Aki egyszer beleszippant a színház levegőjébe, így vagy úgy a foglya marad. Kamilla kisasszony (Für Anikó) és a gondjaira bízott lányzó, Mariska (Törőcsik Franciska) például azonnal beleszeret Liliomfiba, a vonzó és tehetséges színészfiba (Polgár Csaba), és mindkét hölgy nyomban el is határozza, hogy szerencsét próbál a színészettel. Később majd kiderül, hogy Mariskát fantáziája és találékonysága alkalmasnak mutatja a pályára – a „hogyan ábrázoljunk felfuvalkodott pesti kérőt” témában saját megoldással áll majd elő –, Kamillának viszont semmi érzéke a színpadi helyzetekhez – ahogyan az életbeliekhez sincs. Így válik a furmányos és bohókás Szellemfi (Máté Zsolt) tréfájának gyanútlan áldozatává, aminek folyományaként a továbbiakban már semmi nem mozdíthatja ki abból a meggyőződéséből, hogy egyszer Liliomfi hites párja és színpadi partnere lesz. Magát képzeli a Mariskának címzett bókok címzettjének, és (egy roppant szellemesen felépített jelenetben) nagy igyekezettel próbál harmadikként bekapcsolódni Liliomfi és Mariska táncába, sokszorosan ellenállva a lerázási kísérleteknek. Színtársulatbeli pandanja a nála sokkal reálisabban gondolkodó, tűzrőlpattant Róza (Szandtner Anna), aki bár pontosan érti, hogy már elvesztette Liliomfit, ugyanúgy táplálja tovább a hiú reményt.
Aki érzéketlen a színház, a játék(osság) iránt, vagy szimplán nevetségessé lesz, vagy a jellemtorzulás irányába indul. Hogyha valaki annyira utálja a színházat, mint a nyársat nyelt Szilvai professzor (Gálffi László), semmi esélye, hogy eligazodjon ebben a világban, pláne, hogy szimpátiát keltsen maga iránt. Enyhítő körülmény, hogy aztán maga is játékra kényszerül, amikor – kicsi falu volt ez az ország mindig is – az impulzív Kányai fogadósban (Csuja Imre) egykor igazságtalanul kivágott diákjára ismer. Fejkendős-szakállas rejtőzködésében (ez a mellesleg hatszoros fenyőmacskagyilkos) már-már be is illeszkedik a körülötte kavargó színes bohémtársaságba. Schwartz (Epres Attila) viszont, bár érdeklődik a színház iránt, a lényeget illetően tökéletesen outsider marad. Az üzlethez viszont ért, felvásárolja hát a pénztelen vándorszínésztruppot. Majd – szimpátiáját és elismerését hangsúlyozó szavak kíséretében – a siker zálogának számító Liliomfit rögtön ki is dobja a társulatból, nyilván a majd-én-megmondom-a-tutit hatalomgyakorlási mámorától vezettetve.
Gálffi László, Máthé Zsolt és Für Anikó (fotó: Gordon Eszter)
Az előadás egészén végigvonulnak a színházi közeg meghatározta helyzetek, apróbb-nagyobb játékok; a színészek folyamatosan magamutogatnak, próbálgatják színpadi erejüket, mustrálják, ugratják és leszólják egymást (néha azért dicsérik is). Irónia, alkotói önirónia és ellenállhatatlan játékos kedv mindenütt. A színháziasság az előadás első részében a meghatározóbb (Kamilla házának többnyire abban a szobájában vagyunk, amelyet bérbe adott a színészeknek). Már a felütés is merőben színházias, hiszen Szellemfi éppen szerepet formál: Liliomfit adja, hogy Kamilla gondolatait a financiális témák helyett egészen más irányba terelje. Egy – amúgy hangsúlyozottan színpadi – fal takarja az áludvarlót, amely át is járható, meg nem is, ahogyan a poén éppen megkívánja.
A második rész szélesebb társadalmi merítéssel szembesíti az első felvonás szereplőit: Kányai fogadójának vegyes illetőségű, alkoholba merülő törzsközönsége közé szép sorban megérkezik mindenki: Szilvai, a Schwartzok, a színészek. Jellegzetesen Mohácsi János-os kavalkád alakul ki: szinte mindenki menekül valakitől, miközben el akar érni valakit; legalább annyi a színlelés, mint az őszinte feltárulkozás, a lehetőségek és célok állandó változásban vannak, a szálak folyton összekuszálódnak… A cigány cimbalmost (Némedi Árpád) ráadásul Petőfinek nézik, és biztos, ami biztos, besúgják s elvitetik a perzekutorokkal, elvégre egyrészt veszélyt jelenthet, másrészt pedig meg is érdemli, hogy lakoljon, hiszen művészetével semmi reményt nem volt képes sugallni.
A főszereplők között végül minden tisztázódik, Mariska és Liliomfi összebékül, és Erzsi (Takács Nóra Diána) is párja lesz a „mamlac” Gyurinak (Vajda Milán), aki felhagy kedvenc Petőfi- és Széchenyi-idézeteinek deklamálásával, és az elvárásoknak megfelelően egész ügyesen beletanul a gátlásokat nem ismerő üzletemberségbe. Szilvai megússza Kányai bosszúját. Szinte mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. (Petőfinek meg már úgyis mindegy.) A végzet azonban – Mohácsi és Örkény fekete humorához egyaránt hűen – itt kísért. Valaki ellopta a mérgezett vacsorát, útra kelt – „és most viszi!”
A díszlet és a jelmezek mindkét részben a színházias miliőt erősítik (Khell Zsolt, illetve Remete Krisztina tervei): a paravánok, akárha próbán lennénk, félkész állapotig épültek meg, ráadásul mintha a tervező félúton még meg is gondolta volna magát: széles sávban félig le vannak meszelve. A ruhák olyanok, mintha régmúlt idők jelmezeinek múzeumi fotóit vagy azok részleteit kopírozták volna az anyagokra. Kovács Márton zeneszerző és muzsikustársai jóvoltából fontos szerepet kap a zene, és egyáltalán: az akusztikus háttér. Egybefüggő hangkulissza képződik a nép- és műzenéből, zenei idézetekből és az erős kötőanyagból – szinte mindig peng, zeng vagy kong valamilyen hangszer –, amely a hangulati, indulati történések plasztikus terepéül szolgál. A színpadon olykor megjelenő két énekesnő a Don Giovanniból idézve további adalékot kínál Liliomfi jellemzéséhez.
Örömszínház, nem akármilyen fokon. Lehetetlen megmondani, a színészek vagy a közönség élvezi-e jobban ezt a felszabadult, remek arányérzékkel megkomponált játékot. A társulat anyanyelvi szinten beszéli Mohácsi János színpadi nyelvezetét (is), holott először dolgoztak együtt. Az Örkény Színháznak – a groteszk hangoltság mellett – már jó ideje „áruvédjegye” a stiláris sokszínűség: a társulat otthonosan mozog a különféle színpadi nyelvezetek teremtette világokban, és folyamatosan nagyszerű előadásokat hoz létre akár Mácsai Pál, akár a sorozatban érkező vendégrendezők keze alatt. Az előző, kiemelkedő színvonalú évad után most már igen magasan áll a léc. De meg sem rezdül.
DÖMÖTÖR ADRIENNE
