Muszáj szó szerint idéznem, mert lehet, hogy félreértem. Ezt mondja Méhes László, a komáromi Revizor-előadás rendezője (és a színház új főrendezője): „Ha át akarom rakni a mába – akkor át kell írni. Ezek a mondatok nem működnek öltönyben. Egy neutrális térbe átrakni azért nincs értelme, mert akkor meg a történetrésze tűnik el. Aki megérti a gondolatiságát, az így is párhuzamot fog vonni. Nem érezném aktuálisabbnak, ha az egészet a Holdon játszanánk el, s nem orosz közegben, s 1836 helyett 2012-ben. Ha átírjuk teljesen a helyzetre – nyilván másképp szólal meg, de akkor meg életveszély, mert az általános emberi érvényét veszi el a darabnak, s elkezd durván politizálni. S akkor már nem művészetet csinálsz, az már politika…” Általánosságban is lehetne erről vitázni, hiszen akár a legdurvábban nyílt politizálás is lehet adott esetben művészet, vagy kitagadhatjuk mondjuk Petőfi fél életművét. Helyzet, szellemiség, mondandó, de leginkább színvonal, artisztikum kérdése a dolog. 

Ám most másról van szó. Az ember, főképp a kritikus ilyen mondatokat hallva-olvasva, hajlamos szellemi-művészi restségre gyanakodni. Mintha azt mondaná a rendező, hogy a darab magától is fog működni, játsszuk csak azt, ami le van írva, a néző akkor is magára fog gondolni, észre fogja venni azt, ami rá tartozik, ami róla szól. Van ebben is igazság. Csak éppen nagyon kell hozzá tudni olvasni. A Revizort éppúgy lehet realisztikus életképnek olvasni, mint ördöngös látomásnak, tréfás bohóságnak éppúgy, mint könyörtelen társadalombíráló szatírának. Az aktualizálás nem a külsőségeken, hanem a lényegi olvasaton múlik. 

Tar Renáta és Szabó Szvrcsek Anita

Méhes László egyáltalán nem lusta rendező. Sok ötlettel próbál hozzájárulni ahhoz, hogy Gogol szövege megelevenedjék a komáromi színpadon. Bár az valószínűleg szereposztási kényszer szülte beavatkozás a darabba, hogy a közjóléti intézmények gondnoka itt nő. Egy-egy betűnyi változtatás mind a család-, mind a keresztnévben – és máris kész a nemcsere. Ez a csöppnyi műtét azonban valójában egészen durva modernizálás, nagyon merész elrugaszkodás 1836-tól. Mert a régi Oroszországban cár ugyan lehetett nő, ha nem is a XIX., de a XVIII. században, ám egy kisvárosi hivatalnok csakis férfi lehetett. Egyenruhát sem tudtak volna egy asszonyra szabni. (Bár Horváth Kata jelmezei egyébként sem igazodnak szigorúan a korhoz, a férfiak például nem viselnek uniformist, és Rózsa István díszlete sem mondható igazán korhűnek, inkább csak úgy általában jelez valamilyen régies szalont.) S mindehhez a hivatalnok hölgy (Molnár Xénia vaskos alakítása) elereszt egy kiadós szellentést, amit nemcsak viccelődő reakciók követnek, de amire később többször is visszatérnek nem éppen gusztusos poénkodásokkal. Egy vaskosabb humorú, a vidékies durvaságot erős színekkel mutogató előadásban persze ez is a helyén lehetne. Itt azonban inkább ízlésficamos balesetnek, stílusidegen kisiklásnak érezhetjük. Más, konzekvensen végigvitt rendezői ötletek finomabbak, szellemesebbek. Az egyik ilyen, hogy a polgármester kétféle bort tart, általában a rosszat kínálják, amit aztán nem győznek köpködni, a jót csak kivételes alkalmakkor szolgálják föl. Nem éppen eredeti, de működőképes, használható eszköz – még tartalmas is lehet: hogy mikor melyikből hoznak, az jellemzi a helyzetet, a vendéget, és persze a házigazda jelleméhez is hozzátesz valamicskét. Az egész előadást következetesen végigkísérő másik eszme, hogy a városi elöljáró otthonába polgári szalont vizionál a rendező. A játék azzal kezdődik, hogy a polgármester lányát alakító Tar Renáta pompásan imitálja a klimpírozást, a dalolgatást, remekül karikírozott jellemrajzot hoz ki a sablonból, a vendégek, a városka vezetői meg, akiket a nagy, vészterhes bejelentésre citáltak oda, remekül kapnak frászt tőle, és próbálják minden módon eltéríteni a házikisasszonyt a művészkedéstől. De egy cserepesvirág-erdőt is hiába raknak a hangszerre, az elszánt hölgyet nem lehet eltéríteni. Szakszerűen működik egy profi bohózatrendező. Csak éppen olyan, mintha egy unalmas délutánt vagy estét elütni gyűltek volna össze rokonok, ismerősök, nem a polgármester riasztására rohantak volna oda. A játék élvezetes, de eleve kizárja azt is, hogy később a néző teljes súlyával átélje a revizor érkezésének hírét. Pedig később még az is kiderül, hogy ennek a hátulról működtetett zongorának valamiféle rejtett szimbolikus tartalmat kellene hordoznia, mert nemcsak sormintaszerűen vissza-visszatérő motívumként szólal meg időről időre a színpad bal oldalán, de neki jut ki az előadás lezárása is, amikor mintegy magától zenél a kiüresedő színpadon. Az önműködő, elszabadult hangszer lehetne transzcendens jelkép, jelenthetné a gogoli őrületet, egy önjáró, megállíthatatlan rendszer feltartóztathatatlan, fenyegető jelenlétét, a háttérben működő megfoghatatlan erők félelmetes hatalmát. Mindez azonban nem történik meg. A színházi technika bájos önleleplezésénél alig van benne több, holott a feladata talán éppen az lenne, hogy helyettesítse a polgármester híres szavait, amikor azt mondja a nézőknek, hogy magatokon nevettek. Ezt most elhagyják. 

Majorfalvi Bálint és Olasz István

Pedig tényleg nevetünk. Ha nem is a szörnyű, groteszk társadalomképen, hanem inkább a vicceken. Ezek egyébként néha találók. A különben is technikásan mókás Mokos Attilát például, amikor félénk vesztegetőként remegve járulna az álrevizor elé, egy felmosófával tolják be a színre. Amúgy a színészi játék stílusa alapjában szokványos, nem árulkodik különösebb elgondolásról. A kisvárosi elöljárók, hivatalnokok portréi elnagyoltak, vázlatosak, közhelyesek, a színészek becsülettel hozzák, ami a kisujjukban van évek, évtizedek óta. Szabó Szvrcsek Anitának szerencséje van, hogy alkatilag idegen a szokványos tenyeres-talpas, dagadt vidéki polgármesterné-szabványtól, így módja van egy viszonylag eredeti szerepfelfogással előállnia, az asszony mohóságát, műveletlenségét, durvaságát nem kívül hordozva kell hirdetnie, hanem magatartásként, belső lényegként mutathatja meg. Fabó Tibor polgármesterének meg éppen az válik javára, hogy természetesnek, magától értetődőnek, egyéniségéhez, külsejéhez illőnek hat minden szava és gesztusa. Majorfalvi Bálint a nem éppen igényes rendezői felfogáson belül igényesen dolgozza ki Hlesztakov figuráját: mosolygós, felszínesen vidám, az életet könnyen vevő figurát hoz, akinek az az egyetlen előnye a többiekkel szemben, hogy egyedül ő tudja az igazságot. Így könnyű okosnak lennie.

ZAPPE LÁSZLÓ