Elképzelhető, mindenki annyira meg van lepve, hogy a Bizáncot színpadon láthatja, hogy ezzel el is zsibbad a nézői reflexek többsége. Egészen más dolog olvasni a szöveget, és az irodalomtörténeti-színháztörténeti különlegességéről tudni, mint mindezt láthatni és tapasztalhatni. Egy ilyen kultikus műnél, ahol gyakorlatilag csak a mítosz él, nincsenek elvárások, csupán az igazolások keresése. Ilyen szempontból tehát nagyon jó, hogy Bagó Bertalan, a rendező erre a ritkán játszott, ám annál gyakrabban emlegetett műhöz fordult, s a Vörösmarty Színház új vezetése is ezzel az előadással szánta névjegyét letenni. Nyilván számos, a kívülálló számára megfejthetetlen megfontolás áll egy-egy darab választása mögött, ennek okait nem szükséges feltárni ahhoz, hogy elismeréssel tekintsünk a bátorságra és az elszánásra. 

Hatalmas, operai apparátus kell a partitúra megszólaltatásához. Egyre ritkábban látni olyan előadást, amelyben huszonhat szereplő van a színpadon: itt annyi kell. Elvégre hiába egy nagyvárosnyi területileg, mégis egy teljes világbirodalom esik el. Történt pedig mindez valóságosan 1453. május 29-én. II. Mohamed legyőzte az egykori Kelet-Római Birodalomból alakult bizánci császárságot, bevette annak fővárosát, Konstantinápolyt (a mai Isztambult), és elesett a harcban XI. Palailogosz Konstantin császár. A darab története: e nap a bevehetetlennek hitt erődítményen belüli palota tróntermében, klasszikus hely‒idő‒cselekmény egysége szerint. Három etapban halad a cselekmény: a császár közvetlen környezete, felesége, főkamarása, egyházának feje, fivére, tengernagya, fővezére, népe, költői már mind az átálláson, az áruláson, a muszlimnak való behódoláson törik a fejüket. Egymást lekörözve próbálnak Mohamedéknél bevágódni. A pátriárka azt hiszi, majd megtéríti Mohamedet, Iréne császárnő azt hiszi, majd elcsábítja Mohamedet, az aranyművesek azt hiszik, majd megveszik Mohamedet. Csak a császár – kevés valóságismerettel és hirtelen jött nosztalgiával – védi a várost, groteszk módon csak a fizetett genovai zsoldosok hűségében bízhatván. Második etap: a török követet küld, a szultán öccsét magát és agg, bölcs tanárát, hogy nehogy mártír legyen a császárból. A félreértett küldetés miatt mindenki azt hiszi, mégis, csodálatos módon, „megtért” a szultán, s visszatáncolnak Konstantinhoz. Az ő szemét végképp nehéz felnyitni, csodálatosnak hiszi feleségét, népét, udvarnokait – de a zsoldoskapitánynak sikerül végre. A harmadik etap a revans. Konstantin olyannyira belejön a nagyszabású és tragikusan fenséges uralkodásba, hogy még a szultán öccse is, akinek levágatja a fejét, elismeri, ez a méltó tett. Ezzel pedig magára haragítja a kezdetben még másképp számító Mohamedet, aki megesküszik, hogy minden konstantinápolyit lemészárol. Ezzel vesz a császár véresen nemes bosszút az őt eláruló, csalárd bizánci hajbókolókon. 

Kubik Anna és Szalay Marianna

Kár, hogy ez a korántsem csak iskolásnak tűnő hármas egység a – nyilván praktikus okokkal is magyarázható – rövidítésben, a két felvonásra tagoltságban most nem maradhatott meg. Kerekebb, feszültebb az eredeti tagolás, dinamikájában az árapály mozgások jobban kimutathatóak. (Tucsni András így is sokat formált a szövegen, a mai tűréshatárokhoz igazítva azt.)

Remek szüzsé, mindig és mindenütt jól szól. Az író bő négy évtizedig feketelistán volt, meg egy kicsit el is feledték, talán ez az oka, hogy nem porolták le a drámát, holott annak legalább két sorát még mindig elég sokan ismerik: „Hol van annyi gályája a szultánnak, amelyen elférne kivonuló nemzetem?„ – kérdi a császár a gúnyos, szabad elvonulást engedő követektől. „Egy sajka ring a Márvány-tengeren, az elég nagy neked és minden hívednek.” Azt hihetnők, hogy Herczeg Ferenc igen hosszú működése során vagy a két háború között írta, vagy még közvetlenül az első világháború előtt. De nem, 1904-ben. Ettől még értékesebb, hiszen ez még majdnem a legboldogabb békeidők utolja, akárhogy is, de a világpolitikai mozgások felismerése, vagy az emberi panoptikum végességének tudása szólal meg a színpadot biztos kézzel uraló íróból.

Talán a gyors összefoglalásból is kiderül, hogy elrajzolt, publicisztikaszintű, szatirizáló megszólalások és alakformálások tárháza a darab. A saját stratégazseniségébe beleőrült fővezér, a minden brutalitásra áldást osztó hipokrita főpap, az élveteg zsúrfiú arisztokrata, a bosszúvágyó és őrült kisebb fivér, a csak diadémban kiteljesülő kacér nagyasszony: remek zsánerfigurák egytől egyig. Nem a legárnyaltabb lélektani realizmus hozza őket közel, hanem a sűrített típusalkotás. A hatalmas, nagyzenekari tutti ezekből a részegységekből halmozódik fel a színpadon.

Igazi kiterjedése, haladása Konstantin császár figurájának van, a többiek csak „bipolárisak”, kétrétegű sémák. Hálás, ugyanakkor mégsem elég rugalmas egy oldottabb és egyben jobban mozgatott mai színpadi jelenlét számára. Talán ezért is van annyi minden más mellérendezve. Egy élő jazzband például, Dobri Dániel együttese. A teljes tánckar, Horváth Csaba által koreografálva. Utóbbiak húszas évekbeli chaplini filmes figurajelmezben, nadrágtartó, atlétatrikó, keménykalap és csokornyakkendő egyvelegben – ez egyszersmind pantomimes alapöltözék is. Ők mindenütt ott vannak, lemozogják gyakorlatilag, ami belül zajlik, haragot, odaadást, mímelést, szavak nélkül is egy bonyolultabb olvasatot kínálva. Egyszeri rápillantásra azonban túl sok az, ami a tirádákkal párhuzamba állítható, így csak többszöri megtekintéssel – amire csak a rajongóknak lehet módja – volna érdemben elemezhető, hogyan lendítik és egészítik ki a cselekményt, s a többszörös metaforikus nyelv megképződik-e. Egyelőre vizuális effektként és ellenpontként vannak jelen a táncosok, kiegészítve azt a korélményt, amelyet a jazzband kelt, létre hívva egy elomló, dekadens, húszas évekbeli életérzést, olyat, amelyet a későbbi korok történészei Bizánchoz is asszociáltak. A vizualitása marad a leghatásosabb minden eleme közül az előadásnak, és ez Vereckei Rita érdeme legkivált. Egyrészt létalapot ad a táncosoknak a nagy, ezüsttömbök-metálfalak tologatásával. Az egyetlen teremnyi tér a részek eltolásával és az így keletkezett résekkel láttat rá a duettekre, tercettekre, szextettekre. Ugyancsak ő tervezte a futurista metálfalakkal szöges ellentétben álló, egyrészt történeti, másrészt szecessziós részletekben bővelkedő, gyönyörűen kidolgozott jelmezeket is. (Iréne császárné ruhája, vagy a császár hűséges rajongója, Herma katonaruhája s a főpap köpönyege különösen szépséges darabok.) Bizánc egy hangsúlyos padlómozaikkal is megidéztetik. Ezt a posztmodern eklektikát nagyon jól kezeli a rendező, és a darab megbírja. Amúgy nyugodt és biztonsági játék folyik. Nagyszabású a keret, ebben kismesteri pepecselés zajlik. Haás Vander Péter, Kozáry Ferenc, Quintus Konrád, Lábodi Ádám, Sághy Tamás, Kricsár Kamill nagyon megbízhatóan és élvezetesen használják ki a zsáneralakok kabarébetéteit. Ingatagabb Horváth Virgil vagy Tűzkő Sándor, karakterük és áriáik cirkalmasabbak, így poentírozásra nincs annyi lehetőségük, meg talán még nem találták meg ezeket. Talál magának viszont ilyet Szalay Marianna, aki következetesen épít fel egy úrnőjét tüntető alázattal szolgáló egyiptomi macskafigurát és tartást, s ezzel állandóan a vizuális középpontba kerül. Kubik Anna Jászai Mari egykori szerepében adja Iréne császárnét. Alázatosan, fegyelmezetten, vérbően: ő sem lép ki, nincs hová, a leosztott kottából. Hirtling István a nagy szerepben méltó és alkalmas a feladatra. De színészileg mégsem éri akkora kihívás, hogy egy komoly, nemes attitűdből és modalitásból kilengjen.

Kicsi szerep Lala Kalilé, a török követé: Tamási Zoltán, egy másik színházi kultúrából jőve, olyan hangon szólal meg, hogy mindenki felkapja a fejét. Erre nincs séma, maga kreál egy intimebb és eltartott tónusból kikevert hangot. Ő is, Resetár Dániel is a szultán-öcs szerepében, az abszurdhoz közelíti a tézisdráma sorsát. Egyelőre a régi nagyszínházi élmény és a bőség csillogása vonja be a Bizáncot. Talán ebben áll valódi újdonsága. 

BUDAI KATALIN