Hogy milyen kiváló munkát végzett a játék szöveganyagát a regényből és az eredeti Móricz-darabból megszerkesztő-megíró Ari-Nagy Barbara, azt akkor érzékelhetjük igazán, ha az erőteljes, rendezőileg és színészileg is szépen megdolgozott előadás után kézbe vesszük a regényt, s elolvassuk a nagyon sok megoldatlan dramaturgiai problémát hordozó hajdani színművet is. Az új vezetésű miskolci színház huszonnyolc embert színpadra hívó produkciója szinte minden jelenetében kellőképpen telített, igen értékes nagyszínházi esemény lett. Annak ellenére kijelenthető ez, hogy a jelenetek időnként töredezetten illeszkednek egymáshoz, s hogy a főszerepet játszó Zayzon Zsoltot bizony igyekezni kell Móricz Szakhmáry Zoltánjaként elképzelni, hisz alkatilag annyira más karaktert képvisel. De a rendező Keszég László, a társulat, és természetesen Zayzon Zsolt együttes munkája eredményeként felépül előttünk egy olyan, líraibb központi alakot körülfogó történet, melynek hiteles főalakját már Zayzon Zsoltként fogadjuk el, s vergődését az ő gesztusaival idézzük vissza.  

Árvai György forgószínpadra készült díszletei mutatnak legyek megszállta vidéki kocsmabelsőt, vadszőlős, fehér oszlopos, kertiszékes tanyát, csapra vert hordó körüli tivornyát, de még üvegablakok tarkaságát idéző, időn és téren túli, ágyközpontú szerelmi kuckót is. Mégis, a képeknek nem igazán sikerül otthont adniuk a játék egészének. Merev, s nehézkesen bejárható marad minden tér, melyek mindegyike csak síkban enged meg mozgásokat, s így a megépített környezetről szinte lepattogzik az egyre zavarodottabbá váló emberi akciók sora. Szűcs Edit egyébként kiváló jelmezeit többnyire úgy hordják, mintha a megelőző évszakban, tavaszban járnánk. Pedig június van, „dögletes meleg”, s közben mindenkin elég sok, gombolt ruha látszik. De az is lehet, hogy – közel a bemutatóhoz – a jelmezek még nincsenek kellőképpen betörve, s ettől a jelmezkölcsönzői túlöltözöttség érzete. 

Zayzon Zsolt és Lovas Rozi (fotó: Bócsi Krisztián)

Márkos Albert zenéje mind aláfestő és összekötő gépi változatban, mind a három látható muzsikus (Váradi Zoltán, Baróczi Anita, Székely Balázs) előadásában igen szépen szolgálja és erősíti a játékot. Koreográfust nem tüntet föl a színlap, így alighanem a rendezőt és a csapatot dicséri a mulatós és veszekedős-verekedős jelenetek több, apró játékkal – például igen pontos pogácsadobálással – tűzdelt jó megoldása. 

Az Úri murit nem lehet bemutatni, ha nincs megfelelő színész Csörgheő Csuli szerepére. Ebben az előadásban Gáspár Tibor siratja a nagy kant, de alakítása elénkbe hoz egy hidegen számító, könyörtelen és kaján vállalkozót is, aki bár időnként el-elveszíti gazdasága egy részét, alaposan kitanulta a zavarosban halászás technikáit, s irtózatosan megvet mindenkit, időnként még saját magát is. Így aztán egyáltalán nem hiányzik a színpadi történésekből a cigányok hashajtós pálinkával való meggyötrése, Csuli ördögi mivolta, naponta fölpumpálandó, üres büszkesége ijesztően kitetszik a megmaradt jelenetekből, például a leitatott borbély epizódjából is. „Mert a magyar kisúr – mondja Móricz a regényben – arra a legbüszkébb minden tulajdona közt, hogy ő »büszke«. Mindegy, hogy mire. Egyik a lovára, más a tajtékpipájára, van aki a tehetségére, van aki a butaságára, de az a fontos, hogy ő »büszke! kevély, fennhordja az orrát…« , az istennek se tér ki.” 

Ha Szakhmáry Zoltán nem lőné főbe vagy szíven magát (mint ahogy bizonyos drámaváltozatokban az a vég is megjelent, hogy a feleség végül aláírja a váltót, s ezzel fut tovább a csőd elől vagy a csőd felé a mintagazdaság), talán ő is ilyen Csulivá terebélyesedne, aki akció előtt vagy után böfögve-pöfögve igazít egyet magán, s azt nyögi, térdeit roggyantva: „Megazisten!”. 

Gáspár Tibor fenyegető formátumú Csulija telitalálat. Mindazonáltal nem lehet elnyomni egy gondolatot, hogy pár évvel ezelőtt ebben a csapatban ő lehetett volna Szakhmáry, s a most Zsellyei Balogh Ábelt alakító Szegedi Dezső siratta volna a nagy kant. Szegedi minden megmozdulása mostani szerepében is pompás. Nem az úr, hanem a paraszt felé viszi el a figurát, de jelenléte a színpad minden négyzetcentiméterén érzékelhető. 

Nagyon sok apró jelből, rendkívüli tudatossággal és erős játékkedvvel építi fel Szőcs Artur Lekenczey Muki figuráját. Már a bejövetelét Latabár Kálmánra emlékeztető cizelláltsággal komponálta meg. Gyomorfájással küszködő, légypiszoktól undorodó nekikészülődése a húsztojásos rántottának szabályos bohócantré. A sok ötlet időnként soknak tűnik. Szőcs Artur nem hagy ki semmit. De hogy is lehetne kihagyni a nadrágját titkon igazító férfi jól megfigyelt „hederítő” mozdulatát, mikor Rozikát mustrálja, s mennyit gyakorolhatta a ritkán mosdók combtői viszketést hatástalanító, magas térdemelést igénylő lábmozdulatát. Igen, ez mértékvesztő alakítás, de ha még egyszer látnám az előadást, talán hiányolnám bármely esetleg elhagyott motívumát. Mint valami sürgő vízerecske, kivájta magának a helyét az összjátékban. 

Rozika szerepét a nemrég végzett Lovas Rozi kapta meg. Friss, mint a cseresznye, szép, „mint a bűn”, s igen jó ritmusban nyitja vagy süti le a szemét. Ez a színpadi változat mind szövegileg, mind rendezőileg romlatlanra és ártatlanra, igen hamvasra veszi Rozikát. Így aztán kissé döccen az egyébként szükséges információ a végjátékban, amikor az öregasszony elpletykálja, hogy nem állhatta ez a lány az urat, mert hogy az nem mosdik. Szép és érzékeny megoldás a vér megjelenése az úr és cseléd párkapcsolat elmérgesedése során, valóságos rendezői műfordítói művelettel mentették meg az alkotók a Móricznál is előkerülő sebesülést, Rozika ajkának fölrepedésétől Zoltán összevagdalt tenyeréig.

Az előadás nagy értékei közt tartandó számon Szakhmáry mindkét nőtől való eltántorodásának megmutatása. A végképp elveszett házastársi szerelem megébredő iszonyatot hozó pillanatai, vagy a szeretett lényt más karjába vizionáló hányinger görcse fájón és elháríthatatlanul jelenik meg a két asszony között szétszakadó főhősben. A megalázottságot és szűkölő kétségbeesést remegve viselő, kemény derekú Rhédey Esztert Fabók Mariann játssza, mélyről jövően, erőteljesen. A férj‒feleség jelenetek mindegyike szépen kimunkált, pontos diagnózis. Nincsen remény. Mindketten tudják.

Arra viszont van esély, hogy a játszó férfiak csapata az eljövendő évek során mind jobban összecsiszolódik.  Egyelőre még kissé kollázs jellege van a feladatukat eltérő módon megoldani próbálók közös jeleneteinek. Ez nem vészes jelenség. Ki-ki hozza, amit be tud adni a közösbe. Ismerkedési idő van, de mindenki részese a nagy munkának. A tanyasi szolgálóasszonyt játszó Kerekes Vali egy legyintése a konyharuhával ugyanolyan fontos, mint a kikészített Wágnert, a kis zsidó muzsikust alakító Fritz Attila lihegése. Kire ez hat, kire a birkapörkölt közönség felé szálló illata, kire a mulatónóták dübörgése, kire az apokaliptikus zárójelenet haláltáncszerű forgásának asszonyvisítása. 

 Az általam látott estén a tanya fölgyújtásának pillanata kissé elmaszatolódott, s szakadozva, kis késéssel ért el a játék a végpontig, a fegyver elsütéséig. De az alkotói elgondolás tisztán kivehető, s van is esély a még pontosabb megvalósításra. S az az idő is eljő, amikor már csak emlegetni fogjuk a mostani, színészpróbáló időszakot, amikor a közönség zsebében rejtező telefonok még nem értesültek arról, hogy Miskolcon új időszámítás kezdődött, s erre nekik is figyelemmel kellene lenniük. Eljő az idő. 

GABNAI KATALIN