csakhogy ezeknél a sikeres rávezető szertartásoknál a foglalkozásvezető színész vagy tanár pontosan tudja, kiknek beszél, miről beszél, s milyen mértékben nyitja meg a művet. Rossz esetben annak lehetünk tanúi, milyen mértékben használódik el a mű, s miképpen löki ki a semmibe a résztvevőket egy-egy nem eléggé okos tanteremszínházi esemény.

Lelkesedésből és bátorságból egyelőre nincs hiány. Kénytelen vagyok szó szerint idézni az Igazgató úr! szórólapjáról a következőket: „Szép Ernő drámáját kifejezetten gimnazisták ízlése, igénye szerint alakítottuk át. Egy diáklány rendkívül kiszolgáltatott helyzetbe kerül az igazgatói irodában. Mit tehet egy fiatal, ha egy nála korosabb. nagyobb tekintélyű, jó pozícióban lévő férfi vissza akar élni a hatalmával?” 

Nos, legszelídebben szólva is vitatom, hogy bármely Szép Ernő-mű, vagy bármely igazi mű rászolgálna arra, hogy kifejezetten gimnazisták ízlése, igénye szerint alakítsák át. Pedig sajnos, itt ez történik. Amit legkevésbé tudok elfogadni, az a fölhasznált színmű szociálpszichológiai szerszámmá silányítása, vagyis a „mit tehet egy fiatal, ha…” kérdés megfogalmazása épp most, épp így, a Szép Ernő-jelenet ürügyén.

Egy igazi osztályteremben vagyunk, jelen időben, ahol egy beosztott tanár, Berci (Vékes Csaba) referál a snájdig, magas, fiatal, láthatóan jól öltözött igazgatónak (Katona László) a napi hírekről. A főnök erős érdeklődést mutat az egyik leányzó, bizonyos Ida (Sárközi-Nagy Ilona) iránt. A leányt behívatja az igazgató, s mint kiderül, bár szekrényében többször elhelyezett apróbb-nagyobb ajándékokat, mivel azokra nem kapott elegendő visszajelzést, s mivel a lányt egy bizonyos Sanyival látni azóta is, ki óhajtja tenni az iskolából. Év közben. A lány rémülten szorongatja mobiltelefonját, majd kezdi érzékelni, hogy esetleg lenne megoldás a maradhatásra, s fura, kínos jelenet veszi kezdetét. Az igazgató konyakkal itatja, majd rá-ráközelít, szorongatja, Ida meg is ígéri, hogy mindenben kedvére fog tenni, de egyre csak a Sanyit emlegeti, ami földühíti a férfit. A szétesett, rémült lány, részben az alkohol, részben a félelem és az undor hatására az ő Sanyiját kezdi látni a férfiban, öleli, egyre jobban belekapaszkodik, fojtón és fájdalmasan csimpaszkodik belé, míg az igazgató – hátán a lánnyal – végre ki tudja nyitni az általa előzőleg bezárt ajtót, s megjelenik a szolgálatkész Berci, aki lefejti róla Idát. A lányt kilódítják, az igazgató mond még pár elkeserítő és a megalázó belviszonyokat megvilágító szót a kartársakra vonatkozóan, hogy érezzük, 2012-őt írunk, de tényleg. 

Visszaolvasva a leírtakat, a fenti összefoglaló majdhogynem erősebb hatást válthat ki, mint a százfele tartó, korszerűvé tett életkép a tanteremben. Bár elkészült a modernizáló törekvésekre, mégiscsak csuklik egyet-kettőt a néző, s kezd kételkedni szeretett Szép Ernőjében. Aztán egyre erősebben mutatkoznak az átdolgozás hegesztési varratai és kalapácsnyomai. De nem az történik, hogy az eredeti mű ledobja magáról a ráerőltetett aktualitásokat, hanem a szorgalmasan összehordott új mondatok betemetik a csak sejthető alapokat. S bár a két kiváló színész, a mindent megoldani képes, ezer arcú Sárközi-Nagy Ilona, s a tökéletesen elhibázott szereposztással küzdő, lelkiismeretes Katona László igazán nem hibáztatható, egyre csak azt érzi az ember, ez nem igaz, nem igaz, nem igaz. Aztán hazamegy és elolvassa, mit is írt Szép Ernő 1927-ben, s mint tettek erőszakot azon jó szándékú, veszélyt nem ismerő emberek. S akkor látja, micsoda fájdalom van ebben a jelenetben, milyen rettenetes az idősödő gyárigazgató (!) és a családját eltartó, egész nap sodronyokat és redőnyöket könyvelő nyomorult irodista lány viszolyogtató csatája, s látja azt is, hogy az abszurd dráma csak egy biccenésre van a mi Szép Ernőnktől, vagy inkább benne van a mi Szép Ernőnkben. 

A gyárigazgató iskolaigazgatóvá tétele az első nagy tévedés, s a lány tanulmányainak folytatása a kislány eredeti, családfenntartói feladataival sem hasonlítható össze. Mindenütt csak a stoppolás, foltozás, színezgetés látszik, különösen vegyes és erőtlen az egész játék nyelvezete. Mi célt szolgálhat mindez? Kérdésemre, hogy mit remélnek a játékot követő foglalkozástól, azt a választ kaptam, hogy körbejárják, miképpen kell viselkednie a lánynak hasonló helyzetekben, hogyan kerülhet ki belőle sérülés nélkül. De hiszen ha erről akarnak beszélni, százszor hitelesebb lehet egy-két jó improvizáció, ami ténylegesen ezt a témát vezeti föl. 

De azért – és ez a lényeg – a művészeti nevelés alkalmait többek között épp az különbözteti meg a fizetett pszichológiai tréningektől, hogy mindenkor áttétel révén hatnak. Nem a megküzdésre edzenek, nem a győzni tudásra kondicionálnak, hanem egyszerűen „csak” találkoztatnak emberekkel és emberi helyzetekkel, s a megélt találkozás rettenete vagy szépsége adja azt a többlet energiát, ami később akár védelmet is nyújthat. 

Az tehát tévhit, hogy a célközönség ízlésének aggódó követése, a napi élmények és kifejezések beleszuszakolása tesz eladhatóvá és érthetővé egy művet. (De nagyon is szükséges az ifjúságot értő rendező, szép példa erre a Nemzeti Színház bámulatos Bánk bán-junior előadása.) Ezzel az előadással csak írói gondok vannak. Ami szövegajánlatként – no, nem Szép Ernőtől! – megvan, azt színészként és rendezőként is igen becsületesen szolgálják az alkotók. A feldolgozó beszélgetések azonban nem tudhatják figyelmen kívül hagyni a hiteltelenséget szülő dramaturgiai zavarodottságot. Nem szólva arról, mekkora naivitás azt képzelni, hogy az ezer sebből vérző magyar oktatás megalázott és elbizonytalanított tanárai majd tárt karokkal fogadják a hátborzongató és szerencsétlen gyárigazgatót iskolavezetővé átrajzoló játék bármily szent céllal hirdetett körbehordását. 

Érdemes hinni néhány drámaírónak. Szép Ernő biztosan közéjük tartozik. Még ha nem teszi is könnyűvé a választ, hogy most akkor hogyan is kéne élni. 

GABNAI KATALIN